Hetvenöt éve történt: Kiűzetés Pozsonyból
A cseh-szlovák nemzetállam megteremtésének ördögi beneši terve a részletekben rejlett! Hetvenöt éve történt című történelmi sorozatunk újabb epizódja következik.
A pozsonyi magyarok és németek második, az 1945. május 3-án elkezdődött kiűzetésének megfogalmazására szándékosan nem a kitoloncolás szót használtam, mert ezt a szót már lefoglalta az első, az április 8-án elrendelt internálás.
Ha azokra gondolok, akik ezt végig szenvedték, Ádám és Éva története jut eszembe, a bibliai Paradicsomból történő kiűzetésről. (Isten figyelmeztette Ádámot és Évát, hogy ne egyenek a kert közepén lévő fának a gyümölcséből, de a kígyó ravaszabb volt mindennél és kísérteni kezdte őket. Éva beleharapott a gyümölcsbe, és adott Ádámnak, a férjének is. Ezután Isten engedetlenségük miatt kiűzte őket a paradicsomból.)
Annyi hasonlóság, párhuzam fedezhető fel a bibliai és a huszadik századi bűnbeesésünk története között, hogy azóta könyvtárnyi iromány született ennek okairól, szereplőiről és következményeiről. Különbséget a két „isteni” (beneši) rendelkezés között csak az veszi észre, aki megnézi kiket érintett az újabb megpróbáltatás.
Az első esetben (1945. 4. 8-án) a módosabb polgárok, a palotával, családi házzal, gyárral, üzlettel stb., vagyis az értékesebb ingatlannal, gazdasággal rendelkező pozsonyi németeknek és magyaroknak kellett elhagyni az otthonukat és kobozták el a vagyonukat. Az internálások második hulláma a csekély gazdagság mellett a két „bűnös nemzetrész” családi származását is figyelembe vette. „Csak” azokat érintette, akiknél volt remény az átnevelésre és az elnemzetietlenítésre azon felsőbbrendű célon kívül, hogy ezek a családok ne a szláv főváros falai között éljenek. A cseh-szlovák nemzetállam megteremtésének ördögi beneši terve itt is a részletekben rejlett!
Pozsonyon kívül, ez a kiűzetési hullám minden vegyesen lakott határ menti nagyobb településen lejátszódott, főleg a szakembereket, a magyar papokat, orvosokat, pedagógusokat, mérnököket, ügyvédeket, tehát a „használható” értelmiséget érintette, akik valamilyen szinten beszéltek szlovákul. Ők északabbra, szlovák környezetbe lettek áthelyezve.
Nemcsak Pozsony esetében lett „nemesebb” a cél, az átnevelés, hanem országos viszonylatban a magyar munkások mellett a középréteget alkotó értelmiség is. (A magyarok körében zömmel földműveléssel foglalkozó rétegnek, a parasztságnak kegyetlenebb sorsot szántak. Az ő kálváriájuk 1946. január közepén bírósági ítéletek kézbesítésével, csehországi kényszermunkával kezdődött!)
A pozsonyi második kiűzetésre bizonyítékként volt kolléganőm Ploczek Mészáros Erzsébet életrajzi ihletésű írását szeretném felidézni, aki a Csemadok Hét címen megjelent hetilapjának volt a szerkesztőségi titkára. A szakácsként dolgozó férjével együtt sok, főleg a főzéssel, a családdal, a gyermekneveléssel, az egészséges életvitellel kapcsolatos cikk szerzője. Az idősebb korosztály hölgy tagjai közül Róbert szakács receptjeire talán még sokan emlékeznek is. Ploczek Mészáros Erzsike (1941-2016) a Pozsonyból való kiűzetésükről a következőket írja:
„1945. május 3-án indultunk el az ismeretlen felé, amikor a szüleimmel és a bátyámmal együtt a kihajtottak közé kerültünk. Édesanyám csak kevés élelmiszert rejtett el a babakocsimba, különben mindenünk ott maradt a lakásunkban Pozsonyban az Újvilági úton. Emlékszem, hogy egy nagy pontonhídon hiányoztak a deszkák, nagyon féltünk. Orosz katonák segítettek átkelni a Dunán. Amikor Ligetfalura értünk, egész éjjel az utcán voltunk és csak a következő napon keresett lakást az édesapám. Mivel a parancsban az szerepelt, hogy csak több mind százéves házba telepedhetünk le, így kerültünk a Temető utca egy szoba-konyhás lakásába. Az ezután következő napok, évek nagyon nehezek voltak. Az, aki nem élte át, el sem tudja képzelni, hogy az utolsó kanáltól kezdve az egész lakás berendezéséig mindent újból kellett a szüleimnek beszereznie. Emlékszem, hogy édesapám a szemetesdombról hozott edényeket, otthon homokkal súrolta. Ágyak helyett matracokon aludtuk. Ráadásul befogadtuk ismerőseinket, akik szintén fedél nélkül maradtak. Így öt éven át nyolcan laktunk együtt egy szobakonyhás lakásban. Mivel édesapámnak két évig nem volt munkahelye, kénytelen volt segíteni a Duna-híd építésénél, valamint az orosz katonák eltemetésén a Várdombon (Slavín).”
