Hetvenöt éve történt: az öldöklés a bosszú eszköze

Írásaimban nem mehetünk el szó nélkül a második világháború európai befejezésének hetvenötödik évfordulója mellett sem (1945. 05. 08.). Több nyilatkozatot sikerült elolvasnom, amelyet a nagyhatalmak regnáló vezetői, a világégésben kulcsszerepet játszó államok vezetői tettek. Valamennyien megegyeznek abban, hogy mennyire fontos a világban a jelenlegi viszonylagos béke megőrzése, valamint a mai vezetők felelőssége és szerepe a helyi háborúk gyors és békés lezárásában.

A német vezetők az évforduló kapcsán azt nyilatkozták, hogy szeretnék végleg lemosni magukról a lassan száz éve rájuk tapadt és magukon cipelt náci jelző piszkos bélyegét. Ezzel a szándékukkal kapcsolatban bennem komoly kételyek merültek fel. Vajon milyen módon és áron akarják ezt megtenni? Mert, ha ennek ára és módja az, hogy milliós számban engednek be ellenőrizetlenül vadidegen, agresszív hitet és ideológiát terjesztő embereket Németországba és akarják őket szétszórni egész Európába, akkor minket még az Isten sem ment meg egy harmadik, még nagyobb világégéstől!

Külön kell szólni a honi véleményekről. Egy-két akna ezekben a nyilatkozatokban is fellelhető, mert egynek már a címe is provokatív: Mire szolgál a történelmi tények kiforgatása? Írja éppen a szlovák Pravda, mintha nem nekik köszönhetően lett volna kiforgatva és a saját szájízükre formálva a második világháború és benne SzNF alatt történt események, tragédiák sorozata? A nyilatkozó PhDr. Igor Baka, PhD (1976) hadtörténész, a Szlovák Hadtörténeti Múzeum munkatársa. Hadd idézek tőle is néhány mondatot:

„A második világháború kitörésének minden lényeges szempontja, a lefolyása és következménye már ismert. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tovább nem kell vele foglalkozni. Továbbra is sok az olyan téma, ami még mélyebb és átfogóbb elemzést kíván. Természetesen akadnak egyéni kezdeményezések a második világháború átértékelésére, említhető itt a revizionista szándék, mint a nácizmus bűntetteinek kérdésessé tétele vagy relativizálása, továbbá annak az állítása, hogy a megtámadott Szovjetunió 1941 nyarán támadó, területszerző célokra módosította a védekező harcát, illetve más hasonló gondolat. Egy dolog a világégés átértékelésének politikai szándéka, más a történelmi tények kiforgatása vagy revíziója.”

A szerzőtől világosan látszik az az elvárás, hogy az eltelt hetvenöt év után is maradjanak változatlanok az eddigi értékelési szempontok és dogmák. A gonosz farkas továbbra is Németország és a fasiszta ideológia, ami a háborút kirobbantotta. (Ez a tény eddig sem volt vita tárgya senki előtt.) Viszont ne bántsuk a „bárányt”, pontosabban a báránybőrbe bújt ordast, mert az csak védekezett, és hát mellesleg felfalta fél Európát. Ez a kegyetlen valóság viszont nem érdekes. A Szovjetuniónak ezt a „csekélyke” tettét felejtsük el, és ne bolygassuk! Pedig pont ezzel a beidegződéssel van a legnagyobb gondunk. A nácizmus leverésében játszott fontos szerepe sem feledtetheti velünk azokat a bűnöket, amelyeket saját országhatárait átlépve Európa középső és déli féltekén agresszorként elkövetett. Negyvennégy év ránk parancsolt hallgatás után ideje lenne erről is nyíltan, a tények ismeretében írni és szólni, már csak ezért is, mert korábban Dr. Gustáv Husák, volt Csehszlovák köztársasági elnök, a SZNF egyik vezéralakja is elismerte, idézem:

„A szovjet tisztek által vezetett partizánharcok során ártatlan emberek ellen súlyos bűntetteket is elkövettek, amelyek idő előtti heves német válaszcsapásokat váltottak ki Szlovákiában. Hogy ezt elkerüljük, az illegalitásban működő Szlovák Nemzeti Tanács és a Katonai Központ 1944. augusztus 21-én felkért, hogy lépjek kapcsolatba Piotr Alexejevics Velicsko (1911) partizán főparancsnokkal Szklabonyán (Sklabiná, Nagykürtösi-járás), hogy rábírjam őket, hagyjanak fel ezekkel a provokációkkal. A felkelés előkészítői úgy gondolták, hogy a kommunistáknak nagyobb szavuk lesz a szovjet elvtársak előtt. A tárgyalás azonban eredménytelen lett.” Csak megjegyzem, ennek következménye lett a SZNF idő előtti és szervezetlen megkezdése. A nem kommunista vezetői által már korábban deklarált mérhetetlen erkölcsi és anyagi kár, nem beszélve a sok-sok kioltott ártatlan emberéletről, amely, főleg az ország német megszállását követően, a szlovák embereket sem kímélte.

