Az igazgató, aki nagyothalló volt

Később más truppokhoz csatlakozva a fél országot bejárta. Az 1908–1909-es évadban Szabadkán, a következő évadban már Pozsonyban lépett a világot jelentő deszkákra. Az első világháború idején, 1915–1917 között Kassán volt főrendező. Később különböző társulatokban (Miskolcon, Debrecenben, Győrött, Sopronban, Veszprémben, Hódmezővásárhelyen, Pécsett stb.) vezető színészként és társigazgatóként tevékenykedett, emellett folyamatosan rendezett is.

Pályafutásának csúcsára az 1930-as években jutott fel, amikor a szegedi társulat igazgatójaként színműveket, operetteket, operákat és baletteket is rendezett. A kritika elismeréssel szólt a bemutatókról, így Sziklait és társulatát szívesen látták más városokban is.

Több operettet ő állított színpadra először. 1923-ban feleségül vette a tehetséges és csinos Patkós Irmát (1900–1996), akire olvasóink közül bizonyára még sokan emlékeznek, hiszen több évtizedes kihagyás után az 1970-es évektől ismét rendszeresen színpadra állt, de mozi- és tévéfilmekben is gyakran szerepelt. Házassága Sziklaival eléggé „viszontagságos” volt, mivel férje szenvedélyes kártyásként sokszor kimaradt, de ennél is nagyobb gondot okozott gyakori félrelépéseivel, ezért volt idő, amikor külön éltek.

Sziklai zsidó származása miatt 1939-től már nem játszhatott és nem is rendezhetett, végül 1944 októberében munkaszolgálatosként bevonultatták és 1945. január 15-én Németországban egy lágerben elhunyt.

Már fiatal korában problémája volt a hallásával, ez a fogyatékossága az évek során egyre súlyosabbá vált. Sokszor elsőre nem értette, amit mondtak neki, ezért ingerült lett és eléggé gorombán leszidta a vele beszélőt, de a színészeket is gyakran kioktatta és hangosabb beszédre utasította. Az érintettek méltánytalannak tartották ezt a bánásmódot és egy alkalommal gonosz tréfát kieszelve álltak bosszút a direktoron. Ebbe bevonták szinte az egész társulatot: Szabolcs Ernő rendezőt, a színészeket, a táncosokat, a zenekar tagjait és Bródy Tamás karmestert is.

A színpadi próbákra az igazgató is benézegetett és az egyik alkalommal az ügyelő már időben jelezte az érkezését. Ekkor a színészek hang nélkül tátogatni kezdtek, a rendező némán mutogatott, a zenekar tagjai pedig úgy tettek, mintha játszanának a hangszerükön, de igazából egy hang sem csendült fel, a karmester pedig erősen gesztikulálva mímelte a vezénylést.

Sziklai a nézőtér közepén állva fülelt, majd odaszólt a rendezőnek: „Szabolcs, ez a jelenet halk, innen, ahol állok nem hallani semmit!” A rendező természetesen „reagált” a megjegyzésre, nagyívű mozdulatokkal utasította a társaságot, de mindezt némán, így aztán az igazgató úr azt hitte, hogy teljesen megsiketült és másnap azonnal orvoshoz ment. A doktor egy akkoriban piacra dobott és agyonreklámozott hallókészüléket ajánlott a figyelmébe. Sziklai hamarosan felkereste a céget és azzal a feltétellel vette át a szerkentyűt, hogy előbb kipróbálná.

Természetesen a színház titkárságán is tudtak a főnök nagyothallásáról és azt is megszokták, hogy a direktor úr rendszerint 11 óra tájban jön be a színházba. Egy nap azonban jóval korábban érkezett. Az írógépe előtt ülő titkárkisasszony, gondolva, hogy Sziklai úgy sem hallja meg, odaszólt az éppen ott tartózkodó fiatal színésznek:

Nézd csak, milyen korán bejött a vén hülye!”

Sziklai nem reagált, hanem besietett az irodájába és azonnal feltárcsázta a hallókészüléket gyártó céget és ezt mondta: „Halló, uram, Sziklai igazgató vagyok, és a készüléket megtartom!”

Megjelent a MAGYAR7 36. számában.