Leporolt históriák: Jászai Mari esete az angolokkal
Jászai Mari (1850–1926) a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakja. Véletlen, de talán jelképes is, hogy egykorú volt Blaha Lujzával (1850–1926), a nemzet csalogányával, de tudtommal sohasem szerepeltek együtt. Nem csoda, Jászai főleg görög tragédiákban, Schiller, Ibsen és Shakespeare színműveiben remekelt, míg Blaha Lujza elsősorban népszínművekben aratott sikert.
Jászai rajongott az angol drámaíróért, és számos tragédiájának női szerepeiben színpadra állt: Goneril (Lear király), Lady Macbeth (Macbeth), Gertrud (Hamlet), Volumnia (Coriolanus) stb. A Rómeó és Júliában is közreműködött, bár koránál fogva már nem játszhatta el Júlia szerepét, ő volt a dajka. Ez a Shakespeare iránti rajongás az angol nyelvre is kiterjedt, és különösen londoni látogatását követően uralkodott el rajta. Visszatérve elhatározta, hogy sokkal nagyobb gondot fordít az angol nevek autentikus kiejtésére és ezt a kollégáitól is elvárta.
Egy alkalommal valamilyen angol darabot játszottak, amelyben szerepelt egy Jonathan nevű komornyik.
Három felvonáson keresztül gyakran a nevén szólongatták, bár a szerepe többnyire abból állt, hogy bejött és mondott néhány szót, vagy egy hosszabb mondatot. Míg Jászai már a próbákon egyértelművé tette a név kiejtését (Dzsonészn), a kollégáknak nehezen állt rá a szájuk, és mindenféle formában használták. Volt, aki Sónéznek, más Zsoniennek mondta, nem szólva a többi variációról. Jászai sokáig igyekezett megtanítani a többieket a szerinte helyes kiejtésre, ám minden igyekezete kudarcot vallott. Az első főpróbán aztán váratlanul így szólította a komornyikot: Jonathán!
Másodpercekig néma csend ült a színpadon, az illető csak nem akart megjelenni. Aztán az ügyelő belökdöste a komornyikot alakító színészt, mire Jászai ráförmedt: Na mi van? Mire várt, kolléga? A komornyikot alakító Szigeti Imre szerényen csak ennyit mondott: A végszavamra. Az én végszavam ugyanis: Dzsonészn.
A nagy tragika angolimádata a színházi körökön túl is jól ismert volt, és erről különböző történetek keringtek az előkelő társaságban. Budapesten valamikor a századforduló idején egy nemzetközi kongresszust rendeztek, ahol angol tudósok és magas rangú kormánytisztviselők is részt vettek. A rendezők úgy gondolták, hogy egy kis meglepetéssel szolgálnak az előkelő vendégeknek.
Felkérték a művésznőt, hogy a díszvacsorán angolul adjon elő egy részletet valamelyik Shakespeare-darabból.
Jászai Marit nagyon fellelkesítette a lehetőség, és boldogan igent mondott. Napokig gyakorolta a szöveget, csiszolta a kiejtését, és nagy átéléssel elő is adta a monológot. A vendégek nagy tapssal jutalmazták a produkciót, mindenki rendkívül elégedett volt. Az egyik angol tudós – a rossznyelvek szerint – később odaszólt a díszvacsora fő szervezőjének: Nem gondoltam volna, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít az angolhoz.
