Hetvenöt éve történt: A felvidéki kis Katynok máig őrizik titkukat

A volt Csehszlovákia 20. századi történelmének s benne a felvidéki magyarság múltjának van egy fehér foltja, egy kevésbé ismert és ma is tabunak számító szakasza. Ez az időszak 1944. október 6−ával kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg a Duklai−hágónál átlépte a mai Szlovákia határvonalát, és Klement Gottwald hatalomátvétele után, 1948. szeptember végéig tartott, amikor a CSKP prágai kongresszusán feloldották a német és magyar nemzetiségű lakosokra vonatkozó megszorító intézkedéseket, a kollektív bűnösség hatályát.

Hogy mi történt ebben az időszakban Csehszlovákiában, arra ma már egyre kevesebben emlékeznek. Magam a Kínterhes évek című novelláskötetem 2011−ben történt megjelenése után kezdtem el a témával alaposabban foglalkozni. A könyvem folytatásaként a felvidéki magyarság jogfosztottságának eseményeit kutatva bukkantam azokra a sajnos nagyon hiányos információkra, amelyek az ebből az időszakból származó gyilkosságokról és tömegsírokról szólnak az eddig demokratikusnak hitt Csehszlovákiában. A háború utáni kegyetlenkedésekről lehetett hallani ezt−azt, de arról, hogy a régi−új hatalom milyen embertelen módon tett maga helyett bűnbakká másokat, és vett elégtételt az első Csehszlovák Köztársaság feldarabolásáért az országban élő német és magyar közösségen, nem szólnak a történelemkönyvek.

Az emberek nem sok mindent tudnak arról, hogy a Beneš−dekrétumok alapján meghirdetett kollektív bűnösség mit is takart a gyakorlatban, s hogy a kitoloncolások, a vad kitelepítések, a kényszermunkára vezénylés, a málenkíj robotra hurcolás, a tömeges visszaszlovákosítás és a lakosságcsere mellett kivégzéseket és tömeggyilkosságokat is jelentett a szóban forgó időszakban.

A volt csehszlovák területeken a „felszabadítással” haladt nyugat felé a front alatti és utáni kegyetlenkedés. A rendelkezésre álló információk alapján német és magyar hadifoglyokat, leventéket, civileket, vagyis a nemzeti kisebbségek tagjait gyilkolták le csupán azért, mert nem beszéltek elég jól szlovákul vagy csehül, és eközben nem kímélték a gyermekeket, aggastyánokat sem.

Ezeket az emberiesség ellen elkövetett bűnöket súlyosbítja az a tény, hogy a tettesek azokat előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból követték el. Áldozataikat előbb kirabolták, majd ennek eltussolása érdekében fasisztának bélyegezve legyilkolták őket. Sok eset csak a megfélemlített tanúk későbbi elbeszéléseiből vált ismertté, ám ezekről a gaztettekről még ma is csak félve mernek beszélni az emberek.

Eme gyilkosságok közé tartozik például a szomotori és a bolyi vérengzés is.

A szomotori esetről egyik unokaöcsém felesége révén értesültem, akinek az édesapja, egy volt gabonakereskedő és malomtulajdonos ellen irányult a támadás. Őt és második feleségét legkisebb lányukkal az mentette meg a haláltól, hogy a támadás előtt félórával már úton voltak Nyíregyházára, rokoni látogatásra. De az otthonmaradt két nagyobb gyermeket, a nagyszülőket és a náluk albérletben lakó fiatal rozsnyói vasutast kegyetlenül legyilkolták,

majd az értékeiket, a pénzt, az aranytárgyakat és az élelmet összeszedték és elvitték. Összesen öten estek a rablótámadás áldozatául. Hasonlóan, mint Bolyban egy nemesi származású, módos özvegyasszony és kamasz lánya, akiknek nemcsak az értékeit vitték el a támadók, hanem előzőleg többen megerőszakolták őket, majd mindkettőjüket kegyetlenül legyilkolták. Mindez 1944 november végén történt, pár nappal azután, hogy a két községet a IV. ukránfront katonái (1944. 11. 26.) megszállták.

