Koncsol László: Mindig szolgáltam, de nem a Mammont
E sorok írója számára is váratlanul, néhány röpke órára révkalauznak szegődött. Pedig már az antik bölcsesség is úgy tartja, hajózni szükséges. A Koncsol Lászlóval folytatott beszélgetés izgalmas intellektuális hajózásnak bizonyult az emlékek Szküllái és az idősíkok Kharübdiszei között. Sorsszerű, ahogy az emlékmorzsák az elmúlt nyolc évtized történelmévé álltak össze. Jó hajózást, kedves olvasó!
Az első emlékek Deregnyőhöz kötik, ehhez a zömében református faluhoz a keleti végeken. Kisgyermek volt, amikor 1938‑ban fordult a világ, és Deregnyő visszakerült Magyarországhoz.
Lelkészgyerek voltam, emlékszem, a tanító az első padba ültetett. Megtisztelte ezzel apámat, s persze azt is becsülte bennem, hogy eminens tanuló voltam. Már akkor tanítottam a kisebbeket, én persze nem vertem őket. Szigorú ember volt a tanítónk, féltünk tőle. Amikor visszakerültünk Magyarországhoz, a falunk határában húzták meg a határvonalat. A tanító és még egy sereg deregnyői elhatározták, hogy elfoglalják Butkát, az első szlovák falut. Jellemző epizódja ez az akkori időknek, és persze nem is hozott végleges eredményt. A benne részt vevők viszont megbűnhődtek tettükért 1945 után.
Emlékszem Izidor bácsira, a zsidó boltosra. Máig hallom a csilingelést, ami az öreget figyelmeztette, ha valaki belépett a boltba. Egy nap apám keservesen zokogott – azt mondták neki, a halálba viszik őket, s ő nem tudott mit tenni. Nem sokkal korábban még együtt tanulmányozták a Tórát. Nem találok elég kifejező jelzőt Hitlerre, ahogy Sztálinra sem, ha a kényszermunkára elhurcolt deregnyőiekre gondolok.
Jogos indulatok vannak önben, mégis az írásaiból mintha nem ez köszönne vissza. Szintetizál, élét veszi a haragnak. Az interjú előtt beszélgetve jó szívvel emlékezett vissza katonaéveire, férfiasnak tartva azokat. Azután azt mondta nekem, nem forradalomra van szükségünk, hanem reformokra. Fiatalon is így gondolta?
Á, dehogy! Mai eszemmel úgy gondolom, őrültek voltunk. A barátaimmal 1956‑ban azt terveztük, hogy átszökünk a határon, és a magyar forradalmárok oldalán fogunk harcolni. Hazamentem Deregnyőre, hogy elbúcsúzzak édesapámtól, felkészülve arra, hogy talán utoljára látom. Reggel a rádióban bemondták, hogy Budapestet elfoglalták az oroszok. Nagy Imre ekkor mondta, hogy a kormány a helyén van. Ez akkor nem volt igaz, nem is lehetett. Szóval, az őrült ötletből, hogy harcoljak a forradalomban, nem lett semmi.
Egyébként Antall József mondta, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni. Egy ízben találkoztam vele, még mielőtt kormányfő lett. Szivacsagyú történész volt, a szlovákiai magyarokról kérdezett feltűnő felkészültséggel. Amikor rákérdeztem, honnan tudja mindezt, előhúzott egy vaskos doszsziét – mindent összegyűjtött, amit a tárgykörben tudni volt érdemes. Leesett az állam. Különben reform vagy forradalom dolgában Széchenyi a példaképem – hosszú sora van, hogyan szolgálta a hazát és a haladást.
Ha már Széchenyi, Döbling eléggé sorsszerű, mint ahogy az is, hogy ön tanár lett, irodalmár, lapszerkesztő. Mindezt egy olyan országban, ahol a kultúrának kevés levegő jutott. 1968‑ban is még a fiatal forradalmár volt Koncsol László?
Ebből annyi igaz, hogy mai szemmel fiatal voltam. Nem érdekelt a mindennapi politika: végeztem a munkámat, családot alapítottam. 1968 augusztusában lehetett, amikor Sárospatakról hazafelé tartva, a magyar határőr igyekezett minket visszatartani. Hiába mondtam neki, hogy a feleségemnek hamarosan kezdődik a tanév és engem is vár a munka, csak erősködött. Nem állt össze a kép, mi készül.
Az invázió reggelén arra ébredtem, hogy repülőgépek húznak el a házunk felett. Akkor már Pozsonyban laktunk, közel a repülőtérhez, amit a svájci légitársaság bérelt, hogy a pilótái felkészülő repüléseket végezhessenek. Azt hittem, ők repülnek a házunk felett a hajnali órán. Már éppen hívtam volna felháborodva a repülőtér ügyeletét, amikor az ablakon kihajolva láttam, hogy szovjet harci repülők húznak el felettünk kötelékben. Kirohantam az utcára, ott mondta a szomszédasszony: Hát nem tudja, már bemondta a rádió, bejöttek az oroszok.
