Egy szobor hányattatásai
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik legendás hadvezére, Bem József (1794–1850) elsősorban az erdélyi hadszíntereken aratott jelentős győzelmeket. Ezért talán nem meglepő, hogy Marosvásárhely első köztéri szobraként az ő alakját öntötték bronzba.
Az emlékmű felállításáról már az 1868-as honvédgyűlésen döntöttek és pályázatot hirdettek, amelynek nyertese Huszár Adolf (1843–1885) besztercebányai születésű szobrászművész pályamunkája lett. Közadakozást is hirdettek és nyolc évvel később, 1876 augusztusában már 13 ezer forint össze is gyűlt. A szoborbizottság felszólította a város országgyűlési képviselőit, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket.
A szobrot ünnepélyesen 1880. október 17-én leplezték le. Mivel Bem honvédaltábornagy lengyel volt, szülőföldjéről egy lengyel küldöttség is megjelent az eseményen. A városban magyar és lengyel nemzeti színű zászlók lengtek, az ünnepi beszédet a szoborbizottság elnöke, Borosnyai Pál tartotta (ő később Marosvásárhely polgármestere lett).
A szíriai Aleppóban maláriában elhunyt Bem hamvait is Marosvásárhelyen kívánták eltemetni, de végül szülővárosában, Tarnówban helyezték örök nyugalomra és ott állítottak egy díszes síremléket neki. A szoborbizottság megtudta, hogy Bemnek még él két nővére, ezért gyűjtést szervezett számukra és egy Bem-albumot is megjelentettek. Az album 1884 decemberében hagyta el a nyomdát, szerkesztője Kerekes Sámuel (1847–1895) marosvásárhelyi tanár volt. A könyv bevezetőjében egyebek között ezt írja:
A korabeli beszámolók és a fennmaradt archív felvételek alapján tudjuk, hogy a szobrász Bem apó bal kezébe egy lovaglóostort is elhelyezett. Ez feltehetően összefüggött azzal az elterjedt szóbeszéddel, hogy egy alkalommal Bem korbácsát suhogtatva rontott az ellenségre, amely már-már elfoglalt egy honvédágyút. Állítólag az osztrákok annyira meglepődtek, hogy inkább elmenekültek.
Erről a hőstettről Szász Károly a szoboravatás alkalmából írt ódájában is megemlékezik. Tóth Béla, akit már többször is idéztem más alkalommal, Mendemondák című kötete tanúsága szerint természetesen utánanézett a történetnek, de nem találta megbízható nyomát.
Még Czetz János (1822–1904) tábornok, Bem harcostársa sem tud róla, pedig két könyvben is foglalkozott a szabadságharc erdélyi ütközeteivel. Tóth Béla summája: „Bem, e nagy katona és nagy ember nemes alakjának semmi szüksége az ilyen mendemondákra.”
Bem József marosvásárhelyi szobra egyébként az első Bem-szobor is volt Magyarországon. Miután Erdély és így természetesen Marosvásárhely is Románia rész lett, a szobor sorsa megpecsételődött. Már 1919. március 27-éről 28-ára virradóra „ismeretlenek” ledöntötték (valamint Kossuthét és a Rákóczi Ferencét is), később a város román polgármestere a talapzatot is elbontatta, a lengyel kormány hiába tiltakozott a barbár cselekedet miatt. Szóba jött az a lehetőség is, hogy Bem szobrát elszállítják szülőhazájába, Tarnówba. 1928-ban állítólag vonatra is rakták, de a célállomásra sosem érkezett meg, mert Bukarestben rejtélyesen lába kelt.
Megjelent a MAGYAR7 15. számában.
