Teremtő szolgálat - Koncsol László 85. születésnapjára
Koncsol László, a kiváló esztéta, helytörténész, kritikus és műfordító 85 évvel ezelőtt, 1936. június 1-jén született Deregnyőn.
Talán nem illik ilyesmivel kezdeni egy születésnapi köszöntőt, de éppen az idén fél évszázada, hogy először találkoztam Koncsol Lászlóval. Ő az Irodalmi Szemle szerkesztője volt akkoriban és a pozsonyi Štúr utca egyik ódon épületében kialakított szerkesztőségben ült a megviselt asztalnál. Jómagam negyedéves prágai egyetemistaként Rákos Péter üzenetével kopogtattam be hozzá, amelynek a lényege inkább egy kérdés volt: közli-e a lap a 70 éves Márairól írt tanulmányát. (Csak zárójelben írom ide: az esszé megjelent, nem várt bonyodalmakat kavarva, hiszen „valakinek” eszébe jutott, hogy Márai Sándor emigrációban él és „hírhedt” antikommunista, emiatt a szerkesztőket és a szerzőt is megfenyegették.) Ebből az alkalomból Koncsol alaposan kifaggatott és igencsak meglepődött, hogy egy leendő vegyésszel beszél és nem írói ambíciókat melengető diákkal. Valamit azért megsejthetett, mert amikor elbúcsúztunk azzal bíztatott, hogy ha lenne valamilyen írásom nyugodtan postázzam a címére.
Később, már újságíróként, gyakran lehetőségem adódott egy kiadós beszélgetésre, és ezek mindig élmény számba mentek. Akkor már sok mindent tudtam róla. A szülőfalujában, Deregnyőn szolgáló református lelkipásztor édesapjáról, a sárospataki kalandos tanulmányokról, a komáromi gimnáziumban szövődött barátságokról (Tőzsért, Zs. Nagy Lajost és Turczel tanár urat ott ismerte meg), az Ifjú Szivek alapításáról gyakran mesélt, később pedig jelen lehettem nem egy olyan helyen, ahol ő előadóként vagy éppen hajdan történt dolgok kutatójaként lépett a közönség elé.
Amikor megtörtént a rendszerváltozás, Koncsol László előtt addig csak elképzelt távlatok nyíltak meg, de őt sem a politika forgataga, sem pedig a különböző csábító tisztségek nem ragadták el, rendületlenül írta továbbra is a tanulmányokat, szerkesztette a Csallóközi Kiskönyvtár egyre sorjázó köteteit, közben pedig mindig olyan feladatokat vállalt el, amelyek sok munkával és kevés megbecsüléssel jártak. Mert a közösség szolgálatának a kényszere, amelyet ő már a szülői házban megismert, és amely szinte észrevétlenül beivódott a sejtjeibe mindmáig ott munkál benne. Levéltári kutatásai során számtalan, addig ismeretlen tényt sikerült feltárnia Diósförgapatony és a környéke múltjával kapcsolatban, ezek sokszor első pillantásra apró-cseprő dolgoknak tűnhettek, de ő ezek alapján komoly összefüggésekre világított rá és több kötetet kitevő történelmi összefoglalásban osztotta meg olvasóival. Ez a módszer persze korántsem új az ő esetében, hiszen már korábban, az irodalmi művek – elsősorban a versek – elemzése során ugyanezt a „technikát” alkalmazta.
Sokoldalú tudása, a dolgok lényegére való ráérzés képessége és nem utolsó sorban a rá különösen jellemző empátia segítette őt abban, hogy olyan, mások számára fel sem tűnő értékeket mutasson fel, amelyek éppen az ő jóvoltából váltak közkinccsé.
Koncsolnak e sorok írója sok élményt, új emberekkel való találkozást is köszönhet. Ő mutatta be nekem Znám Istvánt, a kiváló matematikust, aki már 1990 után 1993-ban bekövetkezett tragikus haláláig a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaság elnöke is volt. De Koncsol László beszélt azokról a református lelkipásztorokról is, akik a második világháború idején a Tiso-féle Szlovák Köztársaságban zsidókat mentettek és emiatt börtönbe kerültek.
A felvidéki magyarság sorsa mindmáig foglalkoztatja, és olykor nehéz szívvel olvassuk azokat a pesszimizmussal átitatott mondatait, amelyeket különösen az utóbbi másfél-két évtizedben vetett papírra.
Aggasztja a magyarság fogyása és a kis közösségek egyre gyengülő összetartása, de kimondatlanul az írástudók közömbössége is, amellyel minderre reagálnak.
Az ő búcsúzni készülő nemzedékének példája mintha kínosan érintené a mának élő, a globalizmussal megfertőzött fiatal értelmiségieket. Sokan közülük talán már a nevét sem ismerik, ahogy másokét sem, és ez mindenképp elgondolkodtató. Pedig Koncsol László nemcsak az irodalomnak, hanem a felvidéki magyar művelődésnek is az egyik meghatározó egyénisége.
Kívánjuk, hogy még sokáig köztünk maradjon.
