Az ő számára az utazás akár egyfajta létállapot is volt, hiszen különösen fiatalabb korában tett virtuális és valóságos utazásokat. Elég csak szemügyre venni az életútjáról szóló legfontosabb adatokat. 1940. március 2-án Ungvárott született, amely akkor ismét Magyarország része volt, de jó néhány évvel később már szovjet állampolgárként kezdhette középiskolai tanulmányait szülővárosában az Iparművészeti Szakközépiskola festészet szakán.
Mint írja:
Ungvárt a háború után a Szovjetunióhoz csatolták, így teljesen elszakadt Európától A szovjet hatalom felszámolta a polgári életet és értékeket, ezért a hivatalos, szocreál irányzattól eltérő dolgokkal csak zárt ajtók mögött, titokban lehetett kísérletezni. Az ideológia és a cenzúra kemény keretek közé szorította a művészi szabadságot mind formai, mind tartalmi síkon. Főiskolai tanulmányaim évei Szentpéterváron (Leningrádban) azonban valamivel szabadabb légkörben, nemcsak a szakma tanulásával teltek, de a barokk város szelleme és kitűnő mestereim egy életre szóló elhivatottságot oltottak belém az európai kultúra iránt.”
Duncsák Attila 1967-ben az üveg- és kerámiaszakon végzett, ezt követően visszatért Ungvárra, ahol elsősorban művészi üveg és kerámia munkákat alkotott, de időnként murális művek is kikerültek a keze alól.
Noha Kárpátalja mindig „közelebb volt” Európához, mint a Szovjetunió legnagyobb része, a művész egyre inkább szükségét érezte, hogy elhagyja azt a kommunista ideológiától teljesen átitatott világot, amelynek fojtogató légkörében nehezen tudta kibontakoztatni tehetségét. 1982-ben döntő elhatározásra jutott: családjával Kassán telepedett le. Eredetileg Magyarországon szeretett volna élni, hiszen magyar állampolgárként látta meg a napvilágot.
Hogy mégsem ott sikerült új otthonra találnia, azt a Szepsiben született, de 1945 után családjával Magyarországra telepített Csáji Attila festőművész mondta el 2015-ben, druszája budapesti kiállításának megnyitóján:
A 70-es években, de még a 80-as évek elején is, a kádári Magyarországra kerülni egy kárpátaljai magyarnak nehezebb volt, mint Csehszlovákiába. Hihetetlennek tűnik, de így volt. Ezt sem tudatosítják sokan. Kassán, a hontalanság éveiben – ahogy Janics Kálmán találóan nevezte a háborút követő beneši időszakot – terjedt el az a bizarr és cinikus megfogalmazás hogy a »legjobb náció a rezignáció«. Gyerekként azt hittem, hogy a »rezig« is egy népet jelent, mint a cipszer, gurál, ruszin, magyar vagy szlovák – de elég hamar rá kellett döbbennem arra, hogy ez valami egészen más: a futás önmagad előli reményvesztettsége. Kassán a magyarellenesség a háborút követően – a példamutató »beneši demokráciában« – nyíltan valósult meg. Különösen a »konszolidáció« idején, 56-ot követően. Egy ilyen kárpátmedencei valóságban élt évtizedeken keresztül Duncsák Attila. Amikor egy hivatalosan létező hátország, mint anyaország, megtagadja gyermekeit, az ország egy része zsigeri ösztönök rabja és szűkkeblű-rövidlátó önös érdekek kiszolgálója. De Attila tudja, hiszi, tapasztalja, hogy mégis létezik valami más, egy haza a magasban, a magyar kultúrában, hagyományokban, hitben, József Attila, Nagy László, Márai és sokan mások írásaiban, Sára Sándor, Kósa Ferenc, a Gulyás testvérek valóságot feltáró, igaz dokumentáris filmjeiben, Makovecz Imre, Csete György Kós Károly Egyesülés organikus építészetében (…) akik vállalták a küzdelmet a megmaradásért, a jövőbeli kiteljesedésért.”
Egy másik méltatója, Kubička Kucsera Klára művészettörténész szerint
Duncsák Attila azért telepedett le 42 évesen Kassán hogy közelebb kerüljön Európához és kivívja helyét egy új hazában, melynek szerves része az ott élő magyarság is. Csendes kitartással megváltoztatta életét, de ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az álmaihoz, egy megálmodott világhoz. Álmai tele vannak jelenésekkel, szimbólumokkal, asszociációkkal, amelyeknek jó része érthető egy másik, európai kultúrájú ember számára is.”
Kassa választása végül jó döntésnek bizonyult. A város befogadta őt és 1985-ben már megnyílt első kiállítása is a városban. Balassa Zoltán, a város talán legalaposabb mai ismerője és Duncsák Attila tisztelője írta róla néhány éve:
Kassán tért át a festészetre. A temperában találta meg a kifejezési eszközt, mely szerinte némileg hasonlít a régi technikára. A tempera méhviasszal befedve olajfestménynek tűnik.”
Szabó Kinga művészettörténész szerint
az, hogy üveggel és kerámiával foglalkozott, különösen korábbi festményeinek technikáján érződik, a festék anyagszerű felrakásán. S talán épp ennek köszönhető az a rendkívüli plaszticitás, amely képei térhatását adja.”
És végül álljon itt egy harmadik vélemény is. Feledy Balázs művészeti író szerint
Duncsák Attila mindig tömörít, képei több időpillanatot egyesítenek egy kompozíció keretében, így azok telítettsége, sűrűsége mindig felfokozott. Motívumaiban ott van a valóság formavilága – elsősorban emberábrázolásában, az arcok kiemelésével, az emberi test egyes részletei megjelenítésében –, ám összességében mindebből egy sajátos szürrealisztikus, víziókkal és látomásokkal telített képi világ keletkezik. Művészetének jelentős fundamentumát adják történeti, művészettörténeti utalásai, emlékei, melyekben központba kerülnek a németalföldi és itáliai művészet jeles alkotói, művei.”
Talán meglepő, de Kassa jóvoltából elérhetővé vált számára egész Európa, hiszen szabadon utazhatott Franciaországban, Itáliában, hosszasan elidőzhetett a legjelentősebb galériákban. Mint írja:
Elérhetővé váltak Párizs, Róma, Velence és a Felvidék magyar kulturális emlékei: építészete, képzőművészete, és persze Márai Sándor műveinek szellemi öröksége.”
Duncsák Attila földi utazása 2024. december 5-én véget ért. Kedves mester nyugodj békében.
