A (cseh)szlovákiai magyar könnyűzene panoptikuma (8. rész: KLINIKA)
Könnyűzenei sorozatunkban megkíséreljük bemutatni azokat a felvidéki előadókat és együtteseket, akik vagy amelyek a második világégés után jelentősebb sikereket értek el tájainkon helyi vagy országos szinten. Egyesek pályafutása a rendszerváltozáson túlra is átnyúlik, vagy csak azután kezdődött, s közülük néhány valamilyen formában még ma is tevékeny. Sorozatunk mai fejezetében a KLINKA együttes történetét ismerhetjük meg.
Ezúttal, ha szabad így fogalmaznom, egy kicsit a hóhért is akasztjuk, ugyanis a KLINIKA zenekar vezetője az a Czibula Csaba, aki kezdetek óta médiacsaládunk vezető szerkesztője, előtte pedig egy évtizedig a 2010-ben Párkányban alapított Szlovákiai Magyar Televíziósok Szövetségének elnökeként tevékenykedett. A közismert felvidéki televíziós elsősorban az audiovizuális tartalmakért felel, de ezenkívül sok egyéb munkát is végez (cikket ír, videóinterjúkat, dokumentum- és riportfilmeket készít és editál, stúdióbeszélgetéseket rendez és a szlovákiai magyar civil közélet aktív szereplője).
Azt azonban már valószínűleg kevesebben tudják, hogy a rendszerváltás idején viszonylag népszerűnek számított hazai alternatív rock együttes, a vásárúti KLINIKA vezetője és gitárosa volt, illetve ma is az, bár a csapat az évtizedek folyamán jó párszor szüneteltette a tevékenységét.
Beszélgetésünk fő szála a zenekar pályafutását mutatja be, de olykor érdekes mellékszálak, „vadhajtások” is felbukkannak.
A magyarországi underground a 80-as években és a rendszerváltozás idején csak úgy ontotta magából az érdekesebbnél érdekesebb zenekarokat, legyen szó art rock, alternatív, újhullám, punk, metal, hardcore stílusról vagy éppen kísérletezős zenéről. Ezeknek a formációknak sok esetben a nevük is figyelemfelkeltő volt, elég csak az olyan zenekarokra gondolni, mint a Vágtázó Halottkémek, a Csiga Biga, a Kampec Dolores, a Balkan (Fu)Tourist vagy a Kontroll Csoport. Ami a névválasztást illeti, talán a Vajdaságból indult Tudósok zenekar áll hozzátok a legközelebb, hiszen a bolondokháza klinikájának őrültjei is sokszor tudósoknak képzelik magukat, de az is lehet, hogy csak az én fantáziám szabadult el. Mindenesetre ahogy a zenéteket hallgatom, első blikkre nem az orvoslás jut eszembe, hanem az ottani páciensek. Vajon miért lehet ez?
Végül is nem jársz messze a megoldástól, de a dolog egy kicsit árnyaltabb (közben nevet – szerk. megj.). A zenekar ötlete már 1985-86-ban megvolt, akkor még ugye bőven benne voltunk a szociban. A névválasztással a beteg szocialista világra utaltunk, mivel úgy gondoltuk, csak valamilyen klinika segíthetne a rendszer által megfertőzött emberek elméjének rendbetételére.
Gorbi bácsi idején már kissé repedezett a fal, de még '89 elején sem gondoltuk volna, hogy ennek ilyen gyorsan vége lesz. 1989. november 16-án Brünnben a zenekarunk tagjaival közösen Pražský Výběr koncerten voltunk. (Róluk azt kell tudni, hogy az első számú cseh ún. ellenzéki zenekar volt annak idején, frontemberük Michal Kocáb a Polgári Fórum alapítója, majd a rendszerváltás után parlamenti képviselő és Václav Havel elnök tanácsadója volt. Kocáb 1991-ben, amint az utolsó szovjet katona elhagyta az országot, visszaadta mandátumát, és felhagyott az aktív politizálással. − a szerk. megj.) Akkor már megengedték nekik, hogy újra színpadra léphessenek, ugyanis bizonyos ideig betiltották őket.
