Csintalan Márk, a sokoldalú előadó (4. rész)

Mi történt a MobilMániából való kiszállásod után?

Miután a MobilMániából kiszálltam, egy rettentően változatos, színes időszakot éltem meg. Gondoltam egyet és elmentem egy castingra a Madách Színházba. Amúgy a mai napig ott vagyok, Dolhai alatt van a képem a Madách Színházban (nevet).

Tényleg, hiszen te színészkedtél is... Voltak ilyen ambícióid? Vagy pedig teljesen spontán jött?

Még most is vannak ilyen ambícióim (ismét nevet). Ez úgy jött, hogy amikor Bicskén tanítottam a zeneiskolában, az igazgatónő valamiért olyat látott bennem, hogy talán erre is lenne tehetségem. Egyszer átküldött nekem egy hirdetést, mely szerint a Madách Színház olyasvalakit keres, aki énekelni és gitározni is tud, valamit talán táncolni is, és azért néhány mondatot is el kéne tudni mondani értelmesen... Én nem is akartam feltétlenül énekelni, nem volt ez így „előtérben”, de akkor arra gondoltam, hogy miért is ne próbáljam meg, elvégre veszteni nem veszthetek vele semmit. Arról volt szó, hogy mindenből egy kicsit tudni kellett ezt-azt, s arra gondoltam, hogy talán egy pici esélyem talán mégiscsak lehet, hiszen nem tud minden színész gitározni.

Tehát nem a színészi brillírozás volt az első helyen...

Nem feltétlenül. Viszont igazából a főszerepet hirdették meg. Mindenki a főszerepre jelentkezett, aztán a jelentkezőket szétosztották a különböző szerepekre, én megtanultam amit kellett, és elmentem a meghallgatásra.

Akkor ez valami olyasmi lehetett, mint a Flashdance filmben?

Olyan... Kellemetlen, mert mindenki vizslató tekintettel bámul rád. Azt hittem, hogy amit előadtam, az nem sikerült jól, de valószínű, hogy mindenkinek sokkal rosszabbul sikerült. Ugyanis akik megkapták a főszerepeket, ők szerintem nem is voltak a castingon, Dolhai Attila, Zöld Csaba, meg a többi híresebb színész. December környékén volt a meghallgatás és már a következő évben, vagy két hónappal később ülök a zeneiskolában, egy kislány pont nyüstöli a gitárt, és akkor csörög a telefon és megszólal egy hang: „Jó napot kívánok! Azonnal adom Szirtes igazgató urat.” És amikor kapcsolják, megszólal: „Jó napot Márk, csak azt szeretném mondani, hogy ha lenne kedve, akkor jöjjön.” Konkrétan ezt mondta a telefonban (nevet). Óriási dolog volt belenézni egy ilyen profi színháznak a működésébe, mert ez tényleg olyan, mint egy gyár. Aztán szerződést kellett kötni.

Azt kell tudni, hogy a Madách Színházban is idényszerűen mennek a darabok, én pedig az Once – Egyszer... című musicalben szerepeltem, melynek a bemutatója 2019-ben volt.

Az egésznek a Covid vetett véget, egészen addig „nyomtuk”. Nem volt egyszerű, de én nagyon élveztem. Nem volt túl sok szövegem benne, talán 5-6 mondat, de az jó volt. Egy műsorvezetőt játszottam másodmagammal (hiszen két szereposztás is volt), és a karakter lényegében a főszereplő(k) erősítésére szolgált. Mindig ugyanazt gitároztuk és énekeltük, amit ők, és tudták, hogy mi nem fogjuk elrontani. Mi voltunk azok, akik bekonferáltuk a főszereplőt, aki porszívóügynökből lett énekes.

Csintalan Márk a Madách Színház olvasópróbáján

Fotó:  madachszinhaz.hu

Ha csak rajtad állna, akkor akár komolyabban is belekóstolnál a színészetbe, horribile dictu akár prózai szerepeket is vállalnál?

Azt nem biztos, hogy tudnék, de bármilyen előadást, ahol ki lehet állni, meg lehet magadat mutatni, azt mindig is szerettem.

Ez azt jelenti, hogy már alapiskolában is próbálkoztál ilyesmivel, mondjuk a színjátszó körben?

