Hetvenöt éve történt: A tribecsi partizán
Azt is el kell mondanom, hogy nem csak a nyolc barshonti levente sírhelye az, amelyről a mai napig nem esik szó és senki sem tudja, hogy hol van. Ettől nagyobb a zsérei tömegsír. Az egyik önkéntes sírásó leszármazottja szerint, itt 103 magyar katona holteste nyugszik, akik a front (1945. 03. 30) alatt és utána, az ott kiépített védelmi vonalon elestek, illetve a lőszerük kifogyta után a szovjetek elfogtak és kivégeztek. Hetvenöt éve történt c. történelmi sorozatunk újabb epizódja következik.
Az antifasiszta harcosok tagjaival vagy közismertebb nevükön a partizánokkal 1962 októberében Nyitrán kerültem közelebbi kapcsolatba. Ennek egy prózai oka volt. A Csemadok Nyitrai Járási titkársága egy épületben (Nyitra, Főutca 10) székelt az Antifasiszta Harcosok Nyitra Járási Bizottságával. Egy hentesüzlet feletti körfolyosós polgár ház első emeletén, közös tárgyalóteremmel és mellékhelységekkel. Csak az irodák működtek külön-külön szárnyban és szobákban. Bejárata a tárgyalótermen keresztül vezetett, ezért, ha valamelyik tömegszervezet vezetőségi ülést vagy egyéb összejövetelt szervezett, az irodákat csak a rendezvényt zavarva lehetett megközelíteni. A közös iroda abból a tényből eredt, hogy az akkori Csemadok nyitrai elnöke, Kántor Miklós, a berencsi béressztrájk szervezője (1931) maga is munkásmozgalmi káder és antifasiszta harcos volt.
Ebben az időben pezsgő kulturális élet folyt a Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar katedráján, köszönve az ott tanuló diák elkötelezett hivatástudatának és szervezettségének. Én ebbe a hangulatos diákmiliőbe csöppentem bele úgy, hogy augusztusban, nyári táborozás keretében előzőleg a Breznóbánya melletti Tále Partizán szállodájának építésén dolgoztunk, majd egy hét után, az ott megépített víztározó vizét a Garam partján vezettük a beznóbányai vasgyárba. A szállásunk a garamolaszkai (Valaská) alapiskolában volt, itt főztek nekünk. Szabadidőnkben pedig egy esztrádcsoportot alakítva szlovák-magyar dalokkal, versekkel, hangszeres zenével jártuk a vidéket, emlékeztünk a Szlovák Nemzeti Felkelés 18. évfordulójára. Így nem csoda, hogy október 6-án, a duklai harcok évfordulóján újra énekelnem kellett magyar, szlovák és orosz partizándalokat a Nyitrai járási Csemadok iroda társbérlőinek. Ennek köszönhetem, hogy nagyon kedvező szerepben indult az együttműködésem velük, főleg az antifasiszta harcosok szövetségének ügyvezető titkárával, Ilonka nénivel. Egy alacsony termetű, galamblelkű hölggyel, aki megjárta Auschwitz-Birkenau poklát, és Jozef Mengele orvosi kísérleteit, a sterilizálását is túlélte. Aki nem szégyellte bal karján a rabok bőrbe égetett négyszámjegyű bélyegét. A kilenctagú zsidó családból egyedül tért haza, ennek ellenére hű maradt szülővárosához, Nyitrához.
Az ő érdekvédelmi szervezetükben az állami ünnepek előtt szaporodtak meg az ülések és a személyes kontaktusok száma, mert különböző alkalmakhoz (május elseje, SzNF és a duklai harcok évfordulója alkalmából) tagjaik közül állami érdemrendre vagy kitüntetésre az SZLKP járási testületéhez terjesztettek be javaslatokat. Néhány hónap után szinte valamennyi jelentősebb „harcossal” kapcsolatba kerültem és megismertem a felkelésben vállalt szerepüket. Ekkor még senki sem ellenőrizte mennyi ezeknek az öndicséreteknek a valóságtartalma és mi az áldozatok hozzátartozóinak vagy a közembereknek a véleménye az általuk elkövetett kivégzésekről, tömeggyilkosságokról. Erről akkor beszélni sem volt szabad.
