Hetvenöt éve történt: A partizánok gyűrűjében
A vakvágánytól nem mesze az erdőben 25 férfival egy 8 méter hosszú, 1,5 méter széles és 0,6 m méter mély gödröt ásattak. A munka befejeztével rájuk parancsoltak, hogy a gödörben feküdjenek hasra, szorosan egymás mellé, majd gépfegyverrel kivégezték őket. Hetvenöt éve történt című történelmi sorozatunk legújabb epizódja következik.
A partizánharcok felerősödésével – 1944 nyara után – nem várt kelepcébe kerültek a Kárpátok északi peremén II. Géza (1130-1162) óta bányászattal és fémmegmunkálással foglalkozó kárpáti szászok utódai, akik a felkelés területén egymástól szétszórva éltek és az ellenük való védekezésben csak önmagukra számíthattak.
Hogy ne legyen ebből később gondjuk, a közösségük és családjuk védelme érdekében először nem a német alakulatoktól kértek védelmet. A partizánok részéről szaporodó atrocitások ellen a helyi demokratapárt, majd az illegalitásban működő kommunistákon keresztül próbáltak oltalmat találni. Mivel nem jártak sikerrel és a párt központi vezetése (G. Husák) sem tudott az érdekükben hathatós módon cselekedni, ezért kénytelenek voltak – J. Tiso köztársasági elnök és a Hlinka párt beleegyezésével – megalakítani a helyi önvédelmi csoportot, a település Heimatschutz (HS) alakulatait, illetve nagyobb veszély esetén a körletükben állomásozó német SS-partizánvadász alakultok vezetőihez fordulni segítségért.
Az eseményekről érdekes felidézni Dr. G. Husáknak 1945 februárjában Moszkvába küldött jelentését, ami azt bizonyítja, hogy a szlovák kommunista párt vezetői a partizáncsoportok szlovákiai működésének kezdetétől tudtak a tagjaik sokszor minden okot nélkülöző öldökléssel járó, elviselhetetlen önkényeskedésükről. Dr. G. Husák Moszkvába küldött jelentéséből idézek:
„Csehszlovákiában 1944 nyara előtt nagyon aktív volt Ľudovit Kukorelli és a szovjet Stepanov alezredes Kelet-Szlovákiában, valamint a szlovákiai Érchegységben több kisebb partizáncsoport. Vasútvonalakat, közutakat tettek ideiglenesen járhatatlanná. 1944 júliusa után Piotr Alexejevics Velicsko Turócszentmárton környékén, Alexej Semionovič Jegorov Felső-Garam mentén, és más, kevésbé ismert kisebb csoport fejtett ki érzékelhető tevékenységet, amelyekből Szlovákia hegyeiben 44 nyarán már bőven akadt partizánalakulat.
A felkelés kezdetén az általunk felszabadított területeken tevékenykedtek vagy oda húzódtak át, mint például Stepanov alezredes partizánbrigádja Bártfáról. Ebből aztán abszurd helyzet keletkezett, mert az alakulat alkalmatlan volt a közvetlen ember-ember elleni harcra, így az elfoglalt pozíciójukban csak ücsörögtek és tétlenségükben idővel lezüllöttek. A partizán harci alakulatokkal a legnagyobb hibát azzal követük el, hogy aki akart külön csoportot hozhatott létre és ehhez kapott vagy a szlovák hadsereg raktárából elvihetett annyi fegyvert és lőszert, amivel egy nyugodt helyen a partizánharcra kiképezhette embereit. Velicsko csapata példaadó módon átformálódott katonai alakulattá és három hétig a németek elleni harcokban, kemény ütközetekben vett részt Ruttka és Túrócszentmárton környékén. Ott, ahol szolid szovjet vezetés volt és katonai fegyelem ott a partizánok az ütközetekben is sikeresek lehettek. Az újonnan alakult brigádokban, ahol gyorsan helyi emberekkel vagy a fogságból szabadult szovjet hadifoglyokkal és börtönből szabadult köztörvényes bűnözőkkel töltötték fel a partizáncsoportokat ott a felszabadított területeken ezek a brigádok csak elrettentő példái lettek a partizánkodásnak. Mindent vittek: lovakat, autókat, pénzt, ékszereket, árut, mindent és olyan mennyiségben, amennyi csak a kedvükből kitelt. Ezen alakulatok táborai úgy néztek ki, mint egy lezüllött szeszodú vagy bordélyház.
Egy orvosnő beszámolója szerint, a kórházak tömve voltak nemibeteg partizánokkal. Amikor megpróbáltunk az érintett partizánbrigádokban a helyzeten javítani, a fegyverükkel fenyegettek meg bennünket. Voltak alakulatok, aki lelkiismeretesen részt vettek a németek elleni harcokban és hősiesen, rendben küzdöttek, de olyan csoportok is, amelyek egy golyót sem lőttek ki rájuk, miközben a környező falvakban élőket naponta zaklatták. A lakosok hangulata a partizánok ellen fordult. Egyének és csoportok jártak a felkelés központjába a partizánok túlkapásaira panaszkodni és fellélegeztek, amikor a környékükről tovább álltak. Egész kerületek voltak ilyen csoportok rémuralma alatt. A munkásoknak száz százalékkal megemelték a bérét, máshol a trezorokból a cégek pénzét, máshol a gazdák a lovait, máshol a településen található autókat, megint máshol a hadseregnek a frontra tartó munícióját lopták el stb. Miközben ezek a fegyveres támadások, a helyi lakosok ellenállása miatt, újabb és újabb felesleges emberéletet követeltek. A szlovák demokrata párt katonai alakulatai ezért élesen bírálták a partizánokat, ellenük fordultak és rendteremtést követeltek tőlünk!”