Érdekes, azt nem szerettem, mert mindig „lányosnak” éreztem valamiért. Szerintem sokszor más kontextusból közelítik meg ezt az egészet. Emlékszem, hogy gimiben is jobban gitároztam, mint bárki más, de valamiért engem soha nem talált meg ez. Nem igazán voltam ilyen kis finom, színészgyerek alkat. Nem az a típus voltam, nem művészkedtem sosem. Ha volt feladat és ki kellett állni, akkor megcsináltam, és szerettem is, de nem szeretem, amikor ez túl van misztifikálva, hogy akkor most, húúú, mi vagyunk a művészek. Inkább végrehajtom a dolgokat és akkor úgy szokott működni, amilyen igazából én vagyok.

Ezzel azonban a színészi karriered még nem ért véget...

Nem sokkal utána játszottam a Teátrum Színpaddal is.

Hogyan értesült rólad?

Úgy, hogy eredetileg egy gitáros szerep volt az, amire én jelentkeztem, vagyis jobban mondva többen ajánlottak, többek között a testvérem is, mert akkoriban Komáromban tanított a zeneiskolában. A cigánytábor az égbe megy című darabba egy gitáros kellett, aki eljátssza a zenész cigányt. És ebben a darabban benne is maradtam, amíg műsoron volt.

Hozzáteszem, hogy az első előadások szörnyűek voltak, szerintem, de azzal is volt egy turné Közép-Szlovákiában, Fülek környékén, és egyre jobb lett ez a darab, de mikor már nagyon élvezni kezdtem, addigra sajnos vége is lett, mert Matyi bácsinak éppen egészségi problémái voltak. Azt követően azonban még egyszer turnéztunk egy jót.

Csintalan Márk a Madách Színház próbáján

Fotó:  madachszinhaz.hu

Közben a szólókarrieredet is építetted, de már előtte is voltak dalaid.

Igen. A testvéremmel volt egy zenekarunk, a Bitango. Az a történet arról szólt, hogy most már elhatároztuk, hogy nem fogunk másokra várni, majd jönnek, ha lesz koncert, de mi leszünk ketten a formáció arcai. Csak egy epizódként említem, hogy előtte volt Magyarországon egy WatchMe nevű zenekar is, ahol először Gyuri játszott, aztán én is, és ott kezdtem el úgy igazából dalokat írni. Olyan dalok születtek, amelyek zenei részének nagyjából a 80 %-ban én voltam a kitalálója, a lányok meg a szövegeket írták. Amikor a Bitango megalakult, azt éreztem, hogy egy kicsit ennek lett a folytatása és hasonló dalokat sikerült létrehozni. Azonban annak is betett a Covid és ezer más dolog. Gyurinak is lett más zenekara, s akkor elkezdtünk afféle rendezvényzenekarokban is játszani, de sosem mondtuk ki Gyurival, hogy a Bitangónak vége lett, és az összes oldal a mai napig működik, amit akkor létrehoztunk.

A Covid alatt meg maradt a dalszerzés...

Igen. Az első egy-két hónapban nagyon sok zenét írtam.

Hiszen mi mást lehet csinálni egy muzsikusnak, ha nem koncertezhet...

Persze. Amúgy az elején igazából nagyon mérges voltam az egész helyzetre...

Talán nem az első számú prioritás egy művészembernek, de hát ez komoly anyagi bevételkiesés is. Főleg az élő fellépések hiánya.

Emlékszem, hogy 25 fellépést lemondtak két-három nap alatt...

Tulajdonképpen mikor is költöztél Budapestre?

2009 óta ott élek, tehát már 15 éve. A suli miatt így egyszerűbb volt. Természetesen először kollégiumban voltam, utána albérletben. Közben zeneiskolában tanítottam. 2020 elején kezdtem ingatlaneladással is foglalkozni, pont egy hónappal azelőtt kezdtem el, hogy bejött volna a Covid, de tavalyelőtt nyáron aztán abba is hagytam, mert lejártak a korlátozások és újból több fellépésem lett. De képzeld, azt is szerettem, mert egy csomó új képességet hozott elő belőlem.

Fotókon, videókon sok helyen sok művésszel, muzsikussal láttalak a színpadokon.

