Petőfi, ahogy eddig kevesen ismertük
Petőfi Sándor rövid élete során sok helyütt járt, többször kiruccant a Felvidékre is, ahol barátai, mecénásai akadtak. Tájainkon tett kalandozásairól Magyar Zoltán, a Néprajztudományi Intézet munkatársa írt egy igazán olvasmányos, fényképekkel, levelezésekkel gazdagon illusztrált könyvet.
A Petőfi a Felvidéken című kiadvány szerzőjével készült beszélgetésünkből a többi között kiderül, miért kutatja oly megszállottan a költő életét, de azt is megtudhatjuk, melyik felvidéki tartózkodás hatott leginkább a kétszáz éve született poéta költészetére.
Vannak zsenik, akiknek rövid földi pályafutás is elegendő ahhoz, hogy maradandót alkossanak. Petőfi Sándornak csupán 26 év adatott meg, mégis mindörökre beírta magát a magyar irodalomtörténetbe. Nincs olyan magyar, aki ne tudná fejből legalább néhány versét. Milyen indíttatásból vágott neki a Petőfi a Felvidéken című könyv megírásához, és kapott-e ehhez segítséget a Felvidékről?
Azóta fontolgattam ennek a könyvnek a megírását, amióta az 1980-as évek közepén kezembe akadt Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben című műve. Petőfi életrajzában már gimnazistaként is viszonylag jártas lévén, rövid számolás után kiderült, hogy közel annyi időt, mint a Partiumban és Erdélyben, a mai Szlovákia területén is eltöltött a költő.
És ennek az időszaknak annak dacára is kevés nyoma van az irodalomtörténetben, hogy életének felvidéki eseményeit egyes részleteiben két általa írt útirajz is megörökíti. Így indultam el immár egyetemi hallgatóként, hogy végigjárjam mindazokat a helyszíneket, ahol másfélszáz évvel korábban ő is megfordult. Esetenként e kutatóút kisebbfajta nyomozásba is áthajlott: helyszíneket, épületeket volt szükséges azonosítani, ahol járt, ahol megszállt, hiszen többségükön akkor még nem volt emléktábla, s részben már a feledés homálya borította őket. Szerencsére éltek még az 1990-es évek elején azok a helyi értelmiségiek,
akik maguk is a szájhagyományozott helyi emlékezet nyomán osztottak meg velem olyan, Petőfivel kapcsolatos információkat, amelyek irodalomtörténeti értékkel bírnak és a könyvben is szerepelnek.
Számos más helyi segítőm mellett itt szeretnék ismételten köszönetet mondani az eperjesi Harsághy Sándornak, a késmárki Barát Nórának vagy éppen a sajógömöri Kovács Istvánnak. Az 1996. évi első és a 2000. évi második kiadást követően ez már a könyv harmadik, bővített kiadása.
A könyvön kívül is több írásában foglalkozott már Petőfivel. Honnan ered ez a rajongás iránta?
Talán onnan, hogy magam is kiskőrösi származású vagyok, Petőfi szülőházától kétszáz méterre születtem, és ugyanabban a templomban kereszteltek, mint őt, igaz, 144 évvel később. Ez a személyes, lokális kötődés értelemszerűen már gyerekkoromtól beleivódott a tudatomba, noha a Petőfi-kultusz helyi képmutató formalitásaitól már fiatalkoromban is ódzkodtam, akárcsak most, amikor a Petőfi-bicentenárium alkalmából szinte egymásnak adják a kilincset szülővárosomban a költőt legfeljebb szólamok szintjén ismerő politikusok. Petőfi természetesen irodalmi pályafutásom elindulására is hatott, sőt, első verseskötetemet is az Országos Petőfi Társaság adta ki 1990-ben.
A szóban forgó könyvben Petőfi alakja olyan vándordiákos, ifjú lázadónak, megzabolázhatatlan fiatalnak tűnik, és kiderül az is, cseppet sem volt irigylésre méltó helyzetben felvidéki barangolásainak idején (sem). Mai szóhasználattal élve meglehetősen csóró volt. De mintha ebben ő maga is ludas lett volna, kihívta volna maga ellen a sorsot?
