„Értékválságot élünk át…”

Peti nem rejtette véka alá, hogy fellépéseket teljes zenekarral csak akkor vállal, ha zenésztársainak is biztosítani tudja legalább azt az összeget, amennyi számára is méltányos tiszteletdíj lenne. Egy kezdő muzsikus bizonyára felfortyan ilyen mondat hallatán, de először nem árt önvizsgálatot tartanunk, s megkérdeznünk, hogy mi a szándékunk saját magunkkal és mi a szándékunk a muzsikánkkal?

Ha csak önmagunk és a haverok szórakoztatására csapunk egy hangulatos bulit, nyilván nem számít, hogy csak egy zsíroskenyérrel honorálják,

de aki a zenélésből próbál megélni és eltartani a családját, annak nem lehet napról napra a bére csupán egy vendégsör vagy egy igéző női pillantás. Peti pedig nem viccel. Komáromban ezt jól tudják az emberek, persze ott majdnem mindenki ismeri őt. Szlovákiai magyar kulturális nyomorúságunk, beidegződéseink, a korszellem és a csekélyke felvidéki piac együttes cunamihatása és még ki tudja mi az oka annak, hogy Dunaszerdahelyen alig több mint egy tucat ember volt kíváncsi egy ilyen előadásra. Még azok sem voltak ott, akikről tudom, hogy érdekli őket. És nem kevesen vannak ilyenek.

Mert Peti valóban nem viccel, minden egyes műsorára a legkomolyabban felkészül, és előadásban meg hangzásban is olyan világszínvonalú produkciót rittyent elénk, hogy leszakad a pofánk.

Finomítva a mai szlenget: nem fekáliával gurigázik. A fellépést követően oda is ment hozzá egy srác valami olyan szöveggel, hogy még sosem hallotta, de teljesen lenyűgözte a játéka, majd egy koncertajánlattal is előrukkolt. Nem tudom, hogy ezen most szomorkodnunk kellene-e vagy inkább örülnünk, de megesik, hogy valaki 20 év után teszi fel magának a költői kérdést, hogy ha ilyen sampon is létezik, akkor eddig miért nem mosott ezzel hajat?

Még kakukktojás is akadt Chick Corea személyében, aki ugye a dzsesszrock egyik legmeghatározóbb billentyűse volt. A nagyjából egy óra húsz perces műsort Peti egy az egyben „tolta le”, s ha becsuktam a szemem, akkor az átvett nóták esetében nem igazán tudtam különbséget tenni az eredeti felvétel és az épp hallott muzsika között. Nyilván az előadás minőségére kívántam utalni ezzel, hiszen ezekben a dalokban nagyon sok lehetőség kínálkozik improvizációkra, és Peti él is annak a lehetőségével, hogy ilyenkor a saját maga stílusát vigye bele a kompozíciókba.

Jó érzékkel állította össze a repertoárt is, a lassabb szerzemények pihentetőként hatottak, teret hagyva az ezt megelőző zenei vágták élményeinek feldolgozására.

Merész húzásként nem voltak kvázi slágerek és nem voltak szöveges dalok sem, így Végtelen út sem volt. Illetve ráadásként azért egy kivétel akadt: a Whitesnake Still of the Nightja, ami külön-külön az ének és a gitár szempontjából sem egy könnyű darab. Most ezt képzeljük el egyszerre, hibátlanul elővezetve. Libabőr.

Még a fellépés előtt faggattam a gitárost, aki olykor fanyar humorát is megvillantotta.

Nem is olyan régen jelent meg a második lemezed, és a tempódhoz képest meglepően gyorsan, már tavaly előrukkoltál a harmadikkal. Mi az oka ennek a szédületes sebességnek?

Igen, csupán két év telt el a legutóbbi lemez óta, amikor megjelentettem az új albumot, és mint sok más zenésznek, nekem is egy kicsit több időm lett a Covid alatt, így azt is mondhatnám, hogy az új lemezt a koronavírus szülte. Hasonlóan a legeleső lemezemhez, ezúttal is tisztán instrumentális dalokat rejt ez az album, de amíg az első esetében vendégmuzsikusok is szerepeltek, a mostani teljesen saját produkció. Azt kell érteni ez alatt, hogy az összes hangszert én rögzítettem a stúdiómban, a keverést és a masteringet is saját magam készítettem, csupán a lemezborító Tóth Bertalan munkája.

Bevallom, én még nem hallottam a teljes albumot, de az ezt megelőző alkotásod a körülményekhez képest, ami alatt leginkább a kis lokális piacunkat értem, elég szép köröket futott.

Underground szinten talán igen, de ezt belülről kicsit máshogy látom. Nagyon relatív, hogy mi az a siker, és most ne menjünk abba bele, hogy geopolitikailag hol élünk. A mainstreambe ez az instrumentális lemez nem fog bekerülni, de az előzőt sem sikerült bejuttatni. Ígéretek ugyan voltak lokális rádiók részéről, hogy majd játszani fogják, de a Végtelen út általában csak a hajnali órákban került adásba. Szoktam is viccesen mondani, hogy a Tatabánya–Komárom vonalon áthaladó összes kamionos ismeri már a nótámat.

A Pátria rádió például rotációban játssza a mai napig. Ezt nem érzed sikernek?