Ha össze kéne számolnom, hogy ki mindenkivel játszottam az utóbbi években, hát, nem tudnám. Sose gondoltam volna például, hogy egyszer Márió, a harmonikás zenekarában fogok basszusgitározni. Keveset játszik zenekarral, de ha igen, akkor ott minden élőben megy. Az egészben az volt a legviccesebb, hogy először Domonkos Gábort keresték meg, hogy nem akar-e menni hozzá játszani, de ő nem ért rá, és akkor fölhívott, hogy nincs-e hozzá kedvem. Mondom, próbáljuk ki. Erre ő azt mondja, hogy oké, akkor keresni fog téged a Hastó Zsolti, aki az Első Emelet ütőse is olykor.

Azóta, ha van élő fellépés, általában én basszusgitározom nála.

Tulajdonképpen akkor te most minek is tartod magad? Előadóművésznek, session zenésznek, vagy végül is ez teljesen mindegy, mert nem is ez a lényeg? A másik része a kérdésnek pedig az, hogy egy igazi session zenésznek szerinted mindent el kell vállalnia, ami kínálkozik neki (az már persze más lapra tartozik, hogy ha valamit elvállal, akkor azt magához képest maximális módon profin teljesítse)? Vannak azért olyan zenészek is, akiknek bizonyos stílusú muzsikák vagy produkciók valami miatt már derogálnak, egyszerűen valamit már nem vesz be a „gyomruk”.

Nekem stílusbeli megkötéseim sohasem voltak. Úgy gondolom, minden egyes zenének megvan a maga helye. Egy mulatós zenét szerintem semmivel nem rosszabb, vagy könnyebb eljátszani, mint bármi mást. Sokan úgy gondolják, de hát Gyurival sokszor élvezzük, ha bejön ez az „esztamos”, tik-tak-tik-tak tempó, hiszen például neki ez egy brutális edzés. Volt, hogy berakott egy metronómot és az egészet „végigtolta”. Egy jó gyakorlás volt az egész. Én azt gondolom, hogy nagyon sokat fejlődtem ezeken a lagzikon. Hogyha végig kell neked énekelni 6-8 vagy még több órát, akkor egy idő után észreveszed, hogy olyan részeit kezded el használni a testednek, amit soha nem, amit csak ilyen brutális gyakorlással, meg énektanárokkal lehet kibírni.

És lehet 6-8 órát maximális intenzitással muzsikálni?

Maximális intenzitással nem.

Nagyon sok lakodalmas zenésznél veszem észre, hogy úgymond már az elején bedobja azt a „vendéglátós” hangot, azaz mindjárt orrhanggal kezdi, hogy bírja egész végig.

Ha egyedüli énekes, akkor nem is csodálom. Emiatt szokott lenni több énekes egy zenekarban. Az énekesnek, gitárosnak is van dala, és én kimondottan szeretem, és ha van egy olyan koncertem, ami nem erről szól, sokszor ennek a hozadékait élvezem. Gyakran látom, hogy valakik már pihegnek az egy órás koncerten, meg panaszkodnak, hogy milyen hosszú, én meg mondom, hogy srácok, ne már... De itt van a Charlie, vagy a P. Mobil, vagy a mindenkori Hobo zenekar fele. Mindenki vendéglátózott Svédországban, Norvégiában, ott edződtek igazából. Szerintem ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Ha most mindent eljátszunk élőben és minden oda van „téve”, akkor játszhatunk öt óra mulatóst is, az semmivel nem lesz könnyebb, mint mondjuk az I will Survive-ot játszani, mert az is olyan, mint például a Kék a szeme, angolul. Nem tudom, hogy ezt felfedezted-e már? (Nevet.)

Mondjuk van benne valami...

Semmivel nem nehezebb, csak van egy magyar szöveg, ami sok esetben mindig elviszi más hangulatba a zenéket, szerintem. Most egy pár éve az ipolysági Elán Forever zenekarban is játszom. Ez is ugyanúgy a Gáboron keresztül jött. Céges akciókon, meg nagy város- és falunapokon játszunk, és imádják, mert az Elán olyan kultikus zenekar a szlovákoknak, mint mondjuk az Omega a magyaroknak. Meg a történethez az is hozzátartozik, hogy nagyon jól játszik a zenekar. Annyiszor eljátszottuk már ezt a műsort, hogy ez így kisujjból is lemegy, és úgy, hogy tátják a szájukat az emberek.

Ha nagyon jó zenész lennék, én akkor sem tudnék ilyet játszani, mert az Elánt annyira nem szeretem...

