2020. április 3., 18:49

Hetvenöt éve történt – A Pozsony körüli harcok

A II. ukrán frontnak és a kiegészítő hadtesteknek nem volt sétagalopp eljutnia Pozsonyig. Csak a város elfoglalásáért vívott harcokban 742 szovjet és szövetséges (csehszlovák, román, bolgár) katona adta az életét. A német és magyar hadsereg 420 katonája esett el. A civil áldozatok száma 121 volt. Történelmi visszatekintés következik.

Galéria
+1 kép a galériában

Izsák Lajos (1943) magyarországi történész, akit 1947 szeptemberében a Vág-menti Negyedről telepítettek ki a Mohács közeli Bátaszékre, írja 2001-ben a Forcas nevű – Vágfarkasd ősi neve – helyi újságban Csehszlovákia későbbi elnökével, Edvard Benešsel kapcsolatban:

A második világháború alatt a londoni emigrációban működő csehszlovák kormány a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját vallotta, s Edvard Beneš elnök 1942 végén – 1943 elején egészítette ki ezt a programot a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének követelésével. A követelést a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció 1944 tavaszán, a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) pedig 1944 végén – 1945 elején szintén a magáévá tette. Beneš elnök így érzékeltette országa magyarellenes hangulatát. „Sok emberünk azt mondja: meg kell őket semmisíteni. Magam nem vagyok ilyen radikális. Egy nagyhatalom beszélhet ilyen módon, de mi nem tudunk ilyesfélét megvalósítani.”

El kell mondani, hogy Edvard Beneš elnök véleménye 1945. április 4-re, amikor a Vörös Hadsereg II. ukrán frontja befejezte Pozsony és környéke katonai megszállását, már gyökeresen megváltozott, és Beneš egyike volt azoknak, akik megpróbálták a háború utáni zűrzavarban a magyarok fizikai megsemmisítését megvalósítani. Az ukrán fronttal érkező és a Szovjetunióban megalakult, Ludvig Svoboda vezette I. Csehszlovák Légió törzskarában pedig hű követőkre talál. Különösen azután, hogy 1944. október 6-án átlépték az I. Csehszlovák köztársaság határát, és elkezdték a volt ország nem szlovák településeinek bevételét. Különösen akkor kaptak vérszemet, amikor csatlakoztak hozzájuk az addig partizánakciókra, a német és magyar csapatok védelmi vonala mögé szabotázs akciókra ledobott vérszomjas bosszúállók. Ezek a volt partizánok úgy érkeztek meg Pozsonyba, hogy hat hónapos katonai „működésüket” a Felvidéken tömegsírok tucatjai tették „halhatatlanná”. Felsorolni is sok, hol mindenütt gyilkoltak, raboltak ki békés, mit sem sejtő családokat, megbecstelenítve lányaikat, asszonyaikat. Ezek gyilkoltak – zárójelben a halottak száma – például Szomotoron (5), Bolyban (2), a Jászó melletti Lucabánya kimerült bányavájatában körülbelül 50 leventére robbantották rá a bejáratot, Tornán (7), Csucsomban (13), a Tátra alatti Encián szállónál (28), Nagykemencnél (150), Túrócszentmártonban (18), Klenóc mellett, a Szkorisina Pusztán két tömegsír található (56), Zsérén (103) és még sok-sok más településen. Most a német településeket és az áldozataik számát nem soroltam ide. Vagyis az I. Csehszlovák Légió katonái és partizánjai 1945. április 4-én az ártatlan civil lakosok öldöklésben gazdag tapasztalatot szerezve érkeztek meg Pozsonyba.

Azt is el kell mondani viszont, hogy a II. ukrán frontnak és a kiegészítő hadtesteknek nem volt sétagalopp eljutnia Pozsonyig. Csak a város elfoglalásáért vívott harcokban 742 szovjet és szövetséges (csehszlovák, román, bolgár) katona adta az életét. A német és magyar hadsereg 420 katonája esett el. A civil áldozatok száma 121 volt. A harcok után a Vörös Hadsereg áldozatait a Várdombon (Slavín), a német és magyar katonák földi maradványait pedig a Rózsavölgyi temetőben helyezték el, ahol később mindkét harcoló fél elesett katonáinak emlékművet állítottak. A civil áldozatok nem kaptak közös sírhelyet.