Ide járt be harcostársaihoz Edvard Kosmel (a ligetfalui haláltábor volt vezetője) is, akivel kapcsolatban Sidó Zoli barátom, aki akkor a Csemadok főiskolai alapszervezetének elnöke volt és két évfolyammal tőlem feljebb járt, figyelmeztetett, hogy vele óvatosabban beszéljek, mert felőle az a hír járja, hogy saját kezűleg több száz „nácit” végzett ki. Két évfolyamtársát, egyik napról a másikra kidobatta a főiskoláról, mert konfliktusba kerültek egymással a Slovan hotelban, ahol gyakori vendég volt. Ott szokott Nyitrán megszállni. Ráadásul a magyar felszolgálok és főnöke miatt, mi is odajártunk szórakozni. A szlováknyelvű életrajzából tudom, Kosmel a pedagógiai tevékenység végzéséhez szükséges minősítés megszerzése miatt levelező tagozaton gyakornok volt a fakultás katonai katedráján. Gyakorló pedagógusként engem is tanított, főleg a nyári katonai kiképzéseken volt velünk. Volt felém egy pozitív gesztusa is, az anyai nagymamám temetésére 1965 augusztusában Zsolnáról Makrancra három nap eltávozást kaptam tőle. E. Kosmel 1965-ben szerzett pedagógiai diplomát, én 1966 őszén.
1963 szeptemberétől, amikor Kántor Miklós titkárt helyettesítettem a Csemadok Járási Bizottságán, és minden szabadidőmet az irodába töltöttem, az Ilonka nénivel kialakult munkakapcsolat még inkább elmélyült. Sokszor segítettem neki sokszorosítani a kitüntetésre a párt járási pártbizottsága elé beterjesztett káderanyagokat, ahol ott szerepelt a javasolt személyek életrajza, a tevékenységük, melyik partizánbrigádban harcoltak, milyen hőstetteket hajtottak végre, hány hidat, utat robbantottak fel, a harcok során hány nácit likvidáltak stb, stb. Nagy szükségem volt Ilonka néni jóindulatára, hiszen az általunk kiadott főiskolai Fórum havilap is ezen a rotációsgépen készült. Sőt a kiadásához szükséges papírmennyiség is innen származott. Gyakran kisegített a sokszorosításhoz szükséges átüthető hártyapapírral (serox) is, mert azt csak limitált és ellenőrzött módon, külön engedéllyel lehetett megvásárolni.
Hamar észrevettem, hogy Ilonka néni sem egyformán viszonyul a nála megforduló antifasiszta múltú „legényekhez”. Sokszor fültanúja voltam, hogy az ellenszenve okát sem rejtette véka alá. „Te ártatlan zsidócsaládokat öltél le! Ne hazudd nekem, hogy németnek hitted őket. Csak a pénzük meg az aranyuk kellett, amit a batyujukban találtál, te rablógyilkos!” Ő, az auschwitzi rabbélyeggel a karján hangosan is kimondhatta a véleményét és el tudta hallgattatni azt, aki a felkelés idején a saját vére ellen gazemberséget követett el. Ugyanezt én a két legyilkolt unokabátyám és az őt másik debrődi fiatal miatt akkor még nem tehettem meg, hiszen ezek a „legények” voltak a szocialista társadalom szent tehenei, a jövő fiataljai elé állított eszményképek.
