Tompa Mihály, a szolgadiák
Tompa Mihály (1817–1868), ha jól olvasom az életrajzát „koraszülöttként” jött a világra. Ez nem orvosi értelemben értendő, hanem arról van szó, hogy édesapja, idősebb Tompa Mihály vándorcsizmadiaként telepedett le Rimaszombatban és 1817. július 19-én vette feleségül Bárdos Zsuzsannát, de már három hónappal később megszületett első gyermekük, akit 1817. szeptember 30-án kereszteltek meg.
Az új jövevény nagyon szerény körülményekbe csöppent, ráadásul cselédként dolgozó édesanyja nem sokkal Mihály öccsének születését követően, 1822-ben tüdővészben elhunyt, édesapja pedig nemigen törődött vele. Tompa Mihályt az Igricben élő apai nagyszülők vették magukhoz, és elemi iskoláit ezen a településen végezte. Tanítója, Bihari György hamar felismerte, hogy egy jó eszű fiúcskával van dolga és beajánlotta őt a községet birtokló Szentimrey család figyelmébe. Ennek köszönhetően lett 1832 szeptemberében a sárospataki református kollégium diákja.
Ez a támogatás persze csak annyira volt elegendő, hogy Tompa Mihály afféle szolgadiákként tanult, az ezzel járó seregnyi – sok esetben megalázó – kötelességgel.
A szegény diákok a tehetős úrfiak ruháját naponta pucolták, csizmáikat is kötelesek voltak suvickolni, és persze számos egyéb kisebb-nagyobb szolgáltatást is végeztek körülöttük. Cserébe ingyen szállást és kosztot kaptak, bár az étkezésük igen szerénynek volt mondható, gyakrabban éheztek, mint nem. Egyik-másik tanár is visszaélt a helyzettel, emiatt öt évvel később Tompa átmenetileg ott is hagyta a kollégiumot és néhány évig segédtanítóként működött Sárbogárdon.
Sárospatakon diáktársa volt Vay Dániel (1820–1893), aki később ígéretes politikusként, tehetséges szónokként tűnt fel a pozsonyi diétán és a radikális ifjak egyik vezéralakja lett, Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos híve. Sajnos egy meghiúsult párbaja miatt politikailag ellehetetlenült és egészen Párizsig menekült, ahonnan csak az 1848–49-es szabadságharcot követően tért vissza Magyarországra.
Vay diákként a legtehetségesebbek közé tartozott Sárospatakon, és bármilyen témáról tudott rögtönözve beszédet mondani. Egy vizsga során például a vizsgáztató professzor csak annyit mondott, hogy ’citrom’, mire Vay Dániel kivágott egy előadást II. József császár gyarmatosító politikájáról, amit a bizottság szinte szájtátva hallgatott.
Vay Dániel, aki három évvel fiatalabb volt Tompánál ugyancsak röstelkedett diáktársa kiszolgáltatott helyzete miatt, miután tudatában volt a leendő költő képességeinek és igazságtalannak tartotta, hogy a jóval szerényebb képességű, de tehetős diáktársai mellett megalázó szolgálatokra kötelezik. Elhatározta, hogy a maga módján segíteni fogja.
Azzal kezdte, hogy haza vitte őt azzal az ürüggyel, hogy együtt készüljenek a vizsgákra. És ha már ott volt, meg is vacsoráztatta őt. Mivel a Vay-fiúknak külön szakács főzött, így Tompának is a legfinomabb falatok jutottak, amelyekhez képest a kollégiumi menzán maradt ételekből, amelyeket a szolgadiákok kaptak, bizony még a kutyáknak sem adtak.
Vay Dániel azt is kiötlötte, hogyan mentesítse Tompát a csizmapucolás alól. Egy alkalommal elpanaszolta édesanyjának, hogy neki a csizmaviseléstől fáj a lába. Szeretne egy „tartós” lábbelit varratni magának, amely kényelmesebb, mint az egyébként is divatja múlt csizma.
Édesanyja, Kazinczy Zsófia – Kazinczy Ferenc unokahúga – maga is nagyon jó lelkű asszony, aki minden szenvedőn igyekezett segíteni, természetesen azonnal intézkedett és megvarratta a lábbelit a család szemefényének, még egy divatos pantallót is készíttetett számára. Vay Dániel pedig büszkén ült fel a kocsira, amely Sárospatakra vitte, mert arra gondolt, hogy megváltotta kedves Miskáját a suvickolás megalázó munkájától.
Megjelent a Magyar7 2025/49. számában.