Még a KLINIKA előtt, nagyjából 1983 és '85 között muzsikáltam a Klotild Verzió nevezetű zenekarban. Ez a csapat báli zenét játszott, de akkoriban még nem jelent meg a lakodalmas rock, és nem ez a „lityifityi” szólt, ami manapság megy, hanem követelték az igényesebb muzsikát, olyat, mint például az LGT, Omega vagy a Doors. Amikor mégis sramliszerűbb dolgokat kellett játszanunk, akkor arra a körre én leültem, és Takács Lóri állt be basszusozni helyettem (ebben a zenekarban basszusgitáron játszott Csaba – szerk. megj.). Azt mondtam, hogy én ezt nem vagyok hajlandó játszani. Már akkor is ilyen lázadó típus voltam, amivel nem értettem egyet, azt soha nem akartam csinálni. Egyébként ez a mai napig is így van: amiben hiszek, azt tudom csinálni, de amiben nem hiszek, arra nem tudnak rákényszeríteni.
Visszatérve a kérdéshez: a magyarországi underground ránk is nagy hatással volt. A színtéren már évek óta sok figyelemreméltó zenekar dolgozott, amelyeknek főleg a dalszövegeik és a színpadi jelenlétük hozott újat, a megszokottól eltérőt, és finoman szólva nemigen dicsőítették a regnáló hatalmat. Ez számunkra is nagy lökést adott, a zenekarunknak sokkal nagyobb mozgástere lett. Hiába szakadt ránk azonban a hirtelen jött „nyugati” szabadság, ez az életszínvonalban nem tükröződött, így sok jó zenész azonnal meglátta a lehetőséget a vendéglátózásban, amiben ugye mindig sok pénz volt. Ezek a zenészek most már szabadon utazhattak, így nem sokat vacilláltak. Akiknek szerződésük volt nyugaton, gyakorlatilag papírok nélkül utazhattak, nekünk viszont a sok papírozás mellett meg kellett fizetni az ATA Carnetet (ez többek között az alkalmi jelleggel külföldön fellépő zenekarok vámelőjegyzési igazolványa, melynek értelmében egy bizonyos összeg ellenében vámmentesen oda-vissza szállítható a zenekar felszerelése – a szerk. megj.), mintha egy kamionnyi árut vinnénk át a határon.
A rendszerváltozás környékén sokat koncerteztetek Magyarországon, érdekes és felkapott helyszíneken, mint például a Fekete Lyuk, ami a nyolcvanas évek második felének egyik underground zenei központja volt.
Érdekes módon már akkoriban rengeteg külföldi, nyugat-európai látogatta ezeket a helyeket. A külföldiek aránya általában a közönség 30%-át tette ki. Ránk felfigyelt a szakma, mert nagyon egyedi zenét játszottunk. A Fekete Lyukba nem lehetett csak úgy odamenni, hogy „csókolom, zenélhetünk”? A fellépések általában meghívásos alapon működtek, ott koncertezni már egyfajta kiváltságnak, referenciának számított. A tulajnak volt egy filozófiája, hogy milyen típusú zenét szeretne ott hallani, autokrata módon döntötte el, hogy ki léphet fel. Manapság ezt már úgy mondanák, hogy a helynek profilja van, persze attól még a két dolog ugyanaz.
Volt otthon egy demóstúdióm és több sávos magnóm egy 24 csatornás keverőpulttal, amelynek segítségével felvettünk pár saját szerzeményt, ami eljutott többek között a Fekete Lyuk tulajdonosához is. A magyar alternatív színtér sajátos vonásait is felfedezhették rajtunk az itteniek, hiszen azok a zenekarok, akik ezt a vonalat létrehozták, természetesen hatottak ránk is, ennek ellenére teljesen egyedi megszólalásunk volt. Nálunk eleinte még fúvós szekció is szerepet kapott, aztán szaxofonnal és két gitárral operáltunk, tehát nem volt billentyűs hangszer. A magyarországi vonal inkább a punk felé húzott, az akkoriak közül talán a Pál Utcai Fiúk zenéje állt hozzánk a legközelebb, esetleg a Kispál és a Borz. A Fiúkkal több közös koncertünk volt, és emlékszem, hosszú hónapokig főzött a gitárosuk, Lecsó, hogy adjam el neki az Ibanez Artist AR 300-as gitáromat, mert meg volt érte őrülve. Már évek óta be akart hozatni ilyet külföldről, de olyat, amilyen nekem volt, sehol nem talált. A Tilos az Á nevezetű budapesti klubban játszottunk még nagyon sokat, ahol még több külföldi volt (a közönség legalább kétharmada), mint a Lyukban.