Erzsike édesapja kérvényezte a pozsonyi hatóságoknál a család áttelepülését Magyarországra, ezzel kapcsolatban a következőket írja az Emlékezés a hányatott sorsú régi Ligetfalura címen a Csemadok Ligetfalui Alapszervezete által kiadott visszaemlékezésében: „Magyarországra és Csehországba Ligetfaluról áttelepített magyarokról nincs tudomásom. Ezt azért tudom, mert édesapám kérvényét, amelyben szándékoztunk a lakosságcsere-egyezmény értelmében áttelepülni, 1946. november 27-én elutasították. Ennek több, mint valószínű az volt az oka, hogy nem volt vagyonunk, mert édesapám a kérvényhez csatolt egy hitelesített jegyzéket arról a vagyonról, amit a pozsonyi lakásunkban hagytunk.” Soraiból kitűnik, hogy a vagyontalan családokat Beneš kormánya rabszolgának szánta az ország újjáépítéséhez, ahol gondoskodva volt az identitásuk átformálásáról is. Ehhez a magyar szó szigorú tiltásán és a magyar iskolák megszüntetésén keresztül vezetett az út. „1947-ben nem volt magyar iskola Ligetfalun, ezért szlovák nyelvű iskolába kezdtem el járni az Iskola utcában.”
A család és a saját élete alakulásáról később elárulta: „Csak hatodik osztálytól kezdtem magyar iskolában tanulni.” A családból egyedül ő érezte ennek szükségességét. Amikor 1979-ben megismertem, egy alkalommal szomorúan mesélte ennek következményeit. „Még a bátyámmal tudok magyarul beszélni, de az öcsém és családja már teljesen elszlovákosodott.” Az öccse két unokája a szlovák válogatott hokicsapatában rangot és elismerést kiérdemelt jégkorongjátékosok lettek. Maga is ledermedt attól a ténytől, hogy a színmagyar család legfiatalabb tagja a szláv környezete nyomására egy generáció alatt nemzetiséget váltott.
Számomra Erzsike emlékei, a Temető utcában eltöltött gyermekkori élményei azok, amelyek a Ligetfalun történt háború utána események miatt a kutatásaim során felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Nemcsak Fogarassy László ligetfalun élő történész és Jurenka Béla ligetfalui Csemadok titkár, helytörtész ismereteit mentette át számunkra, hanem a Hét című Csemadok-hetilap volt szerkesztőjének, Bábi Tibornak a ráhagyott „testamentumát” is. Ennek tartalma szorosan kapcsolódik a ligetfalunk kivégzett leventék történetével és azok kihantolásával.
Amikor megtudta, hogy elkezdtem foglalkozni a téma felkutatásával, felhívott telefonon és egy találkozót beszéltünk meg a ligetfalui temetőben. Teljesen függetlenül attól, mit mondtak mások és mit tudtam én az 1945. július 17-ét kezdődően kivégzett 90 fiúról, megerősítette azok tragikus történetét és megmutatta a helyet, ahová 1947-ben többedmagukkal áthantolták őket.
Sajnos ma már urnatemető takarja a tömegsírt, csak a járdaszéli lócánál látszik a sír keleti betonkerete, amely majd száz méteren húzódik a temető nyugati faláig. A Bábi-féle testamentummal egy eddig ismeretlen, új elemmel egészítette ki a ligetfalui tömegsír keletkezését. Történetesen, hogy később ide temették azokat az áldozatokat, akiket hamis embercsempészek (titkosszolgálati ügynökök) az ország elhagyására bírtak, majd a határvonal előtt, szökési kísérlet közben gépfegyverrel családostól lekaszabolták őket. A kivégzésük után a határőrökkel az áldozatok értékein megosztoztak.
A pozsonyligetfalui temetőben várt rám még egy meglepetés. Erzsike megmutatta a férje és násza, a szülei és az anyai nagyszülei sírját is. Az utóbbi fejfájánál derült ki, hogy nagypapáját Dunay Gézának hívták, magyarul, szó szerint pont úgy, mint engem! (A felvételek 2014. 03. 5-én készültek.)
Ploczek Mészáros Erzsébet az életében vállalt megbízatását lelkiismeretesen teljesítette, amit a magam és az utókor nevében köszönök és mérhetetlenül hálás vagyok neki érte. Alig két évre a találkozásunk után, életének hetvenötödik évében, 2016. február 2-án adta vissza nemes lelkét Teremtőjének. Távozásával, a pozsonyi magyarság körében betölthetetlen űrt hagyott maga után.
Erzsike, nyugodj békében!
