Hetvenöt éve történt: Anyám mesél

Amíg az éjféli misére várakoztunk (1947), mind az öten a gyertyafénytől sejtelmes karácsonyfa köré gyűltünk és a meghitt csendben édesapám a francia fogságban a Bretán parasztcsalád szokásairól, a gazdasági udvarukon megélt vicces történeteiről, édesanyám pedig a háború végnapjairól, az ő szavaival szólva a „front alatt” történt szomorú eseményekről kezdett el mesélni.

Egyik története máig megmaradt bennem, talán azért, mert később még többször hallottam tőle. A történet idején én még nem éltem, csupán apró magzat voltam anyám pocakjában. 1945 márciusának idusán a tavasz beköszöntével a több hete álló front Makranc körül megmozdult. A katyusák, vagy ahogyan a debrődi emberek többsége nevezte azokat, a Sztálin-orgonák megszólaltak.

Hozzánk csak az eltévedt lövedékek csapódtak be, de a tornai katlan peremén kiépített német állások felé tartó reptüket fényes csíkkal, halált vivő hangos sípolással jelezték, amit nálunk is hallani lehetett. Éppen úgy, mint a néhány nappal korábban Moszkvára kilőtt német V-rakétát, amely a szepsi vasútállomás mellett fejezte be röppályáját, óriási robbanással, légnyomással több tízkilométeres körzetben okozott félelmet, riadalmat az emberekben.

Ha a Sztálin-orgonák megszólaltak, anyám két bátyámmal együtt levonult a pincénkben kiépített fedezékbe. Az udvarunkon, a nyári konyhában működött a Debrődön állomásozó magyar sereg parancsnoki állása, ezért anyám attól rettegett, hogy a házunkat bemérik az oroszok, és eltalálnak bennünket. Ezt a félelmét az atlétatermetű parancsnok és a katonák közelsége sem tudta eloszlatni. Akkoriban már nemcsak a két bátyámért és apámért meg a szülésben néhány hónapja tragikusan elhunyt nővérének éppen nálunk nevelkedő kamaszfiáért, Árpádért rettegett, hanem még egy apró emberi lény életéért is: értem. Ugyanis terhessége hetedik hónapjában járt velem.

A történet reggelén a hirtelen beállt csendre mindnyájan előmerészkedtek a pincéből. Anyám elindult megfejni a teheneket, majd reggelit készített. A nyári konyhában csak a két híradós ült a vezetékes készülék mellett, a parancsnokot nem látta. Csak sejtette, hogy a Bódva folyót övező magas partokon kiépített védőállásokat ellenőrzi, és a veszteséget szemrevételezi.

Árpád a két bátyámmal együtt az állatok etetésével foglalatoskodott. Az unokabátyámnak volt egy különleges feladata is, ő tartotta a kapcsolatot anyám rokonsága közül a Debrődöt övező erdőkbe menekült 14−17 éves fiúkkal is. Ellátta őket élelemmel, takaróval meg tiszta fehérneművel, amikor esténként belopakodtak a csűrünkbe, és a szénába fúrt „hálófülkékben” éjszakáztak. Árpád oda hordta nekik az élelmet, ruházatot, majd a széna alá rejtve hozta le a szennyesüket mosásra.

A fiúk, mindnyájan akkori leventék, a behívó parancs és a közeli harcok elől menekültek hozzánk, ezért nem mutatkozhattak napközben. A nyilasokból verbuvált tábori csendőrök gyakran vadásztak rájuk, mert tudták, hogy a dezertált leventék a környező erdőkben bujkálnak. Anyám és Árpád az életével játszott. Ha a tábori csendőrök tudomást szereztek volna a rejtegetés tényéről, a biztos halál várt volna rájuk.