Megvan, hogy mi a tipikusan szlovák zene, cseh zene, magyar zene, az adott irányzaton belül is, lehet az rock, punk vagy alternatív, és ez ránk nem volt annyira jellemző.
Három évtizede is rengeteg tehetségkutató fesztivált szerveztek, de szlovákiai magyar vonalon még nem igazán volt jelentősebb. A hetvenes-nyolcvanas években a Csemadok „Melódia” néven ugyan rendezett úgynevezett könnyűzenei tehetségkutató fesztivált, ahol előadókat és szerzőket is díjaztak, de ez inkább a régi táncdalfesztiválok szellemében zajlott. A frissen megalakult Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ) szervezett először olyan nagyszabású tehetségkutatót, illetve könnyűzenei tábort Rockmisszió néven, ahol nemcsak a zenei produkciókat értékelte és díjazta a zsűri, hanem szakmai tanácsokkal is ellátták a fellépőket, sőt még örömzenélésre is sor került.
Így van. A zsűriben olyan szaktekintélyek foglaltak helyet, mint például Balázs Fecó vagy Berki Tamás, de Victor Máté is jelen volt. Az első évben másodikok lettünk (a rozsnyói Sexit zenekar lett az első, akik végül közös nagylemezt készíthettek Balázs Fecóval – szerk. megj.), és rengeteg díjat nyertünk.
Emlékszem, egyszer a búcsi kultúrházban játszottunk, a srácok sörözgettek koncert után, és már későre járt. Mondja a menedzserünk, hogy inkább hagyjuk itt a cuccot, itt van nála a kulcs, aludjuk ki magunkat, és majd holnap összepakolunk. Nagyon drága felszerelésünk volt már akkor, s bennem mindig volt egy ilyen fóbia, hogy soha ne hagyjuk a cuccot szétkapva, még akkor sem, ha vigyáznak rá, mert bármikor történhet valami. Emlékszem, Prágában Rudolf Rožďalovskýval (a cseh Arakain zenekar gitárosa, egyedi csöves gitárerősítők készítője – szerk. megj.) gyártattunk erősítőket a zenekarnak. Még a híres Marshall cég is meg akarta venni tőle a licenszet, mert jobb erősítőfejeket készített, mint ők.
Továbbá ezt kézzel tekercselték, ami ugye nem annyira szabályos, mintha egy gép csinálná, de pont ez a szabálytalanság hoz létre bizonyos frekvencia-interferenciákat, amitől sokkal harapósabb, érdekesebb hangszín jelenik meg attól, amit a sterilebb gyári erősítők nyújtani tudtak, s emiatt aztán hatalmasat szól a cucc. Visszatérve a történethez: annyira féltettem ezt a „motyót”, hogy azt mondtam: szó sem lehet róla, hogy így hagyjuk, mi most fogjuk magunkat és azonnal összepakolunk! Persze volt nagy morgás, de megcsináltuk, és éjjel elindultunk haza. Most képzeld el, hogy valamilyen rövidzárlat miatt éjszaka leégett az egész kultúrház. Aztán évekig ott állt romosan.
Hogyan kezdődött az egész zenekarosdi?
