Hetvenöt éve történt – Csöbörből vödörbe
A Pravda szlovák napilap 2010. május 16-án kelt „A kis Katynok máig őrzik titkukat” sokatmondó címen megjelent cikkében Vladimír Jancura jegyzetíró a háború után, a beneši német- és magyarellenes téboly szlovákiai áldozatainak számát 211 tömegsírban és 5304 kioltott életben összegezte. Véleményünk szerint ez a szám nem fedi a valóságot. Hetvenöt éve történt című sorozatunk újabb része következik.
Nem véletlen, hogy Pozsonyligetfalu határában, közel az internáló táborhoz, az 1930-as években épített erődrendszer tankárkaiban, illetve az 1947-es kihantolásokat követően a ligetfalui temetőben található Szlovákia máig feltáratlan legnagyobb tömegsírja. Az áldozatok számáról csak egyetlen dokumentumban találtunk említés. Aristid Jamnický jogásznak és polihisztornak, a frontot és a világháborút követő vérengzések přerovi és ligetfalui elkövetői (Karol Pazúr, Bedřich Smetana, Edvard Kosmel, Jozef Jančo stb.), a pozsonyiligetfalui 17. gyalogezred tisztjei védőügyvédének emlékiratában található egy mondat, ami erre utal:
A přerovi tömegmészárlásról 2016. december 16-a óta – akkor lettek újratemetve az 1945. június18-19-re virradó éjjel kivégzett dobsinai és környékbeli hazatelepülő áldozatok – tudjuk, hogy pontosan 267 (120 nő, 72 férfi és 75 tizenöt évnél fiatalabb gyermek) személyt gyilkoltak le.
Ezek szerint Jamnicky a Leporolt történelem (Oprášené histórie) című könyvében a ligetfalui áldozatok számát 534 főre becsülte. A közvetett és közvetlen tanúk által megmutatott tömegsírok méretéből ítélve azonban a mi megítélésünk szerint az áldozatok száma ennek bőven a többszöröse lehet.
Ez abból is következik, hogy a Bacušan-perben a bíróság által elrendelt kihantolások 1947-ben április 28-ától augusztus 15-éig tartottak. Korábban, a magyar zsidó munkaszolgálatos áldozatok 497 tetemét 9 különböző helyen található tömegsírból hat nap alatt gyűjtötték össze, és temették el újra, illetve vissza a ligetfalui temetőben 1944 őszén eredetileg megásott öt tömegsírba.
A Přerov melletti (Horní Mostěnice határában levő) tömegsír 267 áldozatát 1947-ben két nap alatt szedték fel. A férfiakat a majd 10 kilométer távolságra levő přerovi temetőbe, a nőket és a gyermekeket előbb a 20 km-re levő olmüci krematóriumban elhamvasztották, majd a hamvakat az intézmény kertjében elföldelték. Ezek ismeretében akaratlanul is bennünk marad a kérdés, hogy a majd négy hónap (107 nap) alatt a pozsonyligetfalui árokrendszer 5 tömegsírjából hány áldozatot szedhettek fel 1947-ben.
Egy matematikusnak egyszerű feladat, nem nehéz kiszámítani, hogy a Ligetfalu határában kivégzett áldozatok száma valójában mennyi lehetett. (Ha a két teljesítményt külön-külön veszem és számolom, akkor a ligetfalui áldozatok számának 8300 és 14 300 között kell lennie.)
A kihantolásokat azért kellett abbahagyni, mert augusztus idusán a hőség akkora volt, hogy a munkálatok járvány kitörésével fenyegettek, és veszélyeztették volna Pozsony lakosságának egészségét. Ezért a ligetfalui árokrendszerben még mindig ismeretlen számú áldozat teteme maradt.
Erre utalnak az 1980-as években Pozsonyhoz csatolt településen megkezdett lakótömbépítések, a panelprogram is. A tömbházak alapjainak ásása közben a Visegrádi utcában 5 magyar katona, a Betléri utcában 21 nő és gyermek földimaradványát találták még meg. Itt húzódott a BS11 és BS12-es betonerődök közötti tankárok, amely Bedřich Smetana vizsgálótiszt egyik kedvelt kivégzőhelye volt. A BS-6-os erőd előtt nemcsak a tankárokba, ez most a Rajka-Pozsony autópálya jobboldali, Rajkának tartó szakasza alatt van, hanem az erődtől északra átfutó Bécs-Pozsony vasúti töltés előtti, volt légvédelmi árokba is lőttek embereket.