Az ügyben a hazatért családfő feljelentést tett a szovjet katonai rendőrségen, de évekig húzódott az ügy kivizsgálása, nem találták az elkövetőket. 1949 tavaszán már Klement Gottwald volt hatalmon, amikor meg lettek a tettesek a felbújtatóval együtt, aki az édesapja egyik szomotori haragosa volt. Mindkét esetben ő volt az, aki a partizánoknak tippet adott.

A tárgyalásra, a felbújtató részéről egyre komolyabb fenyegetések közepette Kassán, a megyei bíróság épületében került volna sor. A fenyegetések ellenére elutaztak Kassára, az akkor már öt éves kisgyermekkel együtt, akit nem mertek Szomotoron mások felügyeletére hagyni. Viszont a tárgyalóterembe nem jutottak be. Milicisták (volt partizánok) igazoltatták őket az épület előtt és körül fogták a családot.

A vezetőjük egy szlováknyelvű levelet adott át a családfőnek, amiben az állt, ha bemennek a tárgyalásra, onnan élve egyikük sem jön ki, és a malom is államosításra kerül. A zsarolás hatott. A család dolgavégezetlenül tért haza. Azóta sem került sor a bírósági tárgyalásra, az ügy aktáit pedig döntés hiányában megsemmisítették.

A két községtől pár tíz kilométerre északra, a Homonna melletti Nagykemence közigazgatási területéhez tartozó Pásztorhegyen történt a keleti régió legnagyobb tömegmészárlása. A Pásztorhegy (Valašovice) valamikor egy kisközség volt, lakosait 1937-ben telepítették ki, amikor a Csehszlovák hatóságok katonai területté nyilvánították és katonai repülőgépek fogadására, illetve páncélozott járművek lőgyakorlatára alkalmas kiképző bázis létesítettek a falu helyén és határában.

Már a Szlovák Nemzeti Felkelés (1944. augusztus 29.) kitörése előtt itt több partizáncsoport ért földet, és ideig óráig birtokolta a területet. A Vörös Hadsereg megérkezéséig a partizánok innen indították támadásaikat a német és magyar csapatok ellen, amelyek 80 kilométerre északabbra, a Duklai hágó területén erős védelmi vonalat építettek ki a Szlovákia területére betörni készülő szovjet haderők ellen. A bázisról a német és magyar alakulatok többször kiűzték a partizánokat, de éjjelente a szovjet szállító repülőgépeken érkező újabb és újabb fegyveres csoportok visszafoglalták a területet, hogy biztosítsák a fegyverutánpótlást is a harcoló csoportoknak.

A kezdeti (1944 márciusa) zavaros, szervezetlen időszakban megesett, hogy az érkező csoportok egymás tagjaira is lőttek, mert nem tudtak a másik státuszáról, feladatáról. Sokszor ellenségnek hitték egymást. Arról is beszéltek a helyiek, hogy a szomotori és a bolyi rablótámadásokhoz hasonló esetek a környékükön is megtörténtek. Egyfajta féltékenység, rivalizálás folyt az egyes partizáncsoportok között.

Itt történt meg az az esett, amikor az egyik partizánvezető részegen agyonlőtte a másikat a köztük kialakult vita hevében.

A Pásztorhegyen megtörtént incidensről František Vnuk (1926.04.08) történész a Hihetetlen összeesküvés (Neuveriteľné sprisahanie) címen megjelent, a Szlovák Nemzeti Felkelés partizánharcait elemző írásában tesz említést. Vnuk meglepő őszinteséggel, a felkeléssel kapcsolatban eddig nem hallott megállapításokat tesz könyvében: „A fegyveres felkelés Szlovákiában a gyakorlatban mindenütt összefonódott a terrorizmussal, amely a felkelés idején érte el tetőpontját.” (Szlovákul ez így hangzik: Prakticky všade na Slovensku sa ozbrojený odboj spájal s terorom, ktorý vyvrcholil počas povstania.)

Ennek bizonyítására számtalan olyan megtörtént esetet sorol fel, amely bizonyítja a kijelentése igazát, sőt olyanról is, ahol a valódi fasiszta ellenállók kénytelenek voltak felszámolni saját csoportjaikat, amelyek időközben rablásra és bosszúállásra „szakosodtak”. A felsorolt események között található a Homonna melletti Pásztorhegyen történt összetűzés 1944. március 4-ei dátummal. De ettől sokkal komolyabb incidensek is történtek, amiről majd később szólok.