Az iskola épületével szemben, a tanítói bérlakások tövében egy garázsban próbáltunk, amely anyuéké volt. Mivel régen kocsink nem volt, azt gondolták, jó lesz majd a kacatok tárolására. Mi lényegében ott nőttünk fel, ott töltöttük a kamaszkorunkat, és ez lett a zenekar főhadiszállása is. Ott hallgattuk kedvenc zenéinket, a Pink Floydot és társaikat, és elhatároztuk, hogy mi is zenekart alapítunk. A garázs falát teleírtuk szlogenekkel (pl. „Lemenőben a nap, feljövőben a Klinika”).
Szatmáry Zoli (az iskola akkori igazgatójának a fia) volt a billentyűs, a patikus Évike néni unokaöccse, a Habos Romi volt a dobosunk. Ők Csehországban laktak, de nagyon sok időt töltöttek Vásárúton, Romi egész nyáron itt volt. Amikor komolyabban beindult a zenekar, akkor is képes volt minden héten Brünnből lejárni a próbákra. Csak a rendszerváltás után lett egy kissé húzós a dolog, mert felmentek a jegyárak, és ez már komoly anyagi kiadásokkal, s így problémával járt. Ekkor váltotta Romit a dobok mögött Varjú Attila. Pszota Szilárd is Évike nénivel lakott, csak ők aztán Pozsonypüspökire költöztek. Nyáron viszont szinte mindig együtt „lógtunk”, hiszen nemcsak zenésztársak, hanem barátok is voltunk. Karcsi pedig hozzánk csapódott, mert hallotta, hogy itt valaki zenekart alapított, és szeretett volna valamilyen bandában játszani. Mivel Szilárdnak osztálytársa volt alapiskolában, így adta magát a dolog, hiszen őt is ismertük. A garázs szépen be volt rendezve, ágyak, szőnyeg, hangszerek, minden volt ott, így nyáron gyakran előfordult, hogy szinte napokig ki sem jöttünk onnan. Elektroncsöves rádiókat alakítottam át erősítőkké, azokon játszottunk. Nem volt nagy teljesítménye, de a garázsban bőven elég volt.
Gondolom, közben meg jöttek az ötletek és mindenki hozott valami új témát, dalszöveget...
Eleinte én hoztam a zenei témákat és a szövegeket, de a dalszövegek kidolgozása a későbbiekben Karcsi feladata lett. Az első két évben, mikor már aktív volt a zenekar (1989–1991), nagyon sok szöveg született fele-fele arányban. Akkoriban népművelő voltam Dunaszerdahelyen, a kultúrházban vezettem egy járási ifjúsági klubot. Ezt csak azért említem, mert aztán ott próbáltunk a zenekarral is. Egy évet játszottam egy Dioptrik nevű együttesben, rajtam kívül szlovák tagokból állt, de szintén csak saját szerzeményeket adtunk elő. Sőt, Pozsonyban egy másik, Emos nevű szlovák zenekarban is megfordultam, a PKO-ban és a hajósok házában is felléptünk. Ezek akkoriban eléggé menő helyeknek számítottak. Többek között a Vidiek, vagy a Tublatanka is innen feljutva lett népszerű.
Aztán ugye volt a Klotild Verzió, amelyről a korábbiakban már esett szó, és amelyben igényes báli zenét játszottunk. Itt billentyűzött Takács Lóri, és itt dobolt Béhr Laci, aki egyben a Ghýmes első felállásának cimbalmosa is volt. Egy Solti János kaliberű dobosról beszélünk, aki agrármérnöknek tanult Nyitrán, de nem igazán érdekelte a dolog, inkább csak az apja erőltette. Mindig dobolt, és emiatt a vizsgái sem sikerültek túl jól, ezért a „faterja berágott”, s elzárta a dobjait. Mérgében gondolt egy nagyot, s hogy bemutasson az apjának, elhatározta, hogy cimbalmozni fog. Gondolta, hogy mivel azt is ütni kell, biztosan menni fog. Persze ez nem ilyen egyszerű, de mivel Laci őstehetség, neki tényleg sikerült és briliáns módon megtanult cimbalmozni. Szerintem a legjobb Ghýmes koncertek azok voltak, amikor a Béhr Laci ott cimbalmozott és dobolt.
Mikor keletkeztek az első demóitok, azaz házi körülmények között rögzített stúdiófelvételeitek? Rögvest saját dalokat vettetek fel, vagy voltak feldolgozásaitok is?