Pozsony elfoglalása után egy nappal, 1945. április 5-én Beneš Kassán meghirdette az újra alakuló Csehszlovák kormány programját. Erről Izsák Lajos így ír:

A Szlovák Kommunista Párt 1945. februári konferenciáján ,,új honfoglalásra” szólította fel a szlovákságot: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a gazdag déli területükről, és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez.” Majd 1945. március elején azért emelt szót, hogy a ,,múltban vagy az elmúlt hat évben erőszakkal elmagyarosított déli határvidéket tervszerűen és fokozatosan visszaszlovákosítjuk. Dél-Szlovákia gazdag és termékeny földjét, amelyről a magyar grófok és feudális urak a hegyek közé szorították a szlovák parasztot, ismét vissza kell adni a szlovák parasztságnak. Követeljük, hogy a magyar többségű és kisebbségű községekbe és városokba gyorsított ütemben küldjenek közigazgatási bizottságot.”  Ezen elképzelések, illetőleg tervek jegyében fogant az 1945. április 5-én Kassán meghirdetett kormányprogram, amelynek VIII. fejezete gyakorlatilag a magyar nemzetiséget egészében tette felelőssé Csehszlovákia felbomlasztásáért. A kormányprogram konkrét javaslatait a kollektív felelősség szelleme hatotta át, a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többségét hontalanságra ítélte, s ezzel együtt a jog sáncain kívülre helyezte. Több magyar- és német ellenes intézkedés már a kormányprogram megszületése előtt napvilágot látott.”

A II. ukrán front 1945. április 5-én és 6-án a Duna jobbpartján harcoló alakulatokkal egyesülve a Pozsonyt megszálló seregekkel, egészen Bécsig szorította vissza a náci csapatokat. Így Ligetfalu is a szovjetek kezére került. Sok magyar katonai alakulat nem akart Magyarország történelmi határain kívül harcolni, ezért megadta magát a szovjeteknek, vagy meghúzódtak a Pozsony környéki erdőkben. Az utóbbi alakulatok jártak jobban, mert ők a szovjet gulagokba kerültek (mintegy 178 ezer katona), és évek múltán legalább néhányuk hazatérhetett. A bujdosó szakasz tagjainak viszont tragikus vége lett. A bekerített és rejtőzködő német és magyar szakaszok felszámolását ugyanis a szovjetek az I. Csehszlovák Légióban harcoló helyismerettel rendelkező volt partizánokra bízták. Két nappal később, hiába adták meg magukat a lábukhoz tett fegyverrel, puszta, feltartott kézzel, a volt partizánok szakaszvezetője, a Szeredről származó Jozef Zaťko összetereltette őket a futóárok előtt, és minden indok nélkül lemészárolták őket. Így keletkeztek a front után legyilkolt katonákkal megtelt első tömegsírok a Károlyfalu feletti erdő tisztásán, ahol 80 magyar, a Dévényújfalu előtt vezető vasúti töltés mellett pedig 49 német hadifoglyot végeztek ki. Zaťko szakaszának ténykedéséhez köthető, annak a négytagú magyar családnak a kiirtása is, akiket vacsorára készülve néhány kilométerrel északabbra, a hidegkúti (Dúbravka, Gustáv Husák szülőfaluja) erdők üdülőházának egyikében fedeztek fel. A volt magyar származású pozsonyi tisztviselő családját a paprikáskrumpli illata árulta el. Az éhes szakasz betörve a házba a házaspárt és a két leánygyermekét kiterelte a pár méterre lévő sűrűbb erdőrészbe, ahol kegyetlenül kivégezték őket, majd visszatértek a házba, és mint akik jól végezték a dolgukat, leültek az asztalhoz, és elfogyasztották a vacsorát. A parancsnok a vacsora végeztével bezárta az üdülőházat, magához vette a kulcsokat, és másnap a hidegkúti városházán bejelentette igényét a telekre, minden berendezésével együtt. Ez a történet is érzékelteti, hogy a harcok befejeztével, a front elvonulása után mi várt a Pozsonyban rekedt magyar és német családokra.

Pozsony és a többi felvidéki város szovjet megszállásáról Izsák Lajos, aki anyai ágon származásában Vágfarkasdhoz is köthető, a következőket írja:

A magyar nemzetiségűek tulajdonában lévő kis- és középüzemek, a kisiparosok műhelyeit is beleértve, nemzeti gondnokság alá kerültek. A nagyobb városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségű lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Internálótáborok működtek Pozsonyligetfalun, Kassán, Losoncon, Léván, Nagyidán, Nyitrán, Rozsnyón, Szereden, Nyitraújlakon s másutt, ahol több mint húszezer magyart őriztek, s csak kevés szó esik arról, hogy egyedi kivégzések és tömeggyilkosságok is történtek.
Galéria
+1 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.