Elment a humanista – Koncsol László halálára

Az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban született, 1936. június 1-jén, Deregnyőn, Koncsol János református lelkipásztor, és Szeles Jolán gyermekeként.  Nem volt könnyű élete, mégis szüntelen derű áradt belőle. Olyan ember volt, akit a pozitív energia jellemzett, jó volt a társaságában lenni. Élete utolsó, végső testi leromlását hozó, jórészt kórházban, majd nyugdíjas otthonban töltött bő egy évét leszámítva mindig dolgozott valamin. A munka életformája volt.

Gyermekkorát megjelölte a háború, az újabb főhatalomváltás, édesanyja fájdalmasan korai, tragikus halála. 1947-ben, sok nemzedéktársához hasonlóan a zöldhatáron átszökdösve Sárospatakon folytatta tanulmányait.

Több évtized távlatából úgy emlékezett vissza, a legfontosabb impulzusok e régi protestáns iskolavárosban töltött három éve során érték őt. Innen egy évre Dunaszerdahelyre, majd Komáromba, a már állami, egykor bencés gimnáziumba került, ahol a pályája során többször is felbukkanó Turczel Lajos vette őt szárnyai alá. Osztály-, évfolyam- és iskolatársai között a csehszlovákiai magyar szellemi élet számos nagyját megtalálhatjuk. 1954 és 1959 között Pozsonyban magyar-szlovák szakos tanulmányokat folytatott.

Az egyetem, a katonaság, és öt esztendőnyi gömöri tanítóskodás után 1963-ban került fel újfent, immár végérvényesen a fővárosba, ahol 1966-ig a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, majd 1974-ig az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgozott, irodalmi életünk – természetesen a kor adta lehetőségekhez képest – egy különösen aktív, pezsgő időszakában. Erre a periódusra tehető egyebek mellett az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél szerzőinek útkereső indulása. A koncsoli életművet nálamnál sokkal alaposabban ismerő Tóth László írja egy helyen: „Tőzsér Árpáddal együtt olyan kritikai fórummá és alkotóműhellyé formálta az Irodalmi Szemlét mint lapot és szerkesztőséget – egyben példát mutatva a mai elődöknek –, ahol azóta is rangot jelent publikálni. Nemcsak szakmai, erkölcsi okokból sem tett engedményeket a dilettantizmusnak, kerek perec visszautasította bármiféle, irodalmon, esztétikán kívüli, politikai szempont érvényesítését."

Irodalmi pályáját kritikusként kezdte. Önmagával szemben is kritikus volt. "Miféle dicsőség egy csenevész kisebbségi irodalom kritikusának lenni" – tette fel a kérdést egy helyütt. Kritikusként való jelentkezése a maga idejében egy nagyon is létező irodalomi űrt töltött be.

Az idősebbek és a párttörténészek még emlékezhetnek rá, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága 1972-ben iránymutató határozatot hozott a műkritikáról. Koncsol szövegközpontú, autonóm hozzáállását úgy is értelmezhetjük, mint a mindent átható, kizárólagosságot követelő marxista kritika elvárásaira gyakorolt reflexiót. Ezeket a pártos elveket Koncsol következetesen elutasította. Szellemi tájékozódására az akkor nyugaton meghatározó Új Kritika is hatott, melynek alapelveit maga is munkamódszerré tette.

Első kötete, az 1978-ban megjelenő Kísérletek és elemzések  már a teljes szellemi vértezetét felöltött szerzőt mutatja be, két évtizedes, aktív publikációs tevékenység után. A kötet hazai és magyarországi recepciója is egyaránt pozitív volt, ahogy az 1981-es Ívek és pályáké is. Koncsol László annyira megelőzte korát, hogy már 1968 után javasolta egy másik irodalmi lap indítását. Erre csak 1992-ben került sor, egész szellemi életünk számottevő kárára.

Természetesen a "rendszer" ezt a fajta progressziót nem tűrte ölbe tett kézzel, Koncsol László 1975-től "szabadfoglalkozású író" lett. Ennek az időszaknak a vizsgálatát, közösségi önismeretünk végett is érdemes lesz alaposabban elvégezni…

Koncsol Lászlót a Danášok, Pezlárok, Sárkányok, Rabayk és táskahordozóik kiebrudalták irodalmunkból, és szeretett kritikájából, ami az élete volt. Nemzedékeim útjain című, korszakos jelentőségű könyvét kilenc (!) lektorral olvastatták el, s majd e vélemények hatására, négy év megalázó vitái után alaposan megcsonkítva adták ki.  „Kilencen hümmögtek, óvatoskodtak fölötte, hivatkoztak határozatokra, doktrinákra, védték a benne foglalt történelmi tényektől s a szerző néha talán elfogult, de mindig tiszta szenvedélyeitől az internacionalizmust, nemzeteink békéjét, a világbékét.”

48-49 évesen, egy egzisztenciális összeomlás után kellett becsülettel megtanulnia egy új szakmát, a helytörténetet. Ezt is csak száz százalékosan tudta művelni, újrapozicionálva a helytörténeti kutatás lehetőségeit. Impozáns kutatómunkájának gyümölcse a Csallóközi Kiskönyvtár, mely – műfajt teremtve – újrafogalmazza a regionális identitáskeresés lehetőségeit.

A monumentális koncsoli életműnek fontos szegmense a hét verseskötet is. Sajnálatos módon a legutóbbi, Túlsó part című verseskötete visszhangtalan maradt. Ezzel még adósok vagyunk neki.

– mondta egy lapunknak adott interjújában.

Bizonyos vagyok benne, hogy monumentális életművéhez még sokszor vissza kell majd kanyarodnunk, nemzetiségi félmúltunk fényesebb és árnyasabb oldalait kutatva.

Sok mindent kellene még írni, de, ahogy az ökölvívás-szakkomentátorok szokták mondani, még bennem van az ütés.

Így a végére hadd hívjam segítségül a kor- és pályatárs Tőzsér Árpádot: „Koncsol László műfaja a humanizmus. Ő nem a kritika, nem a recenzió, nem az esszé, hanem a humanizmus műfaját műveli. S nem csak a szó klasszikus értelmében, hanem a szó eredeti jelentésében is. Nemcsak megbízható, lefegyverzően tágas és mély klasszikus műveltsége teszi humanistává, hanem lényéből sugárzó, magatartásából, életviteléből áradó embersége is.”

Nyugodjon békében!