Nagyjából 1991–1992 tájékán láttunk neki az első felvételeknek.
Ekkoriban a hangszerparkunk is sokat fejlődött, jó minőségűnek és aránylag különlegesnek számított, ami miatt már ebben az időszakban egyedi hangzásunk volt. Csehországban ismertünk egy srácot, aki Warwick basszusgitárok másolatait készítette, de őrült jól szóltak ezek a gitárok, talán még jobban, mint az eredetiek. Kopasz (Pszota Szilárd – szerk. megj.) szinte végig ezen játszott. A gitárjaink Gibson, Kramer és Ibanez voltak, azok is rendkívül jól szóltak.
A kezdeti időkben csak két sávot használtunk, ami ugye a sima sztereó felvételhez elég, utána – ahogy fejlesztettük a cuccot – már lehetőségünk adódott több sávval is kísérletezni. Itt jut eszembe – bár ez már egy másik történet, és a Rockmisszió mozgalomhoz kapcsolódik –, hogy később, a felvidéki magyar hangosítók doyenjével, Udvaros Gyulával Pozsonyból béreltünk egy magnóval ellátott 8 vagy 16 sávos hangrögzítő rendszert, és a madarászi Rockmisszió tábor minden résztvevőjének műsorából 2-3 szerzeményt sávokra rögzítettünk. Ma ez egy mindennapos dolog, de a 90-es évek elején, amatőr szinten hatalmas mutatványnak számított. Gyuszi nekem valójában a második unokanagybátyám, és ő az az ember, aki szinte mindent tud a 70-es, 80-as, 90-es évek szlovákiai magyar zenekarairól. A mai napig nagyon sok koncertet rögzített is, ki tudja, milyen zenei kincsek lehetnek a birtokában…
Kanyarodjunk vissza az eredeti témához. Ezeket a kezdeti demókat hét lakat alatt őrzöd? Nincs tudomásom ugyanis arról, hogy annak idején közkézen forogtak volna.
Nem őrzöm hét lakat alatt, egyébként az idők folyamán ezt veszteségmentesen digitalizáltam, csak nem tudom beolvasni a DVD-t, amire elmentettem, mert meghibásodott… MP3 formátumban valahol biztosan megvannak, és legalább két nagylemeznyi anyagról van szó. Csak ehhez az is szükségeltetik, hogy hatalmas keresésbe fogjak, erre pedig soha nincs időm. Amikor a felvételek után kb. 20 év után újraindult a nagyjából eredeti felállású Klinika, akkor foglalkoztam ezekkel a számokkal, és teljesen megdöbbentem, mert voltak közöttük olyanok, amelyekre nem hogy azt nem mondtam volna, hogy mi szereztük, vagy mi játsszuk, hanem megesküdtem volna rá, hogy életemben soha sem hallottam.
Ez tényleg döbbenetes. De ugorjunk egy kicsit. A zenekar első koncertjeit fúvósszekcióval és zongorával megerősítve játszotta: a kocerteken Bíró Szilárd (zongora), Roszinszki Péter (szaxofon), Pavlík Ferenc (szaxofon), Pavlík György (trombita) felállással. 1989 októberében alakult ki a zenekar máig tartó „hangszerfelállása” (ének, két gitár, basszusgitár, szaxofon, dob). Az első Rockmisszió tehetségkutatón másodikok lettetek, a következőn meg már elsők…
Igen. A második Rockmissziónak az volt az egyik első díja, hogy a Szlovák Rádióban rögzíthetett a nyertes talán két dalt. Ezt abszolváltuk is, de ezek a felvételek sajnos szintén nincsenek meg nekünk. Egyébiránt ezen a második fesztiválon fedezték fel a Money Factor zenekart, akik angolul muzsikáltak. Aki ugye nem tudja, ők a híres bátorkeszi rockbanda, akik magyar tagokból álltak, frontemberük a tragikus hirtelenséggel elhunyt Dubán Dodi, aki később a Tublatanka tagja is volt. Később aztán ők is, mint a Gravis, szlovák nyelvre váltottak és országosan ismert zenekar lettek.