A költő hirtelen haragjáról, váratlan döntéseiről a kortársai is beszámoltak. Tudni kell azonban, hogy az egyébként jómódú parasztpolgárnak mondható édesapja akkor ment csődbe, amikor Petőfi megkezdte selmecbányai tanulmányait. Innentől kezdve éppen az említett anyagi vonzatoktól is befolyásolva sok tekintetben kényszerpályára került az élete. Így kényszerült rá arra, hogy alkalmi szállásokon húzza meg magát, vagy hogy Pozsonyban az országgyűlési tudósítások másolásáért kapott aprópénzből tengesse az életét. 1845-re, első felvidéki körútja idejére azonban rámosolygott a szerencse, és anyagilag is konszolidálódott a helyzete.
A korabeli lapok közölni kezdték a verseit, megjelentek első kötetei, köztük a nagysikerű János vitéz, és a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként biztos szállása és jövedelme lett Pesten. 1845 áprilisában pedig már azt is megengedhette magának, hogy búcsút mondjon a mind terhesebbé váló segédszerkesztői „hivatalnak”, és több hónapos utazásra induljon. Petőfi volt az első olyan irodalmi alkotó Magyarországon, aki mai szóhasználattal afféle szabadúszóként, szellemi szabadfoglalkozásúként a művei honoráriumából volt képes megélni, sőt utóbb még a családját is eltartani. Amint azt több szerkesztővel és kiadóval folytatott levelezése is bizonyítja, a saját érdekében is határozottan fellépő kemény tárgyaló volt: tisztában volt azzal, hogy az írásai mennyit érnek, és ragaszkodott a tisztes ellenértékhez.
Ki volt Petőfi Sándor az ön meglátása szerint?
Petőfi valóban egy zseni volt: nyelveket beszélt, széles körű irodalmi műveltséggel bírt, és alkotóként nem csupán ama „lánglelkű poéta” volt, akire szoktak hivatkozni, hanem mellette regényt, novellákat, színpadi műveket is írt, németből és franciából fordított, sőt, még folklórt is gyűjtött egy tőle fennmaradt kézirat szerint. Engem a személyében éppen ez a sokoldalú tehetség nyűgöz le, és igazából belegondolni is nehéz, hogy milyen pályaívet futhatott volna be, milyen széleskörűen gazdag életmű maradt volna fenn utána, ha még néhány évtized megadatik neki az életben. Talán éppen a szintén szellemi polihisztornak tekinthető barátja, Arany János impozáns munkássága utalhat arra, hogy milyen távlatai lettek volna 1849-et követően is az életművének.
A költő felvidéki utazásai, tartózkodása során melyik volt az az állomás, amely leginkább rányomta bélyegét a költészetére?
Noha kimagasló jelentőségű költeménye nem fűződik a felvidéki helyszínekhez, az ott született írások szervesen belesimulnak az életmű egészébe. Amikor a két nagylélegzetű felvidéki kirándulására elindult, már az irodalmi népiesség jegyében alkotott, Tompa Mihályt is e közös eszmei, esztétikai rokonság miatt kereste fel. De a kérdésére válaszolva, minden bizonnyal Eperjes volt az a helyszín, amely legnagyobb hatással volt a költészetére. Itt tartózkodott a legtöbb időt – közel egy hónapot – utazásai során, számos barátja volt, és 1845 áprilisában erre a Sáros vármegyei településre került, amelyet maga is megszeretett, „amicés város”-ként emlegetve az írásaiban.
Az eperjesi tartózkodás és a környékbeli kirándulások, gondoljunk csak a sárosi várrom felkeresésére, felerősítették Petőfi történelmi érdeklődését, hiszen azon a tájon a régmúlt idők hangulata és épített öröksége mintegy benne van máig is a levegőben. Egy, a közeljövőben publikálandó tanulmányomban éppen mindazoknak a történeti mondáknak a forrásait próbálom feltárni, amelyeket utazásai során gyűjtött és esetenként a műveibe is beépített. Eperjesi emlékek, információk nyomán írta például Nyesy Demeter álnéven azt a Pesti Divatlapban közölt közéleti tárcáját, amelybe Szent László királyról és II. (Vak) Béláról is beleszőtt egy-egy, nyilvánvalóan ott hallott, Sáros megyei népmondát. Nem utolsósorban pedig forradalmi költészetének is e sárosi időzés a forrásvidéke. Eperjesen született A rom panasza című verse, amelyről útirajzában említést tesz, és amely költemény a cenzúra miatt nem jelenhetett meg, azután pedig elkallódott valamiképpen.
A könyvben a költő levelezéseiből is találunk bőségesen. Tudjuk, hogy Tompával nagy barátságban volt, de kik voltak még azok a jó cimborák, akikre ínséges időkben számíthatott?
