Vigyék innen ezt a maskarát!
Telcs Ede (1872–1948) szobrászművész sokoldalú és szakmai körökben nagyra tartott alkotó volt, aki számos híres emberről készített szobrot (Kossuth Lajos, Erzsébet királyné, Assisi Szent Ferenc, Prielle Kornélia, Kiss József), plakettet (Görgei Artúr, Giacomo Puccini, Trefort Ágoston), síremléket (Vörösmarty Mihály, Munkácsy Mihály, Madách Imre), de megformált életképeket, zsánerfigurákat, sőt plasztikai díszítéseket készített különböző fővárosi épületeken (Gresham-palota, Gellért gyógyfürdő, Zeneakadémia).
Valamikor az 1890-es években a Műcsarnokban egy nagyszabású kiállítást rendeztek, amelyet I. Ferenc József császár és magyar király megtekintett, és Telcs Ede egyik műve, a Fiát itató szatír (ismertebb címén: Két bornemisza) különösen megtetszett neki, sőt 600 forintért megvásárolta. Az őt kalauzoló Zala György (1858–1937) szobrászművésztől, a milleniumi emlékmű alkotójától megkérdezte, hogy a mester nincs-e véletlenül jelen, mert szívesen találkozna vele. Zala azt válaszolta, hogy Telcs „véletlenül” jelen van, mert éppen katonai szolgálatot teljesít ugyan, de a kiállításra rövid szabadságot kapott. Azonnal elő is kerítették a művészt, aki ormótlan bakancsban, póttartalékos mundérban igyekezett a király felé. Ferenc József megrökönyödve nézte: „Ez a lump alak? Vigyék innen ezt a maskarát! Ne is lássam!” A lexikonokban ugyan azt írják, hogy az uralkodó és a művész találkozott a kiállításon, csak éppen ezt az incidenst nem említik.
Telcs Ede szívesen tréfálta meg ismerőseit, akik általában jónéven vették, de azért igyekeztek visszavágni.
Donáth Gyula (1850–1909) szobrászművész egyszer megleste, hogy Telcs elmegy hazulról, erre a bejáratra kifüggesztett egy papírt, amelyen ez állt: „Itt voltam, sajnálom, keressen fel. Wlassics.” Tudni kell, hogy Wlassics Gyula (1852–1937) akkoriban vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, így Telcs komolyan vette az üzenetet és másnap megjelent a minisztériumban, ahol sűrű bocsánatkérések közepette kérdezte, hogy milyen ügyben kereste őt őméltósága. „Ezúttal semmiben, kedves Telcs, ugyanis én nem voltam önnél tegnap. Önt nyilván felültették…”
Telcs hamarosan kiderítette, hogy ki volt a tettes. Amikor aznap délután betért az Abbázia kávéházba, az asztalnál már ott ült Donáth Gyula és vigyorgó arca elárulta őt. Telcs azonban nem akarta annyiban hagyni. Hónapokig töprengett azon, hogyan vághatna vissza. Kapóra jött neki, hogy az uralkodó ismét Budapestre látogat.
Donáth Gyula az egyik nap táviratot kapott a császári és királyi kabinetirodától, amely jelezte, hogy őfelsége másnap délután négy órakor felkeresné őt. A művész megszeppent, mivel az utcát, ahol a műterme volt, éppen felújították. Elrohant a városházára a távirattal és követelte, hogy másnap délig készüljenek el a munkával. Közben virágokat és pálmákat vásárolt, hogy feldíszítse a helyszínt, vörös szőnyeget is beszerzett, amelyet a bejárat elé terítettek, frakkot kölcsönzött, mert ezt illett viselni egy ilyen alkalommal. Már délután három órakor ott állt a műterem ajtajában és izgatottan várta az uralkodót. Kivonultak a lovasrendőrök is, akik a díszőrséget alkották. Az óra elütötte a négyet, majd a fél ötöt, de amikor a mutató az ötre érkezett, nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc József nem teszi tiszteletét a műteremben. A lovasrendőrök parancsnoka dühösen a műterem elé vágtatott és azt kérdezte: „Mi van?” Nagy zűrzavar támadt, idegesen telefonáltak különböző hivatalokba, mire kiderült, hogy az uralkodó semmiről nem tud és az egész egy nagy félreértés. Telcs Ede meg elégedetten dörzsölte a tenyerét: a visszavágás jól sikerült.
Megjelent a Magyar7 2026/21. számában.
