A püspök, aki maga borotválkozott
Fraknói Vilmos (1843–1924), a tudós püspök a Nyitra megyei Ürményben (Mojmírovce) született, ahol édesapja uradalmi orvos volt. Az izraelita vallású, később kikeresztelkedett család vezetékneve eredetileg Frankl volt, de Vilmos 1874-ben Fraknóira magyarosította.
Középiskolai tanulmányait előbb Nagyszombatban, majd az esztergomi bencés gimnáziumban végezte, Pesten bölcsészetet és teológiát tanult. 1864-ben bölcsészdoktori címet szerzett és egykori alma materében, a nagyszombati gimnáziumban lett tanár. Egy évvel később az esztergomi papnevelde oktatója lett és hamarosan pappá szentelték. Ettől kezdve az egyházi és a tudományos pályán egyaránt felfelé ívelt a karrierje. Történészként főleg a középkori és a koraújkori Magyarország egyháztörténetéről, jeles papok életéről írt könyveket és tanulmányokat, de Hunyadi Mátyásról és a Martinovics-féle összeesküvésről is közreadott egy monográfiát.
Kortársai nagyra tartották termékenységét és munkabírását, tudományos eredményei alapján pedig a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választotta, 1879–1889 között – Arany János utódaként – az MTA főtitkára volt. 1875-től a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának (ma: Országos Széchényi Könyvtár) őre volt.
1878-ban nagyváradi kanonokká nevezték ki, 1892-ben címzetes püspök lett. 1890-től közel két évtizeden át Olaszországban, a Pápai Állami Levéltárban kutatott. Rómában megalapította a magyar történeti intézetet, életre hívott egy magyar művészházat és az olasz fővárosban egy villát is építtetett, később ez lett a vatikáni magyar nagykövetség épülete. Egyéb ingóságait és magyarországi ingatlanait a Szent István Társulatra hagyta, amelynek egyik alapítója volt. Több időszaki kiadvány, folyóirat szerkesztője volt, de forráskiadványokat is megjelentetett, ezek közül talán a négykötetes vatikáni magyar okmánytár (Monumenta Vaticana) a legjelentősebb.
Nagy tekintélye ellenére több megmosolyogtató történet is fennmaradt róla. Alacsony termetű volt, ahogy több jeles tudós kortársa, mint Gyulai Pál (1826–1909) irodalomtörténész vagy Szabó József (1822–1894) geológus. Egy alkalommal, az 1880-as években az Akadémiára látogatott nevelőjük kíséretében az egykori József nádor két unokája: József és László főherceg. A nevelő maga is magasrangú egyházi személy – püspök – volt, ezért Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai bíborosérsekhez, az MTA tiszteletbeli tagjához vezette növendékeit.
A tudós főpap (aki több botanikai dolgozatot közölt és komoly összegekkel támogatta a kalocsai csillagvizsgáló felépítését is), miután röviden elbeszélgetett a főhercegekkel elkísérte vendégeit az akadémia főtitkárához, Fraknói Vilmoshoz, akinek apró termete nyilván feltűnhetett a fiúknak is.
Hogy átsegítse őket a zavarukon, így próbálta meg feloldani a tudós nagysága és testi alkatának méretbeli különbsége közötti ellentétet:
„A főtitkár úr nem olyan kicsi ám, amilyennek látszik, csak nem szabad őt collstokkal mérni!”
Fraknói Vilmos időnként Ótátrafüreden pihente ki a munka fáradalmait, sőt gyógykezeltette is magát. Verdes Árpád, jeles pesti borbély, akinek sok professzor is „ügyfele” volt, Ótátrafüreden egy fióküzletet rendezett be. Az egyik segédje, aki a fürdőhelyen Verdes borbélyműhelyét vezette, Pestre visszatérve főnöke üzletében borotválta a tudós urak arcszőrét és vágta a hajukat, közben tátrai élményeiről fecsegett szinte órákon át. Amikor végre elhallgatott, az egyik hajvágásra váró professzor, hogy a szó ne álljon, megkérdezte: „Mit csinál a kis püspök ott a magas hegyek között?” A borbélysegéd, nyilván szakmai rátermettségét is bizonygatva meglehetősen lekezelően jellemezte Fraknóit: „Miféle püspök az, aki maga borotválkozik?”
Megjelent a Magyar7 2022/26.számában.
