Hetvenöt éve történt: A přerovi tragédia tanúja

Egy oknyomozó közíró akkor örül igazán, ha a kutatása témájában olyan szemtanúkra lel, akik a történelmi esemény aktív résztvevői voltak és valami csoda folytán túlélték a tragédiát.

Szerencsésnek tartom magam, mert öt évvel a přerovi tragédia részletes megismerése után Hartman Lilla, késmárki származási diáklány személyében ilyen „kincsre” találtam. Ráadásul nemcsak elmondta, hanem a dobsinai barátnője kérésére naplójában le is írta a bányavárosból és a környékbeli falvakból származó boléner (német) és magyar emberek Přerov mellett Horní Mostěnice vasútállomásán elkezdődött szörnyű tragédiájának történetét. Szinte szóról szóra ugyanazt mondja el, mint amit a medzendéfi (Medzev) rokonaimtól én 1947 karácsonya óta többször hallottam.

Elsi, Lilla barátnője, aki Dobsináról származott, később az ötvenes évek elején Bajorországból hazatér falujába, hogy a tragédia minden általa fontosnak tartott részletét kiderítse. Nem veszélytelen útjáról visszatérve, kutatásainak eredményeit tollba mondta Lilinek és követeli tőle, hogy ezt majd egyszer könyvben is írja meg. A történetet, Lilla naplója alapján Kováts Judit történész írta le, és a könyve Hontalanság címen 2012-ben jelent meg (lásd a cikk alján a képgalériánkat!). Ebből idézem fel, az 1945. június 18-án délután elkezdődött és másnap hajnalban véget ért, 267 emberéletet követelő přerovi tragédia részleteit, attól a perctől kezdve, amikor a Dobsinába tartó vonat befutott a horní-mostěnicei (Morvaország) vasútállomás peronjára.

„Az egyik sorkatona dobsinai volt, úgy hívták, hogy Ondrej, az felismerte a földijeit, de volt még köztük három dobsinai, és a százados is az volt. Neki Pazúr a hivatalos neve, de az igazi Kohn. Vissza a vagonba, fasiszták, hitleristák! Az ő parancsára a katonák megszállták a vonatot. Az Alexy fiút Pazúr az elsők között kiszúrta: te SS-ák! Az SS-át, mint ahogy Dobsinán az emberek, bolénerül mondta. Nem, dehogy is, hiszen még csak tizennégy éves, mondta a fiú anyja, lefelé a vagonból! A fiú zavarodottan előrelépett, de aztán mégiscsak visszafordult, vette volna a kabátját. Az nem kell, puskatussal nagyot löktek rajta.

Névsort olvastak. Egész családok nevét. Akit szólítottak annak le kellett szállni. Volt egy terhes fiatalasszony, neki megengedték, hogy maradjon. Egy másiknak szintén, de ő a férjével akart menni. Ha annyira akar, hát menjen! Vonták meg a vállukat. És mentek Lindnerék, Wágnerék, Kastnerék, Gölnerék, Törökék, Molnárék, Gálék, Scholtzék nagyapákkal, nagymamákkal, gyerekekkel. Egy gyerek, négy gyerek, sok gyerek, a legkisebb nyolc hónapos. És ment Elsi szüleivel, nővérével, bátyával, nénikéivel, bácsikáival és mindenfajta rokonaival. És mentek a második, harmadik és negyedik vagonból az iskolatársak, barátok, ismerősök, dobsinaiak, késmárkiak, gölnicbányaiak, jánosgyarmatiak, malopatakiak, garamszentkeresztiek vegyesen.

A gyalogjárón négyesével sorakozó. Mire a sor vége beáll az eleje felbomlott. Az őrök idegesek voltak, a foglyok féltek. Valahogy mégis sikerült felsorakozni. Fél óra, egy óra telt el, de csak álltak és nem történik semmi. Elsire rájött a pisilés, és valakinek el kellett őt kísérni. Tusival, a nővérével észrevétlenül megkerülték a szerelvényt, itt nem jó, még láthatnak, tovább mentek a bozótos felé. Amikor visszatértek, a gyalogjárón már nem volt senki. Csecsemők, kisgyerekek, nők, férfiak, fiatalok, idősek: honnan volt az a lista, ki írta, hová vitték őket, mit akarnak velük? Utánuk menni esztelenség, a bábaasszony azzal a hírrel jött vissza, hogy hemzseg a város a milicistáktól. És akiket nem vittek el, azokkal mi lesz? Halálra váltan gubbasztottak a szerelvény végében. A bábaasszony a lányáért és az unokájáért, Elsi és Tusi a szüleikért és a bátyjukért, a terhes fiatalasszony a férjéért reszketett.

