Vigalom és gyász
Amikor II. József császár és magyar király 1790. február 20-án elhunyt, a magyar nemzet ezt nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul. Nem csoda, elvégre az uralkodó „felvilágosult” reformjai között azt is erőltette, hogy a német legyen a birodalom hivatalos nyelve, noha ez mindössze a lakosság alig egyharmadának volt az anyanyelve.
D’Artagnan, alias Vay Sarolta 1900-ban megjelent kétkötetes Régi magyar társasélet című munkájában több korabeli magyarul írt levelet és naplóbejegyzést olvashatunk a császárral kapcsolatban.
A felhajtás valóban óriási volt: „A’ kengyel futóknak, kotsisoknak és a hintók háta megett álló házi Huszároknak s inasoknak ruháikon alig lehetett egyebet látni az arany vagy ezüst paszomántnál; úgy hogy nem tudta az ember, mire nézzen inkább: az Uraságokra-e? vagy a Tselédekre? vagy a fényes hintókra? avagy az azokat vonó válogatott lovakra? mellyeknek természeti szépségeket még inkább felvitték az azoknak fejeiken tsillámló magas bokréták; homlokaikon és pofáikon le tsüggő drága bojtok, ’s egyéb testeket fedő aranyos és ezüstös szerszámok.” Ezt követően a levélíró még hosszan ecseteli, hogy ki mindenki jött el, milyen „koreográfia” szerint követék egymást a különböző katonai és egyéb formációk.
Kevesen gondolták akkor, hogy a császár őfelsége alig három hónap múlva nagy kínok között kiszenved. A legújabb vélemények szerint hasnyálmirigy-gyulladás okozta az uralkodó idő előtti halálát.
Egy másik magyar levélíró ekképp tudósított a császár utolsó napjairól: „Darab időtől fogva kezdett már fogyni a’ meg-bóldogult felség: de valamelly veszedelmes baját tsak ugyan nem érzette. Még Febr. 26-dikán, midőn a Török követnek adott Audencziát: frissen mutatta magát. Más nap (hétfőn) H. Lichtenstein Károllyal ki kotsizott a’ Schönbrunni nyári mulató helyre. Estvére rosszul lett, de mivel ezen betegségnek szomorú következéséről még tsak nem is tudtak álmodni; Teátromba mentek a Tsászárné és Ferentz Főhertzeg Feleségestől. (…) Mártziusnak első napján olly könnyen vólt dél-utánni két órakor, hogy tsak a Tsászárné maradt vele, ki is örült, hogy tsendes alvását szemlélve. Három óra után fel-ébredt a beteg Felség s hányni kezdett nagy erőlködéssel. A Tsászárné megijedt, s kiált, hogy hívják a gyermekeiket. Mikorra oda szaladhatott Ferentz Főhertzeg, akkor szakadt ki édes Attyából a lélek, édes Annyának a Tsászárnénak kezei között.”
