Hetvenöt éve történt – Vérfürdő a Károlyfalu feletti Hosszúréten
Amikor 2015-ben az egyik felvidéki magyar nyelvű hetilap számára kiválogattam írásaim közül azokat az elbeszéléseket, amelyek a második világégést követő időszakban a Kárpát-medencei magyarok tragédiáival foglalkoztak, titkon azt reméltem, hogy nyomomban mások is megszólalnak majd, mert jócskán akad még történet, ami a 70 éve történt felvidéki vérengzésekről 2015-ben még előkerülhet. Aztán az egyik történetem közlését követően megcsörrent a telefonom.
A lap főszerkesztője jelentkezett be először, majd átadta a telefont egy idősebb úrnak, aki arra kért, találkozzunk valahol a Csallóközben, semleges helyen, mert mondani és mutatni szeretne nekem valamit, amit eddig még a feleségének és a gyerekeinek sem mert elmondani. Nem sokkal a telefonhívás előtt ünnepelték a Szlovák Nemzeti Felkelés 70. évfordulóját. Viszonylag kevés sajtóvisszhangot kapott, és csak a szlovák pletykaújságok írtak arról, hogy a besztercebányai ünnepségen az egyik legnacionalistább párt elnöke, aki egyben a megye elnöke is, az ünnepségen a veterán „ellenállók” felé fordított rezzenéstelen arccal egy feliratot tartott a kezében.
Csupán egyetlen szó állt rajta: „Gyilkosok!”
Nincs szándékomban reklámot csinálni Kotlebának, csak megjegyzem, bármelyik magyar odaállhatott volna helyette ugyanezzel a felirattal, mert – tisztelet a kivételnek – zömük „hőstette” valójában gyilkosság és súlyos háborús és emberiesség ellen elkövetett bűntett volt.
Sajnos, ezzel a ténnyel ma is csak kevés szlovák fasiszta ellenálló vagy a kor eseményeit feldolgozó történész mer szembenézni. Pedig az eddig ismert 211 tömegsír többezer ártatlan áldozata kiált lelki feloldozásért és a gyilkosok utólagos megnevezéséért! Ezért szólalt meg ez a csallóközi hajdani kiskatona is, akinek az egyik volt „ellenálló”, a csehországi Žatecben állomásozó I. Csehszlovák Légierő műszaki tisztje, a Szeredről származó szlovák Jozef Zaťko 1960 és 1963 között a felettese volt. Főleg csallóközi fiúk szolgáltak az alakulatban, akiknek Zaťko a háború alatti és utáni „hőstetteiről” minden szégyenérzet nélkül mesélt.
Jozef Zaťko a Tiso-féle szlovák hadsereg tagjaként fiatalon, alig 22 évesen 1944-ben került szovjet fogságba. Néhány fogságban töltött hét után az alakuló I. Csehszlovák Légió parancsnokának, Ludvík Svobodának a toborzótisztjei jelentek meg a fogolytáborban.
Orosz gépkarabélyok árnyékában terelték ki őket a „buzerplacra”, ahol az egyik tiszt előadta jövetelük célját, azzal szólítva fel a foglyokat, hogy valamennyi volt szlovák katona lépjen be az alakuló csehszlovák hadseregbe. A felkérésre először senki sem jelentkezett. Erre a tiszt megismételte a felszólítását, de most már hozzátette azt is: „Amennyiben nem teszik meg, itt helyben agyonlövetem magukat!” Odament a sor elejéhez, elővette a pisztolyát, majd egyelőre a levegőben tartva azt, így folytatta: „Itt kezdem!” Erre mindenki feltartotta a jobbkezét, önként jelentkezett és rohant besorakozni az asztalhoz, ahol egy másik tiszt felvette az adataikat. Így lett Jozef Zaťko 1944 nyarán a „fasiszta ellenállás” tagja.
Kezdetben partizánharchoz kaptak speciális kiképzést, ő a műszaki alakulathoz került tűzszerészként, és a robbantások szakértője lett. Hogy nem veszélytelen ez a szakma, azt már a kiképzés során megtapasztalta. Egy aknamező megtisztításakor az egyik társa ügyetlenül nyúlt a taposóaknához és felrobbant, amitől ő is szilánkot kapott. Ugyan életben maradt, de a fejét ért sérüléstől beszédhibás lett. Az akkor őrnagyi rangban szolgáló katonatiszt a sérülése miatt nehezen érthető dadogással beszélt.
A testi hibáját durvaságával egyensúlyozta. Embertelenül, sokszor kegyetlenül viselkedett a hozzá beosztott újonc katonáikkal szemben.
Még az is előfordult, hogy pisztolyt tartott a hibát vétő kiskatona fejéhez, és agyonlövéssel fenyegette meg. Részéről a lélektani hadviselés része volt az a Pozsony elfoglalása után megesett történet is, amelyet gyakorta mesélt a kötelékében szolgáló felvidéki magyar közlegényeknek. „A csallóközi magyarok közül legalább harminc emberről tudok, akik ezt a történetet kénytelenek voltak meghallgatni” – mondta a hajdani hodosi kiskatona.
