A (cseh)szlovákiai magyar könnyűzene panoptikuma (1. rész: Csík János)
Könnyűzenei sorozatunkban bemutatjuk azokat a felvidéki előadókat és együtteseket, akik a második világégés után jelentősebb sikereket értek el tájainkon lokális vagy országos szinten. Egyesek pályafutása a rendszerváltozáson túlra is átnyúlik, vagy csak azután kezdődött, s közülük néhány valamilyen formában még ma is tevékenyek.
A második világháborút követően a csehszlovák állam a Beneš-dekrétumok értelmében kollektív háborús bűnösként tekintett a területén rekedt magyarságra, így évekig nemcsak az volt a kérdés, hogy „mit lehet?”, hanem az, hogy „lehet-e egyáltalán?”. A '40-es évek végén kezdődő konszolidációs folyamatok azonban csak a legalapvetőbb emberi jogok tekintetében hoztak enyhülést (külföldi nyomásra felfüggesztették a magyar lakosság deportálását), valójában Csehszlovákiában – mint a keleti blokk országaiban mindenhol – erőteljes központi kontroll alá került a kultúra. Ez az akkor még esztrádként funkcionáló könnyűzenére hatványosan igaz volt. A könnyűzene elsődleges szerepének a szórakoztatást tekintették, természetesen meghatározott keretek között és cenzúra alatt. A hatalomnak végül is kapóra jött ez, hiszen a háború után senki sem volt túl jó „passzban”, és elfogadhatóbbnak tűnt, ha a fölös energiájukat a szórakozásban vezetik le az emberek, nehogy a végén még tüntetni is maradjon erejük. A könnyed dalocskákon, szovjet csasztuskákon, népiesített műdalokon, jobb esetben a swing slágeresített változatán kívül nemigen hallgathatott mást a kor embere, külföldi lemezekhez csak kivételes esetben juthattak hozzá a kiváltságosok. A nyugati országokban népszerű dzsessz is tiltólistán volt még akkoriban.
A magyarság kulturális életében meghatározó fordulatnak számított a Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete) létrejötte 1949. március 5-én. Az egyesület csak a kommunista párt felügyelete mellett alakulhatott meg, így csak egy papíron politikailag lojális szervezet jöhetett létre, nem beszélve arról, hogy felsőbb utasításra sok kádert is beültettek vezető funkciókba. Ennek ellenére a többség képviselői (még a baloldali beállítottságú magyarok is) egyfajta kulturális függetlenségre törekedtek, továbbá a hagyományőrzés programja mögé „bújva” próbálták életben tartani a nemzeti-kulturális törekvéseket. Ez egyfajta macska-egér játék volt, ahol a Csemadok csak részsikereket érhetett el. Az ötvenes években önálló kulturális-közéleti hetilapot (Fáklya majd A Hét), továbbá két nagy kulturális fesztivált (Zselíz és Gombaszög) és egy majdnem két évig működő hivatásos néptáncegyüttest (Népes) sikerült létrehozni. A Csemadok célja azonban elsősorban a hagyományőrzés és a kórusmozgalom újjászervezése volt, a könnyűzene mint olyan egyszerűen nem került fókuszba, mivel akkor teljesen más volt a funkciója, így nem kellett és nem is lehetett „megmenteni”. A Csemadok országos vezetőségének megalakulása, továbbá területi (kerületi), járási és helyi szervezeteinek létrehozása kellő táptalajt biztosított többek között különféle kórusok és daloskörök létrejöttéhez. Mindez azonban nem sikerülhetett volna a zeneszerző, karnagy, népdalgyűjtő Szíjjártó Jenő nélkül, aki számos kórus alapítója volt, őt tartjuk a szlovákiai magyar kórusmozgalom újjászervezőjének. Munkássága ezenkívül az egyetemes szlovákiai magyar zenei életre is hatást gyakorolt, hiszen kitartása példa volt mindenki számára.
A szlovákiai magyarság elsősorban a magyarországi előadókat hallgatta, de ennek a húszas évektől már hagyománya volt. A Csemadok akkor kezdett csak könnyűzenével foglalkozni, amikor Magyarországon a táncdalfesztiválok már javában „kifutottak”. A hetvenes évek második felében startolt Melódia országos dalszerzői és előadói versenyt általában kétévenként szervezték meg. A járási fordulókról a legjobb szólisták és zenekarok jutottak a döntőbe. Az érdeklődés nagy volt, azonban a legtehetségesebbek útját a döntő után a szervezet nem tudta egyengetni, és azon is lehet vitatkozni, hogy erre miért nem volt képes. Mint ahogy fentebb már írtam, a szervezetnek nyilván nem ez volt a fő profilja, a kudarcban a szakmai hozzáértés hiánya is közrejátszhatott (nem zeneileg, hanem inkább a menedzselési szempontokat és a kapcsolatrendszert figyelembe véve), és el tudom fogadni azt a magyarázatot, hogy a Csemadoknak lehetősége, mozgástere sem igazán volt erre. Nem csoda, hogy a rendezvénysorozat egy évtizedig sem tartott ki. Egyéni próbálkozások a Csemadok helyi szervezetei részéről persze már a hatvanas évektől kezdve voltak, de ezek nem tudtak kilépni a regionális kötöttségből és általában nem volt folytatásuk. A legpatinásabb szlovákiai magyar vonatkozású zenei tehetségkutató talán a mai napig létező, komolyabb regionális hagyománnyal rendelkező Gútai Líra, amelyet már közel félszáz éve folyamatosan megrendeznek Gúta városában.