Ezért anyám mindent megtett, hogy a parancsnok és a katonái jól érezzék magukat nálunk, hogy szükség esetén legyen kihez fordulnia. Azok, előrehaladott terhességét látva, ahol tudtak, igyekeztek a segítségére lenni. Ezúttal éppen a szabad híradós segédkezett a lovak és a tehenek etetésében, végeredményben az ő állataik is az istállónkban voltak bekötve. Mivel állandó készültségben voltak, a két ló zabla nélkül, felnyergelve kapott ellátást, úgy voltak a vályúhoz kötve.

Árpád az ágyúzás miatt este nem tudott kimenni a csűrbe, ezért nem volt tudomása a négy rokonfiú hollétéről. Csak a csűrajtónál támaszként használt kő helyzetéből sejtette, hogy valószínűleg este ők sem tudtak bejönni a faluba. Mivel előző nap délután látta a két fiatal tábori csendőrt a Szent László forrás irányába ellovagolni, csak remélte, hogy a fiúk is észrevették őket, és időben elrejtőztek.

A híradós katona két vödörrel a kezében épp indult volna a Szent János forráshoz vízért, amikor az udvarból kilépve meglátta a Hecskén lefelé tartó összeterelt leventéket, köztük a négy rokongyereket is. A parancsnok és a két katona tudott anyám titkáról, s korábban már védelmet ígértek a fiúk számára a Szálasi−pribékekkel szemben. Ők sem szívlelték a nyegle, fennhéjázó viselkedésüket.

A két tábori csendőr lóháton, a leventékre szegezett géppisztollyal terelte a foglyokat az udvarunk felé. A katona lecsapta a két rocskát, és futott anyámhoz a konyhába, onnan meg az istállóba az egyik felnyergelt lóért. Kötél helyett zablát tett a nyakára, és megvárta Árpádot, hogy a ló hátára segítse. Anyám még utána kiáltott. „Vágtass, ahogy csak a ló bírja. Mondd el a parancsnoknak, mi történt!” Árpád izgalomtól remegő térdekkel ült fel a ló hátára, majd a házunk előtti útra kiérve, egy kantárrántással vágtára fogta a gyakorlott paripát.

A szökevényeket beterelték az udvarunkba, majd a sertésistálló mellett, a déli szomszéd palánkkerítésénél arccal az udvarunk felé sorakoztatták fel őket. Pontosan 45−en voltak. Az egyik csendőr továbbra is lóháton ülve, rájuk szegezett géppisztollyal felügyelt rájuk.

A rangidős tábori csendőr leszállt a lováról, és a nyári konyhánk felé vette az irányt. Szeretett volna a nagy fogásról jelentést tenni feletteseinek, a parancsnoktól pedig embereket kérni egy tömegsír megásásához, a temető árkában. Anyám azonban már a fatartó előtt útját állta.

Vitatkozni kezdett vele, percekig mondta neki a magáét. Hol Istennel, hol a háború könyörtelenségével érvelve, hol meg az éretlen gyerekfejükre hivatkozva próbálta meggyőzni a csendőrt, hogy engedje szabadon a leventéket. De az érvei leperegtek róla.

Anyám látva, hogy ezzel nem sokra megy, már csak arra kérte a két csendőrt, hogy várják meg a parancsnokot, ne vegyék a lelkükre ennyi ártatlan fiú halálát. „Ki fogja eltemetni őket?” – érvelt végső elkeseredésében anyám. Ez aztán hatott a konokságukra.

Eközben a fiúk közül többen is megszólaltak, hogy ők nem a katonai behívó, hanem a közeledő front miatt rejtőzködnek. Kérték a parancsnokot, engedje őket szabadon, hogy igazolhassák az életkorukat. A csendőrparancsnok még inkább elbizonytalanodott. Anyám erre a lóháton ülő rendőr elé állt, és kijelentette, hogy márpedig itt az udvarunkban nem lesz kivégzés. Magához intette a két bátyámat is, és megismételte: ha vérfürdőt akar a két csendőr, akkor előbb velük végezzenek.