Én meg nem is nagyon ismertem őket, de azt nagyon szeretem, amikor egyből úgy megszólal a zenekar, hogy minden a helyén van. Bárhová oda lehet állítani ezt a csapatot. Ha más típusú zenét játszanánk, azt is, de erre meg igény van, azt vettem észre. Úgyhogy nagyon szeretjük.

Meg aztán a hangszerelés is fontos.

A hangszerelés is. Dehát nekem stílusbeli megkötéseim nincsenek.

Gondolom, zömmel szlovák helyeken játszotok.

Főleg.

Hány magyar tag van a zenekarban?

Az énekesen kívül mindenki magyar benne... Nagyjából ugyanezekkel a zenészekkel járunk vendéglátózni is, de ahhoz a többiek egy igazán szerény nevet választottak: mi vagyunk a Skupina Best (nevetés). Észrevettem, hogy ha az Elán Foreverrel megyünk valahova játszani, és ugyanezek az emberek játszanak, ugyanazokkal a képességekkel, és az egész úgy van pozícionálva, hogy mi vagyunk a sztárfellépők, vagy az estének a dísze. És van ez a másik, ami meg egy vendéglátós zenekar, és ami még több erőbefektetéssel jár nagyjából ugyanazért a pénzért. Ebből csak azt szeretném kihozni, az a tény, hogy neked mennyire megbecsült a feladatod, szerintem attól is függ, hogy te azt hova pozicionálod. Ha te most egy másfél órás fellépő vagy, aki odamész, a koncertednek megvan az eleje, megvan a vége, aztán ünnepelsz, jól érzed magad, büfé, meg ilyenek, akkor te úgy fogsz működni. Viszont ha azt sugallod magadról, hogy te itt egy igásló vagy, akitől lehet kérni zenét, meg itt vagy egy egész napig és zenélsz, ami egy nagyon jó pénzkereseti forrás, akkor meg úgy lesz. Nekem most inkább az a célom, hogy minden produkciómat inkább az előzőbe alakítom át, hogy legyen az estének a dísze, a fő programja, de ehhez tényleg az kell, hogy ismerjék az arcodat. Amikor játsszuk a tipikus szlovákiai bulizós zenéket, akkor gyakran találkozunk a Kmeťo Banddel. Ők, amikor fellépnek, ugyanazt nyomják, csak mivel ők a Kmeťo Band, ők voltak az estnek a fénypontja. Mi is játszunk tőlük például. Ők amúgy ugyanazt csinálják, de mivel ők a sztárfellépők, így az egésznek más a kontextusa. Visszatérve az előző kérdésed második felére: vállalok olyan szerepet is, ahol csak gitározni kell, de vállalok olyat is, ahol kell énekelni is, vagy basszusgitározni, vagy amit csak meg tudok oldani. Inkább azt mondom, most az az egy cél lebeg előttem, hogy legyen egy olyan produkció, ami én vagyok, és ami nem a „sessionködésről” szól.

Tehát azért az önazonossági igény is megvan benned.

Igen. Az a célom most, hogy inkább lehessünk egy produkciója egy estének, ne pedig az igásló. Valahogy olyan szintre kéne eljutni a produkciókkal, hogy ez akár egy cégként is tudjon működni, és az emberek neked tudják szánni egy bizonyos részét az életüknek. Mert még profi zenészeknek is sokszor az a bajuk, kell, hogy dolgozzanak valahol máshol is. Az elszántság megvan ugyanúgy most is abban a zenekarban, akikkel játszom. A Dal például arra is jó, hogy eljut az arcod kis emberekhez, nagy emberekhez, és elhívnak téged egy adott fellépésre, ahol már föltesszük a mércét, hogy mi ezek vagyunk, ennyiért jövünk el.

És akkor már kizárólag csak ezzel tudnál foglalkozni...

Én most is ezzel foglalkozom, de lehet, hogy akkor tudnék a velem együttműködő embereknek is adni egy olyan összeget (sajnos muszáj valahol pénzben, vagy gázsiban mérni, hogy az ő fejükben is ez máshol legyen), amiért velem játszanának. Hozzáteszem, hogy most is nagyon aranyos emberekkel dolgozom együtt, és ők most is nagyon odaadóak, csak tudom róluk, hogy főleg, ha valakinek családja van, főleg, ha valakinek stabilitást kell biztosítani, akkor elsődlegesen fontos lesz a pénzkereső forrás.