„Pásztorhegyen a Pugačov partizáncsoport vezetői I. Kudriavcev és S. Kačurovskíj részegen, vitatkozás közben agyonlőtték társukat E. Šumskýt (Schumsky)“. František Vnuk történész több oldalon, kronológiai sorrendben sorolja állítása bizonyítékait, amiből egyet még mindenképpen ki szeretnék emelni.

Ez az eset szintén a pásztorhegyi katonai gyakorlótérhez és a közelben harcoló magyar katonai ezredhez kötődik. Sajnos a szerző a magyar alakulat számát és tisztjeit név szerint nem említi, akik itt léptek kapcsolatba a partizánokkal azzal a szándékkal, hogy a magyar ezred teljes állománya átáll harcolni a partizánok oldalára.

A helyi lakosok elmondása szerint 1944. november 11-én történt az eset, és a magyar ezred tisztjei, Bogun orosz partizánvezérrel tárgyaltak. Az ezred katonái közül azonban útban a gyakorlótérre többen meggondolták magukat és elrejtőztek a pásztorhegyi földalatti víztározóban azzal a céllal, hogy később megszöknek az alkulattól. A szándékuk végzetes lett valamennyi magyar katona számára.

A partizánok, hogy elejét vegyék a további lemorzsolódásnak, közölték a tisztekkel, hogy a tárgyalást befejezik, mert megszűnt a bizalmuk irányukban. A dezertálások rombolják a saját legénységük harci morálját, ezért kivégzik őket. Ott helyben megásatták velük a sírjukat. Eközben annyit megengedtek nekik, hogy a köztük levő harminc nős katona egy rövid levélben elbúcsúzhasson a családjától. Arról viszont nem írhattak nekik, hogy hol és mi vár rájuk. Ennek fejében megígérték, hogy a levelüket a megadott címekre postázzák.

Hogy így lett-e, arról nincs fennmaradt információ sem bizonyíték. Utána, az általuk megásott tömegsírba lőtték őket. A partizánok a víztározóba menekült harminc katonával is végeztek, akiket ott a közelben temettek el. Összesen 150 magyar katona esett a vérengzés áldozatául.

A víztározó mellett elhantolt katonákat később kiásatták és távolabb temették el őket, nehogy az oszlásnak indult tetemek megfertőzzék a hegyiforrás vizét. A helyi lakosok elmondása szerint a pusztahegyi tömegmészárlásnak volt több túlélője is. Néhány katonának még mielőtt a sereg elérte volna a partizánközpontot, menetelés közben sikerült észrevétlenül megszöknie.

A háború befejezése után a szovjet katonai rendőrség nyomozást rendelt el a Pásztorhegyen történt több leszámolási ügyben, és keresték a lelőtt E. Schumsky partizánvezér holtestét is. Ennek köszönhetően valamennyi ott talált friss tömegsírt felnyitottak és kihantoltak. Összesen 900 holtest került elő, akiket az öltözékük és a katonai hullacédulák alapján azonosítottak, majd két csoportra osztottak.

Ezek közül az új sírhelyen csak a partizán áldozatoknak emeltek emlékművet. A jeltelen másik tömegsírba került a 150 magyar katona teteme is, akiket név szerint nem azonosítottak. Kár.

Így ma sem tudjuk pontosan, hogy 1944. március 4-e és 1945. május 8-a között  hány további magyar, német, ukrán, ruszin és civil áldozata volt a Pásztorhegyen elkövetett tömegmészárlásoknak és gyilkosságoknak. Csak sejtjük, hogy erre azért nem került sor, mert a másik tömegsír több ártatlan civil és hadifogoly – köztük 150 magyar katona – holtestét takarta, mint az elhunyt partizánok sírhalma.

Csak 1989 után vált lehetővé, hogy a helyiek a „hősök“ mellett a jeltelen tömegsír áldozatainak is emléktáblát állítsanak, és megemlékezzenek róluk. Dicséretükre legyen mondva, azóta a megemlékezésen és a koszorúzási ünnepségen a meghívottak között rendszeresen jelen van a kassai Magyar Nagykövetség katonai küldöttsége is.

Béke az ártatlan áldozatok poraira!