Rendkívül impulzív ember lévén Petőfi könnyen barátkozott, bár meg is válogatta a barátait, elsősorban a közös világnézet és irodalmi ízlés alapján. Egyik legfőbb testi-lelki jó barátja a révkomáromi Jókai Móric volt, egészen addig, amíg 1848-ban Szendrey Júliával egyetértésben levelet nem írt Jókai édesanyjának, mert ő maga is ellenezte, hogy barátja a nála idősebb, ünnepelt színésznőt, Laborfalvy Rózát feleségül vegye. Tompa Mihállyal már korábban megszakadt a barátság, mivel az akkor már református lelkészként Bejében szolgáló Tompa nem volt hajlandó szerzőként kizárólagosan elköteleződni a Petőfi által a korszak progresszív irodalmi folyóiratának tartott Életképekhez. Rajtuk kívül azonban szép számmal voltak olyan felvidéki barátai, akikkel haláláig tartotta a kapcsolatot. Az eperjesi Kerényi (Christman) Frigyes 1845 tavaszán egy hónapig látta őt vendégül, és barátságukat jelzi, hogy két évvel később a győri Hazánkban publikált Úti leveleket is neki dedikálta. De szoros barátságot ápolt az iglói származású Pákh Alberttel, vagy Gömör vármegyében a gortvakisfaludi Adorján Boldizsárral és a várgedei Kubinyi Rudolffal, akiket 1845-ös útja során falusi kúriájukban is felkeresett.
A Felvidéken született verseinek körülményeiről mit sikerült feltárnia? Esetleg fűződik valamilyen különleges történet egy-egy költeményhez?
A már említett, elveszett A rom panasza című vers ihletője az a kirándulás volt, amelyen egy nyolcfős társasággal a sárosi várromot keresték fel. Útirajzában Petőfi megörökíti, hogy miközben a hegyoldalban pihentek, melléjük szegődött egy lengyel fiú alamizsna reményében, s akinek mindannyian adtak valamit, megsajnálva nincstelenségét.
A sárosi napok irodalomtörténetileg is legérdekesebb momentuma azonban az a kirándulás volt, amely során egy erdei lakra találva, a három barát, Petőfi, Tompa és Kerényi elhatározta, hogy azt költői verseny keretében mindannyian megörökítik egy-egy költeménnyel. S habár a három költő által megverselt erdei lak már régóta nincs meg, a nevezetes költői verseny helyszínét 1885-ben emlékoszloppal jelölte meg az eperjesi Széchenyi Kör, amely emlékművet helyi összefogással és magyar állami segítséggel bő egy esztendeje újítottak fel.
Végezetül szóljunk arról is, milyen további kutatási tervei vannak a Felvidéken?
Tudni érdemes, hogy immáron negyedszázada a Néprajztudományi Intézet munkatársaként keresem a kenyeremet. Folklórkutatóként 1995 óta járom a felvidéki magyar tájakat, 2001 óta többnyire a füleki Varga Norbert barátommal közösen. Ezek a gyűjtőutak a 2010-es évek végére zárultak le, ám e néprajzi leletmentések eredménye javarészt publikálatlan: a Mátyusföldtől az Ung-vidékig még nyolc regionális mondakötetünk vár megjelenésre. Most, hogy a napokban befejeztem az utolsó erdélyi népi mesemondókról szóló portréfilmek forgatását,
újfent aktuálissá vált, hogy azt a két mozgóképes anyagot is megszerkesszem és közkinccsé tegyem, melyeket még a 2000-es évek közepén forgattam.
Az egyiket szintén Varga Norberttel az utolsó gömöri tudós pásztorról, a sajóházi Darmo Istvánról, akiről 2006-ban egyéniségmonográfiánk is megjelent. A másik tervezett film pedig a Csermosnya völgyében élt kiskovácsvágási mesemondóról, Bucsek Józsefről szól majd. Mindketten a Népművészet Mestere díjjal kitüntetett hagyományőrzők voltak, s mára a magyar folklórtörténet klasszikusai. Távlati terveim között szerepel egy kultúrtörténeti trilógia összeállítása is a Felvidék északkeleti tájainak három emblematikus tájegységéről: a Szepességről, Sárosról és a Tornai-karsztvidékről. Olyan átmeneti műfajú kötetek formájában, amelyek tudományos műként és szerelmes földrajzként egyaránt olvashatók lesznek.
Megjelent a Magyar7 hetilap 11. számában.