Ti nem kacsingattatok a szlovák piac felé?
Bevallom, egyszer felvetődött a zenekaron belül annak az ötlete, hogy miféleképpen tudnánk bővíteni az ismertségünket, és egy rövid ideig írtunk angol és szlovák szövegeket is, de abban egyeztünk meg, hogy az más név alatt fut majd. Végül azonban nem lett belőle semmi.
1993-ban napvilágot látott az első műsoros kazettátok, ami egy független kiadó által megjelentetett hivatalos kiadványnak számít.
Mivel addigra teljesen összeálltak a szerzeményeink, így kiadót kerestünk. Akkoriban „robbant szét” az addig monopolhelyzetben levő állami Opus lemezkiadó, amelynek emberei három új kiadót hoztak létre.
Pozsony belvárosában, a Mihály kapu alatt volt egy stúdió, ahol rögzítettük az anyagot, és a kiadó minden egyéb adminisztratív munkát teljesen korrekt módon elvégzett. Ha jól emlékszem, 5000 példányban jelent meg a kazetta, ami a mai viszonyokat tekintve hihetetlen mennyiség, ebből ráadásul vagy 3000 darabot mi adhattunk el a koncerteken, illetve terjeszthettük könyvesboltokban is a szerződés értelmében. Vitték is, mint a cukrot. Azonban nem kevés hanghordozó eltűnt Magyarországon, és a komáromi menedzserünk vagy 1000 kazetta árával lelépett. Akkoriban még nem tudtuk, miféle szerzet, de utólag megtudtuk, hogy aki valamilyen kapcsolatba került vele, annak szinte biztosan tartozik valamiért…
Milyen visszhangja volt a kazettának és hová jutott el? A Szigeten is játszottatok annak idején…
Egy évre rá ismét felléphettünk (igaz, ezúttal már nem a nagyszínpadon), viszont ekkor már Pásztor Jancsi játszott helyettem (ez a koncert közvetlenül a kilépésem után valósult meg, de a koncertet még én intéztem). Még az első szigetes fellépésünk idején történt, hogy a Kis Petiék megrendezték Szímőn az I. Klik fesztivált (akkor még egy k-val írták, utalva az érsekújvári KLIK-re, vagyis a Kassák Lajos Ifjúsági Klubra). Ha az emlékezetem nem csal, rögtön a hajógyári Sziget fesztivál után egy nappal kezdődött, és szlovákiai magyar szigetnek is becézték, ugyanis a cél hasonló volt, csak kicsiben, a szervezők pedig kapcsolatban álltak egymással. Budapestről Szímőre tartva lerobbant a kocsink, de azért egy kölcsönjárgánnyal időben odaérkeztünk a helyszínre. A fesztivál színhelyén, a Vág-parti töltésen annyi szúnyog repdesett, hogy a koncert alatt többet nyúltunk magunkhoz, mint a hangszereinkhez…
Ahol a legtöbb ember előtt muzsikálhattunk, az a Felvonulási téren megtartott Magyarock sorozat volt a 90-es évek első felében. Talán több tízezren is lehettek, és akkora színpad volt, hogy alig hallottuk magunkat. Bár ez már a Sziget nagyszínpadán is gond volt, hiszen nem voltunk ehhez hozzászokva. Ha nem gyakoroltuk volna be jól a programot, akkor biztosan nagy lebőgés lett volna belőle, mivel voltak olyan passzázsok, amikor csak basszusfoszlányokat és saját magam játékát hallottam, azt is csak halkan. Akkora tömeg előtt majdnem becsináltunk, persze a másik oldalon azért nagyon felemelő is volt. Egyébként azon a koncerten döntöttem el, hogy abbahagyom a zenélést.
Ezt most nem igazán értem. Valamilyen negatív emlékkel is társult ez a fellépés?
Nem különösebben, csak talán ekkorra telt be az a bizonyos pohár, jobban mondva itt ért utol a döntéskényszer. A helyszíntől nem messze ott feküdtem a fűben a zenekari beállás után, ami délelőtt 11 környékén volt, és mivel csak este hét körül játszottunk, rengeteg időnk volt.