Én hetvenöt év múltán is fontosnak tartom megkérdőjelezni a „báránybőrbe bújt farkasról” alkotott dogmákat, mert a kutatásaim során nemcsak én vettem észre, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelésről a szocializmus idején szerzett ismereteink nem fedik a valóságot és főleg nem mondják ki róla az igazságot, hanem sokan mások is, tőlem jóval ismertebb írók és történészek.

1948. február 25-ét, a gottwaldovi kommunista hatalomátvételt követően, Csehszlovákiában a felkelés baloldali szereplői szemérmetlenül kisajátították maguknak annak kedvező bel- és külpolitikai eredményeit és az elkövetett értelmetlen gyilkosságokat, a felesleges emberi és gazdasági áldozatokat és károkat, a súlyos hibákat igyekeztek szőnyeg alá söpörni vagy a német nácizmus és katonai szövetségesei, így a magyarok nyakába varrni.

Nem csak František Vnuk, a Jozef Tiso-féle szlovák állam nagy védelmezője beszél erről írásaiban negatívan, de a Dennik N szlovák liberális hetilap 2017. 12. 20-ei számában A SzNF nem zsidó-bolsevik nemzetárulás volt című jegyzetében Roman Pataj is kritikusan szól a korábbi, a felkeléssel kapcsolatos baloldali nézetekről. Persze mindkét oldal a maga ideológiáján keresztül szűri meg és látatja a lezajlott történelmi eseményeket, tehát véletlenül sem semleges, ezért nem az általam elvárt humanista ember erkölcsi értékei vagy a kereszténydemokrácia szempontjából elfogadható megállapításokat tesznek.

A Tiso-féle Szlovák Állam megalakulását (1939. 3. 14.), majd a második világháború kitörését követő vérzivataros időszak eseményeire jellemző az ideológiai alapú politikai erőszak és az ebből fakadó kölcsönös leszámolások sorozata. A két ordas ideológia, a fasizmus és a kommunizmus ezekben az években mutatta meg igazi arcát. Miközben a humanista érzelmű emberek számára szinte alig akadt esély a túlélésre, mert mindkét arcvonal képviselőinek célkeresztje elé kerültek és csak a két szélsőséges ideológia harcosainak kezében volt kibiztosított fegyver.

Ezt a kort gróf Esterházy János életútja és tragikus halála példázza a legmarkánsabban. A hetvenöt éve történt gyászos események bemutatásával felkent célom, hogy ezekre a vétlen, az európai értékrendet képviselő ártatlan emberek értelmetlen halálára hívjam fel a figyelmet. Mert bármivel is vádolták őket, ezek a személyek – függetlenül a nemzetiségükre – nem álltak a fasiszta ideológia szolgálatában. Hogy a kor, főleg a partizánok divatos szóhasználatával éljek: ezek az emberek nem voltak nácik! „A mi jelképünk a kereszt, és nem a horogkereszt”, nyilatkozta ebben az időben a későbbi mártír gróf.

A nácizmust ugyanúgy elítélték, mint a terjeszkedő kommunista eszméket és az őket képviselő szovjet propagandát, amelynek jól jött, hogy az „antifasiszta” harc jegyében bosszút állhat azokon az embereken is, akik megérezték ideológiájukban a rájuk leselkedő veszélyt, és a bolsevik kalasnyikovok árnyékában sem kívántak a lenini eszmék támogatói közé állni. Célkeresztbe kerültek azok a német, magyar, szlovák, lengyel és más humanisták is, akik a szovjet ideológia terjeszkedése mellett a fő szláv nacionalista, Beneš számukra jogtalan területek megszerzését, a cseh nemzetállam kiépítésének igyekezetét is meglátták, és a cseh emigrációs kormány hamis, kétkulacsos diplomácia ténykedését nyíltan bírálták.