Téged nem zavar az, hogy tisztán marketing szempontból közelítenek bizonyos dolgokhoz?

Hát, ha működik, és jól működik, akkor nem zavar.

Ha van benne művészeti érték is?

Ha belegondolsz, a régi világban a Beatles, vagy a Rolling Stones is igazából így alakította ki a stílusát.

A komolyzenészek is írtak megrendelésekre darabokat.

Persze. Hozzáteszem, hogy ott is megrendelték valakitől, hogy írjon egy ilyet, aztán ahhoz képest valamilyen lett. Nem biztos ugyanis, hogy az illető azt úgy tudta megvalósítani, ahogy azt a megrendelő megálmodta, de szerintem nincsen ezzel baj. Hiszen van egy feladat, ami téged arra inspirál, hogy valamit írj, aztán majd vagy tetszik a megrendelőnek, vagy nem. Szerintem ezt nem kell túlmisztifikálni. Annyit elmondhatok, hogy a zeneírás, a zenekészítés az pont egy ugyanolyan munka, mint bármi más, tehát jó sokat kell ezzel is foglalkozni. Mennyivel könnyebb megrajzolni egy házat? Hogy itt vagy ott pont milyen legyen a homlokzat? Ha elég sokat megtervezel, kialakul egy ízlésed, meglesz a munkameneted, s akkor már jöhet egy ihlet, de szerintem csak a sok munka „árán” jön az ihlet is. Ez egy ilyen dolog.

Mit vársz magadtól a közeljövőben és hol látsz kiugrási lehetőségeket?

Lesz egy csomó koncert idén, egyelőre még kevésbé a saját dalokkal, de szeretném azt is egy kicsit fellendíteni, és remélem, hogy ebben segített A Dal is. Idén is lesz István, a király, amit tavaly játszottunk az Arénában, és remélem, azzal is lesznek jó fellépések.

Nehéz volt függetleníteni magad anyagilag másfél évvel azelőtt?

Azt mondom, vannak nehezebb és könnyebb időszakok. Biztos, hogy a nyári időszakban, vagy amikor tavasztól őszig van annyi koncerted, hogy elég pénzt össze tudsz szedni, aztán vannak időszakok, amikor jobban meg kell húzni a nadrágszíjat. Én azonban hiszek benne, hogy ez még jobban is fog működni.

Meg ezért is kell, hogy az arcodat lássák különböző médiákban – ahogy mondtam is –, hogy ugyanazt csinálhasd, csak jobban megbecsülve. Mert akárhogy is, ez erről szól. Én azonban kitartó vagyok, szívesen dolgozom e cél érdekében.

A hosszú beszélgetésünket zárjuk egy jópofa sztorival. Biztosan számosat átéltél már eddigi zenei pályafutásod alatt...

Persze. Eszembe is jutott mindjárt egy. Az is egy véletlen folytán esett meg velem, ami decemberben történt. Egy helyettesítés okán játszottam Janza Kata és Polyák Lilla karácsonyi koncertjén egy turnén, de azóta már többször játszottam velük.

Nos, velük nagyon jó helyeken játszottunk. Azt hiszem nyolcállomásos volt a turné, a fő koncert meg az Erkel Színházban zajlott. Ez egy exkluzívabb produkció, és minden évben változik; most például Kamarás Iván jött vendégnek és tényleg nagy élmény volt. Ide tartozik egy jó sztori is: kaptam még régebben a barátnőmtől egy olyan nyakkendőt, amit ha megnyomsz, akkor karácsonyi zenéket kezd el játszani, és ezt életemben először, fölvettem. Persze a többiek ezt nem tudták, és képzeld el, hogy egy adott pontján a koncertnek, mutatom a billentyűsnek Czirják Zoltánnak, hogy ez zenél, és mondta, hogy akkor nyomjam meg a gombot, amikor a Kata meg a Lilla éppen valami nagy dumát nyomtak elől. Akkor megnyomtam és elkezdett zenélni. Az előző napi koncerten viszont talán a műfüst miatt megszólalt a tűzriadó, és csodálkoztak, mi történt, hogy megint tűzriadó van-e? Hátranéztek, és én meg azt mondtam, hogy véletlenül megnyomódott a nyakkendő. De annyira tetszett nekik, hogy az összes többi koncerten el kellett játszani a nyakkendős sztorit.