Pozsony szovjet megszállása után Zaťko néhány fős osztagának a Károlyfalu fölötti erdő megtisztítását jelölték ki feladatul. Meglepetésükre az erdő egyik tisztásán a fegyverzetüket a széles gyalogsági futóárok előtt kupacba dobált és az elhanyagolt külsőjükből ítélve már jó ideje bujkáló mintegy 80 magyar katonára bukkantak, akik szinte már várták, hogy végre rájuk találjon valaki, és élhetőbb helyre kerüljenek. A helyzet annyira felkészületlenül érte a partizánosztagot, hogy parancsnokuk felszólítása nélkül, csakhogy elejét vegyék a nagylétszámú „ellenség” okozta problémának – gondolkodás nélkül – tüzet nyitottak a feltartott kézzel álló, védtelen katonákra, és gépkarabéllyal pillanatok alatt lekaszabolták őket. Arról már nem beszélt Jozef Zaťko őrnagy, hogy mi történt ezután. A magyar fiúk pedig nem merték megkérdezni.
A csallóközi férfinak is 50 év kellett ahhoz, hogy a felettesétől hallott történetet feldolgozza, és rászánja magát arra, hogy másnak is elmondja, amit a háború utáni vérengzésekről súlyos teherként magában hordott.
Egy tragikus mozaikkal kiegészítve ezzel azt a képet, amelyet évtizedekig titkoltak előttünk a beneši és a későbbi csehszlovák kormányok. A férfi egy képet is adott a hóhérról, amelyen Jozef Zaťko kitüntetésektől roskadozó mellel feszít a felsorakozott katonák előtt, kezében a csapatzászlóval. Egy háborús bűnös „hőstetteinek” az érdemkeresztjeivel, miközben ártatlan emberek tucatjainak vére tapad a kezéhez, ami miatt régen börtönben lett volna a helye. Keserű sóhajjal, de megnyugvással teszi hozzá: „Én elátkoztam Zaťkót akkor, amikor ezt a történetet elmesélte, és Isten büntető kezét az őrnagy sem kerülte el! Leszerelésem után néhány évvel az egyik falubéli katonatársamat gyakorlatra hívták be Zsatecba. A világban ismét feszült volt a politikai helyzet, akkor éppen Elő-Ázsia miatt. Izrael lerohanta az Arab-félszigetet, Egyiptomra és a környező országokra támadt. De Jozef Zaťko őrnagy akkor már nem élt. A katonatársam érdeklődött felőle, mert a tényleges katonaság alatt ő is szolgált a keze alatt. A tiszttársai mondták el, hogy a laktanyában egy raktár bővítésekor hatalmas betonlap zuhant rá, és szétlapította a testét. Így büntette őt az Isten vagy a sors az embertelenségéért.”
A történelmi hűség kedvéért még hozzátette, „most már azt is tudom, miért kellett 1963-ban felrobbantanunk a žateci repülőtér kifutópályáját, amely majdnem az életembe került. Izrael az arab világ lerohanásához titokban az akkori Csehszlovákiából csempészte a fegyvereket. A nyugatnémet határ közelsége miatt, amelyen át alacsonyan repülve, hogy takarva legyenek a német és csehszlovák radarok elől könnyen, egy-két perc alatt elérték Žatec katonai repterét. Éjjelente, a világ előtt sokáig tagadva ezt a kifutópályát használták a Csehszlovák gyárakból származó fegyverek kicsempészésére. A titkot, amelyről Herman Wouk izraeli író Remény című könyvében is ír, a minap olvastam el. Erről is illik végre beszélni” – fejezte be mondandóját a csallóközi férfi.
Felállva, amikor már elbúcsúztunk egymástól, csak úgy mellékesen egy újabb fényképet nyomott a kezembe, amelyen katonatársaival egy álcázott szovjet vadászgépmakett mellett pihentek, és az orra alatt mosolyogva jegyezte meg: „A Csehszlovák repülőszázadok harci erejét demonstrálva, a felszállópályák mellé több száz ilyen álcázott harcigépmakett kihelyezésével tévesztettük meg a „gaz, imperialista ellenség” pilótáit.
Számomra nem kellett különösebben bemutatni és keresni a Károlyfalu feletti erdőben, a Királyhegyen található Hosszúrét (Dlhé diely) helyét, ahol a tragédia megtörtént. Az 1990-es évek elején Marika unokámmal és a lányommal gyakran kirándultunk errefelé, hiszen az erdő alatti utcában, Károlyfalun laktak. Az ottani árokrendszerek között barangolva, arra a kérdésemre, hogy a rét egyik halmán miért áll a tölgyfából ácsolt fakereszt, sem ők, sem az ismerőseik nem tudtak érdemben felelni. Az azóta eltelt idő, mint mindenre, erre a kérdésre is választ adott, tragikus választ. Akkor a 80 elgyötört magyar hadifogoly embertelen kivégzésének helyszínén jártunk. Béke poraikra!
Hozzászólások
Az ilyen dolgoknak a történelemkönyvekben a helye!