Az utóbbi légvédelmi árokban még 1992-ben is találtak emberi maradványokat, amikor a Szlovákiát Magyarországgal összekötő magasfeszültségű villanyvezeték vas tartóoszlopainak alapjait kiásták. Egyébként, itt végezték ki és 1947 nyarán itt találták meg, sok más áldozattal együtt, a 90 magyar levente tetemét.
A nagy számokra utal az a tény is, hogy a kihantolás jegyzőkönyvéből – vélhetően 1965-ben – törölték a kihantolt áldozatok számát, a nemükre és korukra (férfi, nő, gyermekek) utaló bejegyzéseket, valamint a ligetfalui temető halottas könyvből is kitépték az erre utaló adatokat.
Arról is beszélni kell, mi történt 1965-ben. Engem ez az időszak személyesen is érint. Ugyanis ekkor a Nyitrai Pedagógiai Fakultás másodéves hallgatója voltam. A katonai katedrán akkor itt tanított (engem is) Eduard Kosmel, a pozsonyligetfalui haláltábor volt parancsnoka.
Mi csak azt tudtuk róla, amit az előadásokon magáról és partizán múltjáról elárult. Ő is egyike volt azoknak, akik előszeretettel dicsekedtek azzal, hogy saját kezűleg hány „nácit” végeztek ki. Kosmel nekünk 150 náci saját kezű megölésével dicsekedett. Persze, mi naivan azt hittük, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelés idején, a német SS-katonákkal vívott férfias csatákban érte el ezt a nagy sikert. Az életrajzában viszont ez az adat nem szerepel, csak az, hogy a felkelés leverése után a Tisovec–Hnúšťa–Rimaszombat térségén tevékenykedő partizáncsoport vezetője volt. Tehát ők voltak azok, akik az Ózd melletti Hodoscsépány fuvarosait (12 fő) a Klenóc-Skorusina pusztán kivégezték.
Csak a kutatásaim során, néhány éve derítettem ki, hogy ezek a „nácik” valójában a ligetfalui haláltábor ártatlan áldozatai voltak, akiket ő és a társai nagyképűen náciknak bélyegeztek. Ezért kapták a kitüntetéseket, amelyek súlyától időközben behorpadt a mellük, elferdült a gerincük. Hogy mennyire, az csakhamar kiderült előttem.
A magyar katedra vezetője és több más, a Csemadok Központi Bizottságán dolgozó vezetőnek, köztük CSKP KB-tagoknak is tudomására jutott Kosmel sötét múltja, és szerették volna meggátolni, hogy ő, a magyar leventék gyilkosa, a jövő magyar pedagógusait Nyitrán oktassa. A másik oka az volt, hogy Kosmel a prágai Szövetségi Gyűlésbe (Csehszlovák Parlament) képviselőnek jelöltette magát. A feljelentést a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága tárgyalta meg, amelynek főtitkára akkor Jozef Lenárt volt. A feljelentők nem tudták, hogy a pártvezető apja, id. J. Lenárt ott volt a peřovi kivégző osztagban, és jutalmul az egyik kivégzett dobsinai lakos házát kapta meg. 1945. június 19-ét követően Polomkáról Dobsinára, ebbe a házba költöztek át. A balul elsült feljelentés következménye az lett, hogy ifjabb Jozef Lenárt, az SZKP KB akkori főtitkára, a Csehszlovák kormány alelnöke elrendelte a Bacušan per és kihantolási jegyzőkönyvek anyagának megsemmisítését, és a ligetfalui mészárlás katonai hadititokká nyilvánítását.