Hatvanöt tavaszán már döntenünk kellett arról, szeptember elsejétől hová akarunk menni tanítani? Mindenkit váratlanul ért a bejelentés, mert úgy léptünk be a főiskolára, hogy négy év után 1966 júniusában végzünk és nincs egyéves, kihelyezett pedagógiai gyakorlat. Ma sokan örülnének annak, ha a pedagógusok elhelyezkedésüknél a népszaporulat emelkedése szerepelne okként. A budapesti 56-os forradalom háborús hangulatának volt ilyen hatása a felvidéki magyar családokra is, hogy kevés lett a tanító és sok az oktatásra váró magyar gyermek. Én, matematika-zeneszakos pedagógus-jelöltként a Kassa-vidéki és a Nyitrai-járás iskolaügyi osztályár adtam be a jelentkezésemet. A szülőföldemnek nem volt rám szüksége, így maradtam a Zobor alján és 1965. szeptember 1-én Felsőkirályira kerültem tanítani. A tanítás mellett az úttörő vezető szerepét is rám bízták. A gyermekkórusalapítási szándékom miatt nem tiltakoztam ellene, ez megkönnyítette a célom megvalósítását. Már korábban megtanultam, hogy a cél szentesíti az eszközt, ha ezzel senki mást nem korlátozok a saját célja elérésében.
Az első úttörővezető feladatom a Szlovák Nemzeti Felkelésről való megemlékezés volt, ami akkor egy műsoros délután keretében együtt járt egy-két volt partizán meghívásával az iskolába beszélgetésre. Ilonka nénit hívtam telefonon azzal a kéréssel, hogy segítsen ki egy közelben lakó partizán címével és a meghívásával. Talált számomra megfelelő alanyt a szomszéd községben, Mocsonokon, aki Pőstyénben volt katona és a felkelés idején a környék erdeibe húzódtak a német-magyar partizánvadászok elől. A mocsonoki partizánnal nem volt gondom a beszélgetés során, mert őszintén bevallotta, hogy a felkelés kapcsán túlzás fegyveres ellenállásról beszéni, mert a többi „felkelőhöz” hasonlóan, a harcok elől ők is inkább elrejtőztek és csak a front közeledtével, a szovjet partizánok megérkezése után kezdtek el aktívabban tevékenykedni, vasúti hidakat felrobbantani. Viszont a kötelékében volt egy pogrányi harcostársa, akit még a régi vezetéknevén Gyepesként emlegetett. A találkozó után, a négyszemközti kötetlen beszélgetésünk után derült ki, hogy nincs jó véleménye róla.
Akkor én már Pogrányban laktam és a Aueszky-kúria melli utcában, vele egyvonalban kezdtünk el építkezni. Gyepest már az új nevén ismertem, Pažickýként, aki a szülei korai haláláig a felső szomszédomban lakott. Gyermekkorát a felsőlefánti lelencintézetben töltötte, innen vonult be 1943-ban a Tiso-féle hadseregbe, majd ő is partizánnak állt, később egy robbantásokra szakosodott szakasz parancsnoka lett. A pogrányiak gyakran emlegették őt és nagyon rossz véleménnyel voltak róla. A sanyarú gyermekkoráért a helyieken állt bosszút és csak szlovákul volt hajlandó velük beszélni. Nem titkolta, hogy a keserű gyermekkoráért a pogrányi magyar rokonait és a falut hibáztatja. Népi milicistaként az ötvenes évek elején a falusi gazdák kamráinak, padlásainak kisöprésével erre meg volt a lehetősége. Az ellenálló gazdákat gyakran megverette. Nem csak a faluban, de az egész Nyitra-vidéken erről a kegyetlenkedéséről volt híres vagy inkább hírhedt.