De ahogy beindult a zenekar, ahogy egyre jobban ment a szekér, a tagok között is rengeteg konfliktus adódott, a többiek mindinkább követelődzőbbek lettek, s mivel én voltam a menedzser, ez rajtam csapódott le. Mindent tőlem akartak, mindenki egyre nagyobb szeletet kívánt a tortából, s emiatt a tagság egy része emberileg is elhidegült egymástól, illetve a zenekartól. Tehát én ott, a fűben fekve határoztam el, hogy ilyen körülmények között nem folytatom tovább, de aztán az egész tartott még egy évig. A próbákra már eleve rossz szájízzel mentem el, de amikor meg együtt zenéltünk, az annyira jó volt, hogy mégiscsak jegeltem a befejezést. 1994-ben, ahogy már említettem, végül kiszálltam, majd Pásztor Jancsi került be helyettem gitárosnak. Ők még 1999-ben rögzítettek egy angol demóanyagot, de aztán életképtelennek bizonyult az új koncepció, így végül csendesen kimúlt. Illetve a Klinika romjain alakultak más formációk, de ez már egy másik történet.
2013-ban aztán újra feltámadtatok…
Igen, Attila és Karcsi is, mert Carlo zenekarába, a MontaCarlóba személyesen vitte be Attilát, Attila pedig Jozzy-t, ők ugyanis együtt játszottak a Fonogram-díjas, magyarországi Wendigo zenekarban. Közben kiváló session zenészek is érkeztek hozzánk, mint például Sipos Dávid és Jelasity Péter. Az összeállás apropója ugyan a 20 éves évforduló volt (mármint hogy 20 év után újra aktív a zenekar), de annak ellenére, hogy sok régi számot műsorra tűztünk, nem a nosztalgia hozott bennünket össze. Mindenesetre, ha folytattuk volna a zenélést a 90-es évek közepén, akkor bekerülhettünk volna akár az első vonalba is, de természetesen annak hatalmas ára lett volna: anyagilag, időben is, sőt az idegrendszerünket is alaposan megviselte volna, és valószínűleg a családunk is ráment volna. Mindenesetre már jóval előbb jártunk, mint sok más zenekar, akik aztán a 90-es években vagy később sztárok lettek Magyarországon. Utólag persze könnyű okosnak lenni.
Készítettünk egy filmet a zenekarról, rögzítettünk négy új stúdiófelvételt, továbbá két koncertvideót. Az újrainduláskor aktívabbak voltunk, de ma is koncertképesek vagyunk, és a mai napig vannak terveink, tehát lesznek koncertek és új KLINIKA dalok is!
A 2015-ben megjelent az Újratöltve virtuális EP sorozat első 4 dala (mely közül az Azon az éjjelen a klasszikus első kazettán szintén szerepel) is hozza a szokásos színvonalat. Tavaly pedig a sorozat újabb négy dallal folytatódott, és a KLINIKA természetesen most sem lila akácokról vagy régmúlt szerelmekről énekel: „Köszönöm, hogy megszültél, de egyenesen a színpadra küldtél, én nem várok az élettől csodát, a túlélésbe szürkül bele a világ.” A „Köszönöm, hogy megszültél” című szerzeményen kívül korábban még nem jelent meg a „Holnap talán”. A „Bérbe adtam magam” és „Megszoktam már” pedig a régi nóták modern köntösben rögzített változatai. A KLINIKA zenéje tehát maradt olyan, mint a világ, amelyben élünk. Nem igazán laza szórakozásra való, hanem kérdéseket vet fel és válaszokat ad. És azonosulási pontokat, ezáltal katarzist. Zeneileg, szövegileg egyaránt. Pont emiatt szerethető. A csapat legközelebb pedig október 14-én, Komáromban, a Harmónia – Szlovákiai Magyar Zenei Díj ünnepi díjátadó gálaestjén muzsikál az Egressy Béni Városi Művelődési Központban.