Aznap a városban pánikban lévő orosz kiskatonákat láttam, akiknek az ujjuk a ravaszon volt, furcsa mód mégsem éreztem félelmet. Többen összeverődtünk, emlékszem köztünk volt Tőzsér Árpád is, egyszer csak Turczel tanár úr jött velünk szembe. Fiúk, mondta, az előbb majdnem megöltek az oroszok. Elrángatott minket megmutatni a helyet, ahol rálőttek. Még aznap fel nem száradt vért láttam az utca kövén, ezt sem felejti el könnyen az ember.
Az előbb úgy fogalmazott, nem érdekelte a mindennapi politika. Ön iránt mégiscsak érdeklődtek a normalizált Csehszlovákia belügyi szervei. Idővel az irodalomban is elfogyott Koncsol László körül a levegő.
A rendszerváltoztatás után megtudtam, rajta voltam a megfigyeltek listáján. Bementem a levéltárba, és kikértem a rólam szóló dossziét. Amikor beazonosítottam, a kollégáim közül kik írtak rólam jelentést, egy pillanatra meglepődtem. Igaz volt, akit szakmailag dilettánsnak tartottam, de korábbi szerepvállalása miatt nem gondoltam volna róla, hogy besúgó. Így vagy úgy, de megfogták. Volt olyan is, aki annak idején maga mondta, hogy előtte ne beszéljünk – s még csak borgőzös éjszaka sem kellett hozzá, csak a lelkiismerete. Így éltünk akkoriban.
Tudja, amikor kellett, mindig felemelt valaki. Helytörténész lettem – ha ez nem így történik, nem születik meg a Csallóközi Kiskönyvtár. Mélyen hiszek Istenben, tudom, hogy rajtunk tartja a szemét. Engem a hitem segített át minden nehézségen.
Pozsonyban beszélgetünk. Itteni lakosként közeli élmény lehetett a vasfüggöny. Érzett eufóriát, amikor leomlott?
Hogyne, persze. Gyakran emlegettem, hogy szándékosan megyek át gyalogosan Ausztriába. Szerettem volna a lábammal taposni a vasfüggöny helyét. Van azonban egy másik élményem is. 1989 telén történhetett, hogy Bécs utcáit járva a garasokat számoltam a zsebemben, nem volt pénzem még illemhelyre sem. Mára persze nagyot fordult a világ, felhőkarcolók nőttek ki a földből Pozsonyban is. Kevesen gondolnak bele, ennek milyen ára van.
Amikor már lehetett, gyakran tettem sétát az egykori határsávban, az ottani erdőben. Mivel az emberektől háborítatlanul éltek, elszaporodtak ott az állatok. Egy ízben távcsövön keresztül figyeltem egy szarvast, ahogy gyors ütemben közeledett felém. Kiáltottam, felemeltem a kezem. A szarvas megtorpant, majd valami felfoghatatlan méltósággal körüljárt engem, mielőtt tovább szaladt volna az erdőben. Ma ezen a helyen irodaházak állnak.
1989 után, ha garasokkal is a zsebünkben, de csak kinyílt a világ. A szabadság is megélt valóság lett, meg persze a szabadság szülte indulatok is.
Hát igen, 1990 elején történt, úgy emlékszem. A pozsonyi református templomban orgonáltam, a szomszédos térről behallatszottak a szlovák nacionalisták tüntetésének hangfoszlányai. Az istentisztelet után találkoztam az utcán Bugár Bélával. Megrémülve kérdezgette tőlem: mi lesz, mi lesz? Mire én, várjuk ki a végét, idő kell ahhoz, hogy a friss demokráciánkban türelmesebbek legyünk egymáshoz.
Ha jobban belegondolok, mindig szolgáltam: hol tanárként, hol irodalmárként vagy helytörténészként, de még templomi orgonistaként is. Szolgáltam, de mindig a közösségemet, sohasem a Mammont. Az a rémült fiatalember az utcán azóta sokat változott. Az embert a pénz, az aranyborjú aljasítja el.
Zárjuk a beszélgetést egy aktuális témával. Mostanában egyre több szó esik az irodalmi kánonról. Létezik egyáltalán ilyesmi?
Nem, határozottan nem. Soha nem is volt. Irodalmi ízlésről bátran beszélhetünk, ketrecbe zárt korszellemről teljesen felesleges. Egy író akkor teszi a dolgát, ha ír. Lehetőleg tehetségesebben és jobban, mint előtte sokan.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2018/30. számában.
