Az Egressy fesztivál, mint veszélyes hely

Régen volt ekkora műfaji kavalkád ezen a találkozón, hisz a szerkesztett ünnepi műsortól kezdve a kocsmai pletykálkodáson át a mesejátéknak álcázott kortárs helyzetjelentésig szinte mindenki megtalálhatta a kedvére valót, s a csoportok többsége minden bizonnyal azzal az érzéssel távozott a buzitai díjkiosztó után, hogy jövőre, a huszonötödik jubileumi évfolyamon veletek, ugyanitt.

A szervezet országos vezetői nem is mutatkoztak a rendezvények közelében, inkább Pozsonyban üléseztek ahelyett, hogy ellátogattak volna a keleti végekre, ezekre a veszélyes helyekre, amelyek közül a szepsiek és a buzitaiak köszönik, élnek, s éltetik az egykor falusi színjátszók és esztrádcsoportok találkozójaként indult fesztiváljukat. A szinte már állandó csoportok mellett az idén is találkozhattunk régi visszatérőkkel (Kisújfalu, Gelle), ahogy újoncokkal (Fülekkovácsi, Felsőszeli) is. Akadtak persze nagy hiányzók is, de a három nap így is meglehetősen zsúfoltra sikeredett, kilenc versenyelőadást s egy vendégelőadást (amely nem is volt annyira vendég) láthatott a közönség, de a megnyitón és a díjkiosztó gálaműsoron a környék tehetséges fiataljai is bemutatkoztak, jelezve, hogy ők is szót és színpadot kérnek, s viszik tovább a fáklyát, hogy 15-20 év múlva is legyen magyar szó a Felvidéken.

Az idei fesztivál életműdíja Jókára került, s a település egykori polgármestere, Farkas Imre kapta. 16 éves regnálása idején alakult újjá a helyi színjátszó csoport, amelynek nemcsak támogatója és nézője volt, hanem aktív szereplője is, sőt a Hyppolit, a lakáj című vígjáték címszerepéért annak idején a legjobb férfialakítás díját is megkapta. Az is a javára szólt a díj odaítélésekor, hogy a családját is „megfertőzte” a színházzal, a csoport egyik vezetője és rendezője a felesége, míg a színészi vénát fia, Zoltán örökölte, aki megható szavakkal ecsetelte ezt a családi csodát, amelyből elkelne még pár a tájainkon. Igaz, tavaly láthattunk már rá példát a nemesócsai Csorba család esetében, s talán a vezekényieknek sem vált a hátrányukra, hogy polgármesterük, Zupko Tamás aktív részese a színjátszó csoport életének, még ha meg se szólalt az előadás során, ahogy az idén tette. 

Tíz előadást láthattunk az idén, amelyből kilenc versenyzett az öttagú szakmai zsűri kegyeiért, de a tizedik csoport sem volt ismeretlen, hisz a szomszédos makranciak évek óta állandó résztvevői a fesztiválnak.

Az idei mezőnyből két előadás emelkedett ki, ez tükröződött a díjak odaítélésében is, hisz a kassaiak és a vezekényiek vitték el a díjak túlnyomó részét, s csak azért nem többet, mert a szervezők nyomtatója nem volt felkészülve az elismerő oklevelek tömeges kinyomtatására. 

De mielőtt róluk szólnék, említsük meg a többieket is, hisz ahogy már jeleztem, rég nem látott műfaji skálán mozgott az idei fesztivál. A két újonc csoport a 200 éve született Petőfire emlékezett, a fülekkovácsiak egy klasszikusan megszerkesztett emlékműsort hoztak, míg a felsőszeliek első próbálkozásra A helység kalapácsát tették (volna) színpadra. A volna szó jogos, ugyanis a több mint harminc főből álló csoport gyakorlatilag nem fért fel a szepsi színpadra, s itt jogos a szervezői önkritika, hogy ezt az előadást bizony a buzitai programba kellett volna besorolni, ahogy több, ott színpadra került kamaradarabot pedig Szepsiben. Az viszont, hogy Végh Piroska és csapata, Petőfi ürügyén, a település összes csoportját és generációját be tudta vonni, egész egyszerűen csodálatra méltó. 

