Hobo körül pezseg az élet; májusban Dunaszerdahelyre látogat
Rég elmúltam 20, énekelte abban a Rolling Stones blues-ban Földes László, ami a Hobo Blues Band legelső hanghordozóján, az 1980-ban megjelent első, és egyben utolsó kislemezén jelent meg. Vannak, akik 35 éves korukra már leteszik a lantot, Hobo akkor vette fel. Igaz, előtte már írt dalszövegeket, novellákat, szerepelt filmekben és egy kérészéletű zenekart is összehozott. De mindenekelőtt lázadt.
Lázadozott az apja ellen, lázadozott a rendszer ellen, lázadt a konformitás, a talmi, a bóvli ellen. Talán a mai napig nem tudja magáról, kicsoda egyáltalán, azt viszont tudja, hogy mi nem. Ezt találóan meg is fogalmazza a Ki vagyok én? című lassú és pimasz bluesban. Egy kicsit költő, egy kicsit színész, egy kicsit énekes, de egyik se igazán. Talán mert mindegyik érdekli, mindegyikkel ki szeretne fejezni valamit, de egyikhez sem tartozik igazán. Nem is akar, s talán őt sem akarják. A sznobok, a fölényeskedők és klikkeskedők. Büszkén vallja, hogy szekértáborokon kívüli, jobbosoknak túl balos, balosoknak túl jobbos. Bár, a 21. században már azt sem tudjuk, milyen „oldalak” vannak. Sokak szemében szálka, mások istenítik. Ezt nehezen viseli el, és általában poénnal oldja fel:
hangoztatja olykor nem kevés iróniával. Azt is mondják, „nehéz” ember. Zenekarában gyakran cserélődnek a tagok. Érdekes, ennek ellenére átlagon aluli munkát nem engedett ki a kezéből. Sőt, csak jókat vagy zseniálisakat. Az utóbbik alapművek lettek: Vadászat, Tábortűz mellett, Circus Hungaricus. A kritika általában ezt a hármast jelöli ki életműve csúcspontjaiként. A haragosai szerint nem tud énekelni. Való igaz, a ritmuskészség nem éppen az erőssége, s mivel nem zenész, dallamot sem szerez, azonban az orgánuma, az előadásmódja egyike a legegyénibb, legszuggesztívebb és leghitelesebb történéseknek, ami a magyar könnyűzenében valaha is létezett és létezik. Ezt senki nem vitatja, mint ahogy azt sem, hogy
szépirodalmi igényességű dalszövegei jók, sokak szerint a legjobbak Magyarországon. Ezek világviszonylatban is egyedülállók és „versenyképesek”, de pont a mindenkori magyar valósághoz szorosan kapcsolódó jellegzetességük miatt lefordíthatatlanok.
Talán nem is baj ez.
A legostobább kérdést Hobónak tehát akkor teszik fel, amikor azt kérdezik tőle, hogy vajon minek is tartja magát? Rendszerint ezzel a mondattal „csapja le” az unásig ismételt közhelyt:
Első „találkozásom” Hobóval valamikor a szocializmus végnapjaiban, nagyjából 13 éves koromban történt. 1988-at írtunk. Éreztem, hogy amit hallok, az valami szokatlan, az valami más, az valahogy eltér attól, amit könnyűzenének neveznek általában. Mert nem is volt könnyű az a zene, és a dalszövegekből sem értettem még mindent akkor. De amit értettem belőle, már az is pimasz és lázadó volt, és főleg az volt az izgalmas benne, hogy szólt is valamiről. Ehhez társult Hobo mozgása, ami ugyan az egyik nagy példaképe, Mick Jagger hatásait levetkőzhetetlenül megjeleníti, mégis az egész olyan „hobós”. Aztán 1990-ben személyesen is találkoztam vele Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Felkelés terén, ahol a Hobo Blues Band talán legjobb felállása mutatkozott be egy rendszerváltó, hurráoptimista fesztiválon. A koncert előtt a farmergatyám egyik szárára, a koncert után pedig a másikra kértem tőle aláírást, amit másnap büszkén mutogattam az osztályban. A tanárok sajnos nem igazán értékelték...
A Vadászat lemezzel Hobo 1984-ben szakmai körökben is hatalmas sikert aratott. Innentől kezdve munkásságát az addig fanyalgók is elismerték, azonban díjakat csak a rendszerváltás után kaphatott, hiszen – ahogy 1986-ban énekelte is – addig csak „szelep lehetett az ország fenekén”, mindössze ezt engedték számára. A 80-as évek puhább diktatúrája azonban teljes hallgatásra már nem merte ítélni. A legendás dupla album idén hatalmas „generáljavítás” után újra megjelent a 40. évfordulón a GrundRecords kiadónál. Én még ugyan nem hallottam a feljavított, újramaszterelt anyagot, de sokak szerint ég és föld a különbség a korabeli kiadáshoz képest. Pár éve a legendás és betiltott Kopaszkutya filmzene is újból megjelent ugyanannál a kiadónál, de annál a hanganyagnál kevésbé hallatszik a változtatás. A lemezborítót viszont alaposan újratervezték, a korabeli film plakátjához igazodva. Hobo mindezek apropóján a Kopaszkutya és a Vadászat albumok tematikáit bemutató koncerteket is vállal manapság, holott az ilyesmitől évtizedekig elzárkózott.
Nem lesz ez máshogy 2024. május 16-án Dunaszerdahelyen sem, ahol Hobo és bandája a Kopaszkutya lemez köré építi fellépését a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban. A 19 órakor kezdődő fellépés az elóKoncert szervezésében jön létre és jegyek még igényelhetők a kultúrház oldalán.
De addig is – amikor egyik József Attila-estje után elé nyújtottam Hobo Sapiens című első, életrajzi könyvét, hogy méltóztasson számomra dedikálni, a szignója mellé még odafirkantotta, hogy – „nyomjuk a bluest és majd lesz valahogy”. Hobo 79 évesen is nyomja a bluest, és nagyon úgy fest, hogy még egy jó ideig nem is szeretné abbahagyni!