A ma fellelhető kordokumentumok arról is árulkodnak, hogy valami miatt a partizánok a fajgyűlölő náci megsemmisítő táborok elől menekülő szlovákiai zsidó honfitársainkat sem kímélték, és ha egy-egy rajtaütésük során valahol rájuk leltek, akkor kegyetlenül, gondolkodás nélkül kivégezték őket, mint a fasiszták.

A megtörtént esetek kapcsán, ezek okára vagy okaira pont a felsorolt ellentmondások, a vallási és ideológiai ellentétek adnak némi magyarázatot. Ettől már csak az szembetűnő és érdekes, hogy két esetről is František Vnuk idős szlovák történész a már említett Dicső volt-e a Szlovák Nemzeti Felkelés (?) című írásában számol be:

„1945. február 14-én, Litón (Ľutov, Bánovi-járás) a partizánok, a községben fellelt 9 rejtőzködő szlovákiai zsidó polgárt fosztottak meg értékeiktől, majd az életüktől. Az elkövető személyekről vagy partizánalakulatról „diszkréten” hallgat a krónikás."

1945. február 27-én a Liptószentmiklós melletti Liptótölgyes (Dúbrava) községben a partizánok, akik közül az egyik a faluból származott, kiraboltak majd legyilkoltak hét szlovákiai zsidó származású személyt. Többek között M. Goldberger nevű helyi orvost is, aki egyben Liptószentmiklós illegális kommunista pártszervezetének elnöke volt. Az orvost Liptószentmiklóson azzal vádolták meg, hogy együttműködött a Gestapóval és a német megszálló csapatokkal. Az utóbbi megállapítást vagy vádat én is erősen kétlem. Ennek oka, hogy a kutatásaim során már korábban alaposan megismertem a Szobráncról származó Goldberger család múltját, ami ezt kizárja.

Goldberger Zoltán (1909) a későbbi Zdeněk Toman Munkácson a magyar állami reálgimnáziumban érettségizett és később Prágában járt a Károly Egyetemre. Fiatal korában az akkori pénzügyi ügyeskedését Soros mai banki spekulációihoz lehetne hasonlítani. Ellentétben vele, Zoltán több ezer zsidót menekített ki, ugyan jó pénzért, a Kárpátaljáról és Csehszlovákiából Izraelbe. 1945 után, Kárpátalja Szovjetunióhoz történt csatolása után ugyanezt tette az Ukrajnából Csehszlovákiába áttelepülni vágyó családokkal is.

Ő vezette a Kassán székelő áttelepítésügyi irodát, ahol az Ukrajnából érkező kérvényeket elbírálták. A két világháború között, majd 1945 után a francia hitelezők (szabadkőművesek) megbízatásából ő felügyelte Beneš kormányának pénzügyi gazdálkodását, a cseh államháztartást. Ő volt az is, aki Bedřich Smetanát alias Frederik Smitzert, a legnagyobb szlovák tömeggyilkost a brünni börtönből, 1947. október 10-e előtt Magyarországon keresztül Izraelbe menekítette.

Ekkor már Goldberger Toman vezetéknéven Beneš kormányának katonai titkosszolgálatát vezette. Aki többet szeretne tudni Goldberger Zoltán alias Zdenek Toman személyéről, nézze meg a két éve bemutatott Toman ügy (Toman, ősbemutató 2018. szept. 20-26., Prága) című egész estét betöltő cseh dokumentumfilmet. (Az interneten megkereshető és megnézhető.) Tehát M. Goldberger, Zoltán G. rokona, csak a Londonban székelő emigráns Csehszlovák kormánnyal és az akkor Párizsban élő rokonával állhatott valamilyen titkos kapcsolatban. Ám ez a tény, akár a magyar katonákból lett partizánok harci kedve 1944 őszén – a szovjetek európai és globális katonai céljai miatt – már szálka lehetett Szlovákiában a szovjet partizánvezérek szemében.

Ennek kapcsán még el kell mondanom, hogy Liptószentmiklós közelében, a Pribilina melleti Racskó-völgyben (Račková dolina), közel a menedékházhoz, az M. R. Stefánikról elnevezett 1. partizánbrigád vezetője és a Szlovákiában harcoló szovjet partizánok főparancsnoka Piotr Alexejevics Veličko 1945. február 28-án 28 volt magyar katona kivégzésére adott parancsot. Köztük a Vág menti Nagyedről származó K. Tóth volt felvidéki magyar bakát is agyonlőtték. Valamennyi katona önként lett az 1. partizánbrigád tagja.

Felekezeti hovatartozástól függetlenül béke valamennyi ártatlan áldozat poraira!