1965-ben már érezni lehetett, hogy az országban valami változás van kialakulóban. Enyhültek az ideológiai megszorítások, már lehetett a a társadalmi hibákról, a kommunista káderek kicsapongásairól, népellenes intézkedéseiről beszélni. A régi, sztálinista káderek elsápadtak az őket ért kemény kritikától, de a társadalmi hibákról szóló nyílt vitákban sorra alulmaradtak, mert már egyre kevesebben éltek közülük és nem voltak olyan befolyással bíró vezetői pozícióban, hogy azokat el tudják hallgattatni. Kezdett érződni a generációválás kedvező hatása. Már arról is lehetett vitázni, hogy elhibázott a marxista ideológia kiválasztási elve, amely a tudás és a szakmaiság helyett az elvhűséget és a proletárszármazást részesíti előnyben. Az irányításban pedig a „demokratikus centralizmus“ elvét érvényesíti, ami a gyakorlatban a „demokratikusan megválasztott“ és pasáskodó pártvezetők időben történő leváltását tette lehetetlenné.
Ebben az ellentmondásos hangulatba vonultam be katonának 1968 augusztus elsején a pozsonyi Kutuzov kaszárnyába. Végig éltem a Varsói Szerződés katonái által Pozsony megszállását. Minden pozitív változás, ami előtte történt a visszájára fordult. 1969 szeptemberében már a pogrányi alapiskola tanáraként öltöztem civilbe. Közben történt egy és más körülöttem, a faluban is. Köztük, a kegyetlenkedő partizán szomszédom zavaros körülmények között elhunyt. Csak azt tudtuk meg róla, hogy Pozsonyban látták őt utoljára, tök részegen a szovjet katonákkal kiskocsmából nagykocsmába korzózni, majd pedig 1969 karácsony előtt késsel a szívében a híd melletti rakparton egy szemetes kukában találták meg őt holtan. A gyilkosa vagy gyilkosai azóta sem kerültek elő.
Ilonka nénit is elérte a tisztogatás hulláma, de engemet is majdnem elsöpört. Úgy indultunk neki a hetvenes éveknek, hogy a káderezésünket a helyi pártszervezet által kinevezett átvilágítási bizottság végezte, amelynek eredményét az 1968/69-ben elkövetett „bűnök“ mértéke adta. Kimondott szerencsém volt, hogy a „nehéz időkben“ katonai szolgálaton voltam és ott feletteseim tétlenségre parancsoltak. Sok kollégám számára viszont végzetesen lett a preverálás[1] mert kidobták az állásából. Ezzel 1945-öt után újra lefejezték a felvidéki magyar értelmiség javát. (Engem az 1968-as szentestén a pogrányi templomban történt szereplésem miatt hurcoltak meg a bizottsági tagok. A férfikórusomban is voltak besúgók, mint mindenütt akkor Csehszlovákiában. Pontosan tudták, hogy mit „követtem el“ az éjféli misén: „Nem csak a kórust vezette, hanem az orgonához ülve eljátszotta és énekelte a Csendes éj című egyházi éneket.“ A szavazásnál egy vokson múlott, hogy maradhattam a szakmámban tanítani.A negyven év kommunista diktatúra alatt – a benesi rémuralom után – a husákizmus gyötörte, ferdítette meg leginkább a felvidéki magyar emberek lelkét, gerincét és ezáltal tette sebezhetővé a Csemadok tagságát, a magyar iskolák pedagógusait, rajtuk keresztül a felvidéki magyarságot. A hatalom részéről szinte a kegyetlenségig felerősödött a magyar iskolák megszüntetése érdekében gerjesztett hatalmi nyomás.
1974 szeptemberében a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulóját nem lehetett nem „megünnepelni“. Egyik kollégám, aki Gímesen született és a Tribecs alatti színszlovák Kosztolányba udvarolt elárulta, hogy ismer a menyasszonya lakhelyén egy volt partizánt. Ugyan magyarul nem beszél, de ért. Azt javasolta, hívjuk meg őt, hogy eleget tudjunk tenni a Nyitrai Járási iskolaügytől és tanfelügyelőtől kapott elvárásoknak. A kollégám vállalta az elhozatalát és a visszaszállítását Kosztolányba. Délelőtt, a lyukasórái alatt futott el érte és ebédre érkezett meg vele a pogrányi iskolánkba. Étkezést a helyi vendéglőben biztosítottam a számára, ahol mi és a tanulóink is étkeztek.