Jóval éjfél után hallgattak el a fegyverek. Virrasztás reggelig. Tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség, most és mindörökké, ámen, az öregasszonyok rendületlenül imádkoztak. És jöttek a katonák ismét. Reggelit vinnénk nekik, de nem tudjuk, hová, a bátortalan hangban még bujkált a remény. Nem kell már azoknak semmi! Csomagot, ládát, egymás után rángatták le a vonatról őket. Cipő, csizma, kardigán, öltöny neked, nekem, az erősebb viszi. Egy bőrkabát a vagon oldalára akasztva. Jánosnak úgy sem lesz szüksége rá! Ez a katona szintén dobsinai, ismeri a kabát gazdáját. Vigyed, légy vele boldog, mondja az állapotos fiatalasszony, akinek méhében a meg nem született gyermek már árva.

Senki nem tudott semmit, csak azt, hogy akik elmentek azok nincsenek többé. És hogy a vonatot Pozsonyligetfalura, az ezred állomáshelye felé irányítják.”

Drámai hangú tőmondatok, s a mondatok egy-egy emlékképek. Hogy lehet ezt túlélni, élni és cipelni az éjszaka emlékét éveken át? Csak ha kimondja, ha kibeszéli magából az ember, talán akkor lehet, akkor túl lehet élni.

Ezt tette Elsi és Lili a két iskolatárs, a sorstárs, a két jó barát, távol az emlékek színhelyétől, a volt hazától. Erről Lilla így ír:

„Nem igaz, hogy az idő gyógyír! Az idő csendes, alattomos gyilkos. Aki nem bír felejteni az meghal. Leszámoltam Késmárkkal, a Tátrával, a szlovákokkal, a csehekkel, egész Csehszlovákiával leszámoltam, soha többé nem teszem be a lábam oda…”

A könyv bevezetőjében a második világháború befejezése után az Edvard Beneš és kormánya által gerjesztett szláv nacionalista megtorlásokkal, a magyarok és németek ellen elrendelt véres hatalmi bosszúval kapcsolatban írja naplójába:

„Én csak néztem értetlenül, mert én eddig a pillanatig soha nem gondoltam Kingára magyarként, Jarinkára szlovákként, magamra németként, akkor sem, ha Jarinka a tanévzárón szlovákul énekelt, Kinga a Magyar Házban magyar verseket szavalt, én pedig a Német Házban Träumereirt zongoráztam. “

Lilla Németországban sem érezte magát otthon. Nem tudta feldolgozni azt a sokkot, ami Bajorországba érkezésük után az őslakos németek részéről érte őket. Nemcsak a boléner német tájszólásuk miatt, mert azt hamar levetkőzték, inkább az ősi germán ridegség és a mások tragédiája iránti közömbösség volt az, ami zavarta őt. Egyre inkább megbánta, hogy kosarat adott az első udvarlójának, egy amerikai katonának. Amikor új barátja lehetőséget kapott, hogy egyetemi tanulmányait az USA-ban folytassa, élt az alakalommal és vele tartott.

„Amerikába magammal viszem a hátizsákom, amit a papa még az első evakuáláskor Késmárkon a Dezső bácsi boltjában vett, beleteszem a naplómat, Gerti holttá nyilvánításáról a végzést, a menekültigazolványomat, az összes újságkivágást, amit Elsi küldött. Két hét az út, a hetedik napon a hajóról bedobom mindet a vízbe pusztuljanak az emlékek, pusztuljon a múlt; Amerikában minden lehetséges, az orvostudomány messze az európai előtt jár, lehet, hogy ott még az RH-összeférhetetlenséget is tudják kezelni, s egyszer szülhetek saját gyereket.”

Elsi přerovi és dobsinai kutatásának eredménye, a přerovi tragédia, a könyv 390 oldalától a 394-ikig olvasható, amit Kováts Judit könyvéből kifényképeztem és a képmellékletben olvasható.

Ma már František Hýbl történésztanárnak, a přerovi J. A. Komenský városi múzeum volt igazgatójának köszönhetően pontos információval rendelkezünk a Svéd sánc nevű dűlőben történt népirtásról és az elkövetők kilétéről. A kivégzett személyek nevét és lakhelyét is ismerjük. Csupán a kivégzőosztag névsora hiányos.

A később karriert befutott katonák és tisztek neve „véletlenül” törölve lett a listáról. A 25 tagú különítményből csupán 13 katona neve szerepel rajta. A kiadvány, ahol ez megtalálható kétnyelvű, cseh és német nyelven olvasható. Címe: Krvavá noc na Švédských šancích nedaleko Přerova, 18. a 19. června 1945, ugyanez német nyelven, ami magyarra fordítva Véres éjszaka a Svéd sáncon nem messze Přerovtól, 1945. június 18-19. A füzet az interneten is olvasható, szerzője Mgr. František Hýbl.

A 267 (120 nő, 72 férfi és 75 tizennégy év alatti gyermek) kivégzett személyből 20 család 77 tagja volt magyar nemzetiségű.

Kérem, a tragédia 75. évfordulóján a 267 áldozat emlékének az időnkből szenteljünk egy néma percet.

Nyugodjanak békében!