Az idén Poroknovecz Erik vállalkozott arra, hogy megszólítja játszótársait és a közönséget, s mi sem természetesebb, hogy saját magát is meglepte egy frappáns szereppel. A Mi lesz veled Béla?  mind a közönség, mind a zsűri egyöntetű elismerését elnyerte, hisz a fesztivál nívódíja mellett több alakításdíjat is bezsebelt. Szekács Erika vihette haza a legjobb női alakítás díját, de a címszereplő Kovács Béla és a Kaszást alakító szerzőt (őt több elkövetett tettéért is) díjazták, s ha lett volna elegendő oklevél, akkor még többen is sorra kerültek volna.

Amíg a vezekényiek már nem először magukra írtak darabot, más csoportok a „biztos” klasszikusokhoz nyúltak. Közöttük volt már kissé megkopott (hiába volt a szerzők között a legnagyobb név Oscar Wilde, őt bizony még a kortárs bohózatíró, Ray Cooney is lekörözte, bár a Család ellen nincs orvosság is hagyott maga után némi kívánnivalót), s volt mostanában újra felfedezett (Török Rezső), ahogy az idők során klasszikussá nemesedett (Rejtő Jenő) alkotó is.

Idén viszont ők képviselték a klasszikus esztrádot, amelyből elsősorban remek hangú énekeseik emelkedtek ki, így nem is csoda, hogy a legígéretesebb tehetségnek járó Németh Péter-díjat a zsűri Szitka Leának ítélte oda. S mielőtt még az idei évfolyam kiugró előadását említenénk, érdemes szólni a tornai Vár-Lak Cooney bohózatáról, amelyet időnként elhalványuló humora mellett/miatt elsősorban a remek színészi teljesítmények (Demko András, Surovec Róbert, Baláž Péter, Oravecz István) működtettek. 

Ahogy tavaly a galántai Tsízió, idén is egy diákszínjátszó csoport, ezúttal a kassai KGSzT hozta el a katarzist, s bizony még a sokat látott zsűri is elővette a zsebkendőjét, holott a színlap szerint mesejátékot látott. Békés Pál a megírásakor talán maga sem gondolta, hogy A félőlény mára görög sorstragédiai mélységekbe emelkedik, s bár a színpadon csupa tizenévest láthattunk, megdöbbentő erővel szóltak egyre elembertelenedő világunkról, amelyről már a vezekényiek jósnője is kiállította a bizonyítványát a maga egy mondatba zsúfolt, de annál veretesebb kijelentésével, hogy bizony lassan itt a világ vége. Bár erről szól a kassaiak műsora is, mégis mindkét csoport előadása a jóslattal aktívan szembeszálló cselekvő reményt emeli ki, mint utolsó menedéket.

Az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál veszélyes hely, mondta pár nappal a fesztivál előtt az egyik szülő, miután nagykorú csemetéjét nem merte elengedni a rendezvényre. A fiát óvó szülővel együtt a tollforgató zsűritag is csatlakozik ehhez a kijelentéshez, hisz a három szepsi/buzitai nap évről évre figyelmeztet arra, hogy a közösségépítés még a 24. órában is lehetséges, sőt, ahogy láttuk, működőképes is. 

Talán ezért nem merészkedtek el a rendezvény helyszínéig azok, akik ebből élnek, s inkább az oszd meg és uralkodj rég bevált módszere mellett döntöttek, hogy aztán Tompa Mihállyal együtt elsírják, mint oldott kéve, széthullt nemzetünk. Azok, akik eljöttek a keleti végekre, szerencsére még hisznek a közösségteremtő csodákban.

Megjelent a MAGYAR7 46. számában.