Az előadásra várakozás közbe az igazgatói irodában észre vettem, hogy az idősebb elvtárs, aki akkor 75-ik évében járt, nagyon feszült, ideges. Ezért megkérdeztem, hogy kér-e még valami italt és mit? Meglepetésemre egy kupica „szíverősítőt“ kért. Velem volt az iskola igazgatója is, aki kérésére kinyitotta a „rejtett tartalékai“ fiókját és felsorolta neki mivel tudja megkínálni. A pogrányi törköly mellett döntött, amit mi egymás között a vietnami háborúban elhíresült amerikai bombázó után B-52-esnek neveztünk, ami 52-fokos pálinkát jelentett. No ekkor már sejtettem, hogy itt gond lesz, ezért magamnak nem kértem a pálinkából, egy gyűszűnyit öntve magának K. Aladár igazgató ivott vele. Nehogy még megduplázza a kérését, felajánlottam neki, hogy körbevezetem az osztályokba, nézze meg a mai fiatalok, a tanulóink hogyan készültek fel az évforduló megünneplésére. Ezzel sikerült őt a pálinkás üvegtől elszakítanom.
Az előadást néhány mondattal az igazgató nyitotta meg és hogy „hagyjunk időt a személyes élményeken kívül a kérdéseknek is“, kérte a partizánt, mondja el a felkelésről az emlékeit, mikor, hogyan került kapcsolatba a partizánharcokkal? Ő is hivatásos katona volt, így érett fejjel a felkelés első percétől az események résztvevője lett. Leverése után őt „haza“ küldték Kosztolányba, a Tribecs hegység környékén szerveződő Ján Zsiska nevű brigád 10-es számú partizáncsoportját vezette. Ez volt a felkelés egyik legnagyobb számú brigádja, összesen 20 alcsoportja harcolt keletre és északabbra a Nyitra, Zsitava, Vág és a Garam vidékén, illetve Zsolna és Alsókubin környékén. A vendégünk beszámolja a kérdéseknél kezdett félrecsúszni. Egyik Lédecről származó kolléga feltette neki a kérdést, hogy ők ölték-e meg a lédeci bírót, J. Demetert? Jött a válasza: „Muszáj volt, a partizánvadászoknak elárult volna bennünket. Ismerte a terepet a Tribecs hegyen, ahol a bázisunk, a kunyhóink voltak.“
„Mi történt a leventékkel, akik Szállasi elől Szlovákiába, a Szentbenedek környéki erdőbe menekültek?“ Erre a kérdésére is őszintén válaszolt: „Egy ideig felderítő munkára fogtuk őket. Őket küldtük a környező magyar falvakba, hogy a magyar és a német egységek létszámát, tűzerejét kifürkésszék.“ „Nekik is adtak fegyvert?“ kérdezte egy kíváncsi diák. „Igen“, jött a válasz. „De vaktöltény volt benne, éles lőszert nem mertünk a puskájukba tenni, annyira nem bíztunk bennük.“ A diák „miért“ kérdésre már nem tudott válaszolni. Megzavarodott. „Mi lett a sorsuk?“ – kérdeztem rá én. Egy ideig nézett rám, hogy mondja-e vagy sem, végül csak belekezdett: „Amikor azt tervezték, hogy megszöknek tőlünk megásattuk velük a sírjukat egy fa alatt, aztán a sír fölötti vastag gallyra sorra fel...