Ebben a zűrzavarban érkezett meg az utca felől a parancsnok, felfegyverzett katonákkal az oldalán. Három másik katona a csűr felől lovagolt be az udvarunkba, pisztolyt fogva a lóháton ülő csendőrre. Pillanatok alatt lefegyverezték mindkettőjüket.

A parancsnok dühösen rontott neki a lovát zablán tartó tábori csendőrre, és akkora pofont kent le neki, hogy elterült a földön. A másik csendőrt a katonák vitték a parancsnok elé, aki kiosztotta a másik pofont is, majd még egyet, hogy a társa mellé kerüljön a földre.

Közben németül pörölt velük, hogy a debrődi emberek ne értsék, mit mond nekik. A katonáknak meg odaszólt, hogy ültessék le a leventéket, az embereknek pedig, hogy hozzanak nekik enni és inni. Az eseménynek nem lett volna ilyen szerencsés kimenetele, ha nincs lőtávolságban a szovjet Vörös Hadsereg IV. ukrán frontja. A parancsnok azzal is tisztában volt, hogy csak órák kérdése, mikor omlik össze a Bódvaparti dombokon húzódó első védvonal, ami Debrőd feladását is jelentette.

Az írás majd tíz évvel ezelőtt született, és azt gondoltam, hogy az édesanyám által megmentett leventék zöme átvészelte a Bódva-völgyi front átvonulását, és szerencsésen hazatértek a szüleikhez. Tavaly nyár óta tudom, hogy sajnos, nem így történt.

Az udvarunkból kiszabadult 45 levente jelentős része – a négy rokonfiú kivételével, akik édesanyám segítségére nálunk maradtak – Debrődről Jászó felé távozott, azzal a szándékkal, hogy az egyre erősödő ágyú- és katyusatűz elől a jászói cseppkőbarlang felső üregeiben húzzák meg magukat.

Azt is érzékelték már, hogy a szovjetek támadásának fő csapásiránya kelet és dél felől érkezik a falu felé, számukra Jászó és Mecenzéf környéke tűnt biztonságosabbnak. Az elképzelésük nem volt rossz, csak azzal nem számoltak, hogy oda már korábban befészkelték magukat a kopasz Kojsó hegyre és a jászói tó feletti tisztásra ledobott partizánalakulatok. Így csak idő kérdése lett, hogy az egyik ellenség karjaiból a másik ellenség karjaiba fussanak. Itt már nem volt senki, aki megmenthette volna az életüket. Az erdők védelmében, mint az űzött vadak menekültek az általuk csendesebbnek és biztonságosabbnak sejtett irányba, északnak.

A történet folytatását egy 92 éves, a jászói idősotthonban lakó volt luciabányai vasapátot bányászó vájár elbeszéléséből merítve Bódva-völgyi barátaim fejezték be tavaly a Jászói Mécs László Szabadegyetemen történt találkozónkon.

A korabeli szovjet katonai térképeket tanulmányozva, amelyek a IV. ukrán front 1944 decemberi és az 1945 áprilisi frontvonalait jelölik, egyetlen biztonságos menekülési útvonaluk a védekező német-magyar csapatok mögött a debrődi Vári úton északnak haladva volt, amely a jászói tó keleti pereme mellett vezetett a Premontrei Szerzetes Rend temploma és rendházához (a volt várhoz). Innen az erdők takarásában egy szekérúton tovább tudtak menni Luciabányára, amely az I. bécsi döntést követően, 1939 márciusában történt kiigazítása után a többségében magyarok lakta Jaszóval együtt Magyarországhoz tartozott. Tovább a németajkú szlovákiai Mecenzéfre (Medzev) vezetett volna az út, amelyre sajnos már nem léphettek rá.