Persze, de épp emiatt is mondtam, hogy ami a sikert illeti, minden relatív. Magammal szemben ugyanis mindig elégedetlen vagyok, emiatt nehéz velem erről beszélgetni. De éppen ez az elégedetlenség visz előre. Az igazat megvallva olyan sok idő telt el a legelső lemez és a második Memento között, hogy nem is tudtam, mire számítsak. Egyrészt teljesen megváltozott minden, másrészt meg énekes lemezt még nem csináltam. Sok ember tudja, hogy énekelek, de a mai napig jönnek olyanok, akik erre rácsodálkoznak, mert gitárosként könyveltek el. Próbáltam közérthetőbb dalokat írni, aztán mindenki döntse el saját maga, hogy ez mennyire sikerült.

A Memento miért lett „énekes” lemez, az Other Side meg miért nem?

Én már koncepció nélkül nem állok hozzá semmihez. Nem várom a sült galambot, mert nem fog a számba repülni, az lesz, amit megcsinálok. Az volt a helyzet, hogy 2020-ban én is be voltam zárva, mint gyakorlatilag mindenki, és ilyenkor mit csinál egy gitáros? Gitározgat. Először eldöntöttem, hogy írok dalokat, aztán elhatároztam, hogy ezek instrumentális muzsikák lesznek, és majd meglátjuk, mi lesz a sorsuk.

Digitális formában szerződtem egy céggel, de annak nem láttam értelmét, hogy a fizikai formát is rábízzam valaki másra, hogy valakinek a logója rajta legyen. Nem is tudom, hogy mit gondoljak ma a lemezkiadásról, manapság maximum azt lehet elérni, hogy három euróért eljuttatják a CD-t a benzinkutakra. Többet ma már nem tesz meg érted egy kiadó. Aztán hogy kinek van otthon CD-lejátszója, az megint egy más kérdés.

Ha felteszed a Facebookra, a YouTube-ra, vagy audió zenét szolgáltató internetes platformokra a dalaidat, az egyfelől ma már soványka, másfelől viszont egyéb lehetőséged nem nagyon van. Persze ha irgalmatlan sok pénzt is raksz bele, akkor jól működhet, de ez már egy másik történet.

Nagy általánosságban és a legnagyobb rotációban olyan zenék köszönnek vissza, amelyeknek a művészethez vajmi kevés közük van, kőkemény fogyasztási cikkről van szó. Ami a zenei színvonalat illeti, és most a fősodorról beszélek, egyre csak megyünk lejjebb a lépcsőfokokon. Meddig vannak még lépcsőfokok?

Így van. Hogy meddig vannak lépcsőfokok, azt nem tudjuk. Teljesen bizonytalan és kiszámíthatatlan minden, annyira elfajultak a dolgok, hogy én már elvesztettem a fonalat. Jelen pillanatban sajnos sok jót nem látok illetve nem várok a tekintetben, hogy ez az elkövetkezendő időben változna. Meg hát kinek mi a pozitív? Ez egy üzlet, ahol a pénz beszél, de ezt már mondtam. Modern kifejezéssel élve nekem nem nagy a brandem, sőt, nem is tudom, hogy van-e ilyenem egyáltalán.

Nem csak én, és ettől továbblépni már egy másik lépcsőfök volna felfelé, de ehhez kellene egy nagyobb piac. Ha abból indulunk ki, hogy a Felvidéken hol lehet játszani, hol lehet prezentálni magad, akkor nincsenek nagy távlataid. Egy csomó dolog, ami a szakmával jár, feleslegessé válik. Felvételeket készíteni nyilván kell, hiszen zenész vagy, de vajon hol fogják ezeket játszani? Csináljunk klipet. Hol fogják rendszeresen sugározni? Nem beszélve arról, hogy ezeket hellyel-közzel saját magunk finanszírozzuk, vagy ha el is nyerünk rá pályázat útján egy bizonyos összeget, akkor a mi munkánk van benne, mert ezt helyettünk senki sem fogja megcsinálni. Néha-néha talán még egy kis pénzt is sikerül szerezni rá, de mi lesz a vége? Elveszik az internet nagy dzsungelében.

Még a nagy, de aktív zenekarok közül is sokan vannak, amelyek több mint egy évtizede nem készítettek új albumot, mert nem látnak benne fantáziát. Szerinted miért lehet ez?

Az emberek teljesen átmentek nosztalgiába. Nem is dalok, hanem a körülötte kibontakozott sztorik bűvöletében élnek. Példaként: „amikor ezt vagy azt a dalt hallgattam, akkor milyen jó volt, hiszen akkor voltam fiatal stb”. Aztán maga a zenehallgatás mint olyan, teljesen háttérbe szorult, kulisszává vált. A fiataloknál már csak háttérzeneként szól, tisztelet a kivételnek.

Tudsz tervezni ezek után?

Hogy mi lesz két vagy három év múlva, azt nem tudom, mert kiszámíthatatlan világban élünk. Ami a közeljövőben tervben van, az egy Petőfi-est Zsapka Attilával és Laboda Róberttel, ezenkívül színházban is játszom majd egyszer-kétszer. Ami a szólómunkáimat illeti, ott sem fogok a babérjaimon ülni, még ugyan nincs koncepció ezzel kapcsolatban, mindenesetre most szellősebb, szolidabb, szövegcentrikus dalokban gondolkodom, és úgy fest, énekelni is fogok ezekben.