“ Részletezni akarta, hogyan végezték ki őket, de ez már az igazgatónak is sok lett. Meg akarta kímélni a gyerekeket a részletektől, a sokktól. Megköszönte az „élménybeszámolót“, átadta a számára készített ajándékokat és további jó erőt, egészséget kívánt neki. Megkérte a Gímesről származó kollégát, hogy az elvtársat vigye vissza Kosztolányba. Én kezet sem fogtam vele, kisiettem a mosdóba, hogy lehűtsem magam. Jó ideig eltartott még túl tudtam magam tenni a hallottakon. Mire vissza mentem a tanári szobába, már a kollégák zöme elsietett a buszra. Többségük Nyitráról járt be Pogrányba tanítani. Csak a helyben lakó Lédecről származó kolléga volt ott. Jó, hogy ott maradt. Érezte, hogy tartozik nekem azzal, hogy a kérdései mögötti tényeket elmondja. „Csak az igazat kérdeztem“, mondta kérdés nélkül, ahogy beléptem. Lédec három kilométerre fekszik Kosztolánytól, nem csak erről a két kivégzésről tudtak a lédeciek. A kolléga csak biztos akart lenni, hogy a partizánvezér tud-e ezekről az esetekről? „Nem kell mentegetőznöd, tudom, hogy nem szándékosan provokáltad ki őt“, nyugtattam meg. Nagy dohányos volt, sorra szívta a szinte büdös Gyetva cigarettáját. A hallottaktól ő is feldúlt, zaklatott lett. Az igazgatóra voltam még kíváncsi, neki mi lett a véleménye a történtekről? Ő már keresett engem. Ahogy megjelent az ajtóban már mondta: „Holnap azt kell mondani a gyerekeknek, hogy a bácsi egy kicsi többet ivott a kelleténél. Nem kell ügyet csinálna a szavaiból“, mondta ki a ügy lezárásának módját. Nekem adta feladatul, hogy ezt másnap reggel a többi kollégával is közöljem. Közöltem!
A kutatásim során ellenőriztem a két történetet. J. Demeter falubírót 1944. december 29-én rabolták ki és lőtték agyon a lédeci községházán. A leventék szülei innen, Lédecről származtak és a szomszédos Lévai járásból 1944 szeptemberében a barátaikkal együtt a nagyszüleikhez akartak eljutni Szlovákiába, hogy elrejtőzzenek a Szállasi-rezsim SAS-behívóparancsa elől. A partizánok Garamszentbenedeknél fogták el őket. Először azt vallották, hogy azért szöktek át a szlovák határon, hogy harcoljanak a németek ellen. Ahogy sikerült nekik kapcsolatba lépni a nagyszülőkkel, kiderült a valós ok és a szökési szándékuk, ezért előbb elvezényelték őket a Tribecs hegyről, majd kivégezték őket. Ez derült ki a partizánvezér beszédéből is. Arra már ő sem emlékezett, hogy hol és mikor végeztek velük, és melyik csoportjuk a húsz közül? Az Alsókubin melletti Zázrivá község határában 1945. február 3-án történt egy hasonló kivégzés, ahol előbb három, majd újabb nyolc magyar fiatalt öltek meg bizalomvesztés miatt. Mivel magyar akcentussal beszéltek szlovákul, a partizánok azt hitték, hogy a kivégzett magyarok Békéscsabáról származtak.
Azt is el kell mondanom, hogy nem csak a nyolc barshonti levente sírhelye az, amelyről a mai napig nem esik szó és senki sem tudja, hogy hol van. Ettől nagyobb a zsérei tömegsír. Az egyik önkéntes sírásó leszármazottja szerint, itt 103 magyar katona holteste nyugszik, akik a front (1945. 03. 30) alatt és utána, az ott kiépített védelmi vonalon elestek, illetve a lőszerük kifogyta után a szovjetek elfogtak és kivégeztek. Ma már gond lesz megtalálni az ő sírjukat is. Zsérén csak páran tudnak a Zsibrica keleti oldalán található erdőben a „zemlanka“ közelében megásott tömegsírról. Egyikük P. László Pozsonyban él, akinek az édesapja a barátaival az áldozatokat elhantolta. Csak remélni merjük, hogy egyszer ők is a magyar katonaáldozatok barti emlékhelyén pihenhetnek majd.
Béke poraikra!
[1] átvilágítás