Nem meglepő, hogy ahol zeneiskolák működnek (például a Csallóközben Somorján, Dunaszerdahelyen, Nagymegyeren, Gútán, Bősön vagy Komáromban), ott a könnyűzene is markánsabban jelen volt, és ez a mai napig is így van. Az ötvenes években leginkább csak a cigányprímások tettek szert bizonyos fokú ismertségre, ami a szórakoztató műfajt illeti. De ekkor előtérbe került valaki, aki sokak szemében bálványnak számított.
Csík János 1921. január 29-én született Komáromban. Ez a Csík János természetesen nem az a személy, akire sokan elsőre gondolnának, és aki zenekarával napjainkban is gyakori szereplője fesztiváljainknak. A komáromi Csík János neve Felvidéken is már csak az idősebbeknek mond valamit, a fiatalabbak közül pedig azoknak, akik Révkomáromban szorosabb kapcsolatban vannak a korábbi évtizedek zenéivel. 2016-ban a Jókai Egyesület és a Gaudium polgári társulás Csík János születésének 95. évfordulója alkalmából egy emlékestet szervezett Révkomáromban, ahol többek között megjelent az akkori polgármester Stubendek László, Csík János özvegye, Dórika és Tabányi Mihály, a harmonikás legenda. A megemlékezésen Csík Jánost Dobi Géza méltatta egy videós bejátszásról:
Gyermekkorában kezdte az éneklést, amikor egy szatócsbolt tulajdonosa rendszeresen megénekeltette pár cukorkáért és csokoládéért. 16 évesen kezdett dolgozni a komáromi hajógyárban, majd 1941-ben a budapesti hajógyárba ment tapasztalatokat gyűjteni, később sorstársaival bevonult katonának. 1945 tavaszán magyar katonaként Csehországban szovjet fogságba esett, ahonnan csak 1948-ban térhetett haza. Mihelyst lehetett, visszament a komáromi hajógyárba, ott 1950-ben költöztek át az új hajógyári épületekbe, ahol 300 fő helyett már 1500-an dolgoztak. Részlegvezető, gyártásvezető, 1962-ben pedig gyártási igazgató lett, akkor már elismert énekesnek számított. Nyugdíjazásáig mintegy 450 hajó építésében vett részt. Családi élete vonatkozásában meg kell említeni, hogy két fiától öt unokája született.
Már fiatalon a Csemadok komáromi alapszervezetének és a hajógyár kulturális egyesületének színjátszója lett. Sikereinek csúcsán, az 50-es és 60-as években népszínművekben, egyfelvonásos darabokban, drámákban játszott. A sajtóban Dénes György költő, a Csehszlovák Rádió magyar adásának irodalmi szerkesztője méltatta először tehetségét 1952-ben. Összebarátkozott vele, majd Dénes nem sokkal Csík János halála előtt, 1994-ben is készített vele egy beszélgetést, amelyből életének addig ismeretlen mozzanataira is fény derült (ezalatt eltelt 42 év!). Nagy Jenő (a Csehszlovák Rádió magyar adásának akkori főszerkesztője) meghívására 1952-től a rádióban énekelt. Tehetségére, egyedi, öblös, mély orgánumára felfigyelt Karel Vlach nemzetközi hírű cseh tánczenekari karnagy és hangszerelő, akinek köszönhetően Csík János több Supraphon hanglemezen is közreműködött. 96 dalt rögzítettek vele, ezek zömmel közkedvelt slágerek, népdalok, népies műdalok, esztrád szerzemények voltak. A hatvanas évekre Csík János a Magyar Televízióba is eljutott, ami akkoriban nem volt jellemző a határon túl tevékenykedő és az anyaországon belül kevéssé vagy egyáltalán nem ismert zenészekre: a Halló fiúk, halló lányok című műsorban (amelyet Antal Imre vezetett) Koncz Zsuzsával is szerepelt egy adásban.
Csík János hét alkalommal énekelt a gombaszögi kulturális fesztiválon, a szlovákiai magyarság legnagyobb kulturális ünnepélyén.
Egy kassai fellépése után egyenesen Prágába repült, ahol délután 2-től éjjel 3-ig egy női kórus közreműködésével 20 dalt rögzített lemezre.