Rá hét évre, 1972-ben a magyar katedra vezetője gyomorfekéllyel kórházba került. Az operáció sikerült, de valamilyen „véletlen” folytán a beteg a bekötözött sebén át tetanusz baktériummal fertőzte meg önmagát. „Valaki” még azt is tudta, hogy OJ egyetemi tanár Budapesten a NÉKOS diákja volt, és Magyarországon abban az időben a diákok nem kaptak tetanusz elleni védőoltást. A család által kért, a nyitrai kórházban elkövetett orvosi műhiba kivizsgálást már Kosmel a Károly Egyetem katonai katedrájának vezetőjeként maga felügyelte Prágában, amely aztán megállapította az „önfertőzés” sajnálatos tényét.
Így a ligetfalui hóhérok közül Edvard Kosmel futotta be a legsikeresebb katonai pályát. Nemcsak parlamenti képviselő (1964-69) lett, hanem 1969-72 között Moszkvában, tábornoki rangban a Varsói Szerződés katonai csúcsvezetésében képviselte Csehszlovákiát.
A Pravda szlovák napilap 2010. május 16-án kelt „A kis Katynok máig őrzik titkukat” sokatmondó címen megjelent cikkében Vladimír Jancura jegyzetíró a háború után, a beneši német- és magyarellenes téboly szlovákiai áldozatainak számát 211 tömegsírban és 5304 kioltott életben összegezte. Véleményünk szerint ez a szám sem fedi a valóságot.
Van egy mód a kivégzett áldozatok számának, nemének és korának megállapítására, amit a matematikában indirekt logikai módszernek neveznek. Ez a tagadás elvéből kiindulva, egy ismert tény felhasználásával bizonyítja be a hiányzó ismeretek és elemek létezését. Ebben az esetben az ismert tényező, a tömegsírok léte, amit felnyitva, meg lehet állapítani az áldozatok számát, nemét és korát. Ehhez viszont Szlovákiai és Magyarország között meg kell végre kötni a hadisírgondozó-egyezményt.
A két állam közötti egyezmény Csehszlovákia szétválása, 1993 óta várat magára. Információm szerint azért, mert Szlovákia a szerződésben olyan feltételeket akar a kihantolt áldozatok nemzetiségére vonatkozóan beiktatni, ami minden logikát nélkülöz. „A Szlovákia területén kihantolt minden áldozatot eleve szlovák nemzetiségűnek kell tekinteni!” (Ennek a „logikának” a következményét látjuk a BS-8-as betonerődnél található I. világháborús katonatemető sírfeliratain, ahol a nevük írásmódjával holtában is meggyalázták az 1914-17 között, az I. háborúban elesett magyar katonákat.)
Az 1945−48 között az első Csehszlovák állam feldarabolásával hivatalosan megvádolt és halálra- vagy a cseh ólom-, illetve uránbányákban kényszermunkára ítélt felvidéki magyar áldozatok száma is meghaladja a 16 ezer főt, nem beszélve a nemzetiségük miatt 1946 januárjától kényszermunkára ítélt és Csehország területén meghalt magyar nemzetiségű áldozatokról. 1946. január 9-től, a szlovákiai munkatáborokban kényszermunkára ítélt és az ott kioltott emberéletekről is ideje lenne bővebben szólni.
Mindez elsősorban a cseh, szlovák (és a felvidéki magyar) történészek feladata lenne, ha szembe mernének nézni az elődjeik háborús és emberiesség ellen elkövetett bűntetteivel, illetve a minket ért embertelenséggel.
Tóth László irodalomtörténésznek, a Fórum Intézet gondozásában kiadott Hívebb emlékezésül c. dokumentumösszeállításában a koncepciós perek áldozataival kapcsolatban is találhatók adatok.
Összegzésként megállapítható, hogy
75 évvel ezelőtt, a II. világháború befejezése, vagyis a Szállasi- és Tiso-féle náci, faji megkülönböztetés rémuralma után mi, felvidéki magyarok, szülőföldünkön a szláv nemzeti gyűlölködés és a magyar nemzeti identitás felszámolásának, a szlovák nemzetbe való beolvasztásának halálos kelepcéjébe kerültünk.
Ez a nemzetiségi elnyomás kisebb-nagyobb erőingadozással a mai napig is tart. Kétségtelen, hogy az 1945-ös, újabb impériumváltással, a nemzeti létünket és jövőnket illetően „csak” csöbörből vödörbe estünk!