A menekülésük során csatlakozhattak hozzájuk a front elől a debrődi Kőföli- és a jászói barlang fölötti erdőkben rejtőzködő további civilek és leventék, mert az idős vájár 50-60 fős csoportról beszélt, akiket március végén, szürkületkor Luciabánya település fölött a partizánok elfogtak és egy üres bányavájatba tereltek. A partizánok figyelhették és követhették őket, sejthették, hogy az ütköző zónában hová tartanak, hol akarnak megbújni, elrejtőzködni a támadó szovjet fegyveresek elől. Nekik mindez kapóra jött és adta a magatehetetlen foglyok sorsáról a lehetséges „megoldást”.

Másnap kegyetlen „szórakozásból”, hogy ne kelljen őrködniük a vájat vasajtaja előtt, rájuk robbantották a volt bánya bejáratát. (Lásd a felvételt!) Ennek volt az idős vájár szemtanúja. Mintha nem lett volna részükre más megoldás? (Megvárni még a front átvonul, a harcok elcsitulnak és békével hazaengedni őket a szeretteikhez. Ha a partizánok tényleg a fasizmus ellen harcoltak, akkor jutalmazniuk kellett volna a német fasiszta kényszermunka elől menekülő fiúkat, nem pedig legyilkolni!)

Csak megjegyzem, a Fábry-brigád Petőfi csoportja „harcmodorának” a Rozsnyó melletti Csucsomban és a Jászómindszent (Poproč) melletti Rudnokfürdőn is vannak „nyomai”. Az előbbi helyen 7 tőrbecsalt magyar katona volt az áldozat, akiket a fegyverzetük megszerzéséért csaltak ki Rozsnyóról Csucsomba és tereltek a bányaaknába, hogy eltüntessék a holttestüket. Rudnokfürdőn pedig 35 Kassa-környéki levente lett az áldozat. Őket 1944. december 23-án a kiképzőtáborként működő fürdő épületében robbantották fel a lőszerraktárral együtt.

A leventék karácsonyi ünnepséget tartottak az épületben, amikor a végzetes támadást elkövették ellenük. Azóta sem épült újjá Rudnokfürdő. A romokból is alig látszik már valami. Akkora volt a detonáció, hogy a 3 kilométerre levő Rudnó község házain is megrepedeztek a falak. A Torna (Turňa nad Bodvou) feletti Miglic dűlőben pedig, spórolva a lőszerrel, 12 magyar katonát vertek agyon lapáttal és temettek az előzőleg maguknak megásott sírba.

A luciabányai történetet elmesélő idős vasércet bányászó vájár még most is félt a nevét és az adatait megadni. Hogy miért, erre is találtam magyarázatot, egy dokumentumot[1] a magyar, Petőfiről elnevezett partizáncsoport tevékenységéről, akiknek Rudnó (Rudník) község krónikájában is ott szerepel a nevük.

A mi „hős” partizánjaink, akiknek emlékművet is emeltek a vidék legmagasabb pontján, a Kojsó-hegyen, a saját vérüket és azok gyermekeit is lefasisztázták, majd kegyetlenül legyilkolták őket. Sok felvidéki magyarnak ma is ismerős ez a gyalázkodó szóhasználat, amit Csehszlovákiában Edvard Beneš ötletére, a kollektív bűnösség elvének érvényesítése érdekében 1945-ben a felvidéki magyarok és németek megsemmisítésére találtak ki.

Cselekedeteikre és az ideológiájuk elfogadtatására az utódaik ma még fellengzőbb jelzőket használnak, amit szintén a zavarosban halászó pénzemberek találtak ki számukra. Ők ma a „szabadgondolkodású európaiság és jogállamiság megtestesítői, a modern, a XXI. századi, világi embertípus mintapéldányai, akik a balliberális demokrácia népellenes ideológiájának kritikát nem tűrő inkvizítorai, és akik sajnos itt élnek közöttünk. Hangoskodva, vádaskodva, gyűlöletet szítva mételyezik életünket, mint volt sztálinista őseik egykoron (nagy)apainkat.

A bujdosó és végül a halálba űzött Bódva-völgyi és Kassa-környéki magyar leventék és katonák különösen kegyetlen halála legyen mindenki számára intő példa. Béke poraikra!