„Álmaimban visszakaplak” – Koncsol László ágya mellett

De nem. Az elszántságot már csak a szemében (szeretném) látni. Ahogy (jelen állás szerint) utolsó előtti verseskötete, a Bagatellek 37. (Fáradt kikelet) című opusában írja:

„'Tavaszi szél vizet áraszt',

engem már a szó is fáraszt.

Kórság mardos, vénség mállaszt.

Nyújts már, Uram, egy kis támaszt!”

Nehezen, halkan formálja a szavakat, melyeket a szájáról próbálok leolvasni. Mivel fejben teljesen rendben van, ezzel ő is tisztában van, alkalmanként rákérdez: Érted, amit mondok? Értem.

Nemrégiben egy nagyothalló költőtárs látogatta meg őt, neki viszont már meg kellett küzdeni a befogadással, az értelmezéssel. Ahogy Koncsolnak is, aktív kritikusi pályája idején, csak ez most más.

Legutóbb Tóth László komáromi könyvbemutatója napján jártam nála, akkor még az öregotthon fogadóhelyiségébe tolta be kerekesszékben az ápoló. Most már engem kísértek az ágyához. Az ágy felett, a polcon pár könyv, köztük újak is. A Fadrusz utcai dolgozószoba könyvtára, és soha el nem fogyó, céduláról cédulára növekvő kézirattára a somorjai Fórum Intézetben várja sorsának jobbra fordulását. Vajon lesz-e még, aki folytassa utána fél- és távoli múltunk passzionátus faggatását? Egyelőre nem úgy tűnik.

Felelevenítjük a Bagatellekben a lehetőség szintjén megverselt, sikertelenül elhessegetni próbált agyvérzés napját is. „Trolival utaztam, amikor fordult egyet velem a világ, és a troli padlóján találtam magam. Az emberek mind elhúzódtak, két kedves kislány ültetett fel. Aztán valahogy leszálltam, de az utcán megint elestem. Szerencsére arra jött egy lakó a házból, és mentőt hívott. Aztán egyik kórházból a másik kórházba mentem, most meg itt vagyok” – vonja meg a vállát egykedvűen. 

Mivel telnek a napjaid? – kérdezem.

Emlékezek.

Mire emlékszel?

Mindenre.

Milyenek voltak a karácsonyaitok?

Egyszerűek, de csodálatosak. Volt tíz csodálatos, boldog gyermekévem. Még a háborúra, a Deregnyőn átvonuló csapatokra, a felettünk elszálló, halált osztó repülőgépekre is a tapasztalatszerző gyermek felfedező érdeklődésével tekintettem. Aztán 1946 januárjában édesanyám tragikusan elhunyt. Utána minden megváltozott. Nem volt többé karácsonyfánk. Karácsonykor beszélgettünk, olvastunk, apám a templomi szolgálataira készült, akkoriban még délután is volt istentisztelet.

Mikor lett újra fátok?

Amikor összekerültünk Katicámmal. Harkácsra kerültem tanítónak, onnan vittek el katonának. Az első karácsonyra nem engedtek haza, azt a brünni laktanyában töltöttem. Nehéz volt. Aztán Párkányba vezényeltek. A személyzeti főnök maga mellé vett, írnoknak, én állítottam ki és pecsételtem le a vonatjegy kiváltásához szükséges okmányt, így aztán én is gyakrabban jutottam haza, hisz várt a szerető hitvesem, és a kisfiam.

„Ősotthonom, drága paplak,

égre nyíló hat kis ablak,

újra s újra megsiratlak.

Álmaimban visszakaplak” – idézek újfent a Bagatellekből. Koncsol László eleinte a mára már sajnálatos, ámbátor, úgy látszik, természetes módon nemzetiséget váltott Deregnyő paplakjának ablakából, majd, rövid gömöri kitérő után évtizedekig a fővárosi, Fadrusz utcai lakásának ablakából látta a világot. Most, ágyában fekve, csak egy sávot lát a komáromi égből.

„Ennyit látok a világból – mutatja nyírfaágszerű kezével. – Ennyi a perspektíva, ennyi az élet.”

(részlet)

Üdvöz légy, nyúl, 

ki túlélted a kísérleteket

s kitámolyogtál a fölhagyott telepről

húzva mellső, majd hátsó lábaidat,

hogy e-e-egy ke-etttő, egy ke-ke-ke-ke-kettő,

nézni is siralmas egyébként, 

hogy éppen te,

a legfürgébb mezei nyúl,

mezőink egykori dísze,

aki a sörétet s az agarat is átejtetted,

hogy éppen te,

egykori mezőink büszkesége,

a párbajhős,

a játékban, szerelemben felülmúlhatatlan,

nyúllányok, nyúlasszonyok szeme fénye,

pompás almok atyja,

hogy éppen te vonszolod így a tested,

és tántorogsz, mint aki a sárga földig,

vedlett és csapzott bundával,

bundával se, csak szőrrel, szőrcsomókkal,

majdnem pőre bőrrel, mi tagadás, már-már kopaszon

vagy hogy is mondjam, 

mert szinte minden szőrszálad elhagyott,

s borzong a bőröd – 

kifakult piros szemmel,

füled leginkább lekonyul, lelóg, mint a törött ág,

lebicsaklik,

s fityeg, mint rongyos zászló, melyen már a szél se fog,

csak átleng cafatai közt, mint a kapurácson,

bajszod is alig maradt, farkad se több egy vedlett pamacsnál,

s a pár hetes kutyakölyök is utolérne

játszi, nagylelkű előnnyel a startnál

a te javadra (...)

 

(Vasárnap, 1991. május 24.)

 

 

Pilládon,

ruhádon

pár csepp ragyog.

Ím, gyámod

s futárod,

a könny vagyok.

 

Ha arcod-

ba karmolt 

egy tüskeág,

s a napfény-

süvölvény

szemedbe vág,

 

s az orkán

– boszorkány – 

szemedbe kap,

s az eb fagy,

a rút vad 

arcul harap,

 

s ha marva-

facsarva,

mint hetyke kéz,

orrodba 

kotor ma

a tüsszögés,

 

vagy nátha 

tanyája

orrod-szemed:

legyűrni

s kiűzni

hadba kelek.

 

Ha zsenge

szemedbe

füst korma száll:

vegymalom,

szétmarom,

s nincs mérge már.

 

Csöpp lányon,

babákon

az ékszerek:

sok szemben 

dísz lettem,

játék, szerep,

 

s ha filmsztár-

szerep vár,

sztár is vagyok:

fény árnyon,

a vásznon

megcsillanok.

 

S ha érzed,

nehéz lett,

a lelkeden 

csomósul

az önsúly,

a gyötrelem,

 

és várod,

csak várod:

attól, mi rág,

megsajdul

s fölbolydul

a fél világ – 

 

én, kisded,

kicsinyed

futár, jövök,

a súlytól,

a bútól

kiütközök,

 

S ha (könnysors)

szétmázolsz

az arcodon,

az ég lesz

szépséges 

hazám, honom.

 

Fölszállok,

szétmállok,

s agyő, világ,

fény leszek.

Így leszek

hó és virág.

 

(Vizesnapló)