Az idézet jelentést Vilém Prečan a Szlovák Nemzeti Felkelés dokumentumai című füzetében tette közzé, (zborník Dokumenty SNP, Bratislava 1965, strana 972), ugyan a partizánokról, a mozgalomról írt benne, de „bizonyos részét“ opportunista módon (félelemből vagy érdekből, a szerző megjegyzése) kihagyta. Bár már 55 éve végetértek a pártcenzúrák és az öncenzúrák időszaka, az illetékesek közül senki nem tartotta szükségesnek, hogy V. Prečan által kihagyott részeket az eredeti jelentésnek megfelelően kiegészítse. Nos, most lásson napvilágot a jelentés eltitkolt része is, hogy a „közvéleményformáló újságíróknak“, közíróknak, kutatók és tudományos munkatársaknak, akik a mai napig nem tudtak megbékélni a valósággal és keverik a fikciót a tényekkel, tanuljanak belőle. Felnyíljon a szemük és lássák, hogy a „felkelés atyja, az SZLKP“ egyik jeles vezetője, hogyan értékelte partizánjait. Hogy a helyben járás helyett végre előrelépjenek! (František Vnuk megjegyzése.)
Vilém Prečan által 1965-ben megjelentetett könyvéből, G. Husáknak 1945 februárjában Moszkvába küldött jelentéséből kihagyott rész a következő:
„A Szlovákiában folytatott partizán harcoknak van több példaértékű, hősi időszaka, amely a polgárok körében szimpátiát és elismerést váltott ki. De a felkelés idején megszámlálhatatlan önkény, fegyelemmegszegés és terror törtét, amely jelentős kárt okozott a partizánmozgalom hírnevének. Állítólag a felkelés vége felé az is megtörtént, hogy a települések képviselői a partizánok ellen a német hadsereg segítségét mentek kérni, mert annyira elviselhetetlen lett a velük szembeni viselkedésük. Pontosan ilyen kérésről hallottam Jagorov partizánbrigádjával kapcsolatban, akik Turóc vidékén tevékenykedtek, azon a területen, ahol nekünk valamikor kiváló volt a lakosság és az ellenállók együttműködése. Amikor egy szovjet NKDV őrnaggyal a szovjet partizánokkal kapcsolatban erről a gondunkról beszélgettem, az a viselkedésük miatt mérhetetlenül dühös lett rájuk. Megígérte, hogy hazaérve a Szovjetunióba jelentést tesz a megfelelő helyen erről és elmondta, ő szégyenkezik a partizánok viselkedése miatt. Az ilyen hozzáállást ugyan meg lehet magyarázni: hiszen a partizánok a veszély, az izoláltság és a harcok kényszere alatt hősiesen küzdöttek. Viszont, amint egy kényelmes gyógyfürdő területére kerültek (Szliacs, Kovácsfürdő, Dóval, Úrvölgye, stb.), ahol mindenük meglett, amit csak kértek: nők, alkohol, autó és minden, amire vágytak, nem akartak onnan rosszabb körülmények közé kerülni és általában vezető sem akadt, aki a távozásra parancsot adott és azonnali teljesítését kikényszerítette volna. A lezüllés legékesebb példája az a tény is, hogy nagyon sok partizánalakulat a felkelés leverése után egyszerűen szétszéledt...“
G. Husák által a partizánok feladatáról és tevékenységéről megfestett valós képet az első és a leghitelesebb értékelésnek lehet tekinteni. Hiszen a tettüket és a kicsapongásaikat testközelből látta, s a szigorú marxista-leninista kritériumok alapján írta le, aki szívesen írt volna róluk lelkes dicshimnuszokat, ha erre egy fikarcnyi alapot is talál volna. De a cseh és szovjet elvbarátainak nem írhatott meséket és mendemondákat. A körülmények megkövetelték, hogy úgy írja le az eseményeket, ahogy megtörténtek.
1944 nyarán még jelentős számú magyar kisebbség élt ezeken a településeken, akik megtanulva a kárpáti németek nyelvét, bulénerül, gründlerül, cipszerül vagy mátául társalogtak a közösségi összejöveteleken. Így számukra természetes volt, hogy a partizánok zaklatásának idején velük sorközösséget vállalva tegyék a dolgukat. Közülük is többen áldozatul estek az önkényüknek. František Vnuk történész listáján két ilyen eset is található. Az egyik 1945. január 20-án történt Liptószentmiklós melletti Prószék (Prosiek) községben, ahol P. Andaházy állatorvosnak előbb kivágták a nyelvét, majd agyonverték, mert németül szólalt meg az igazoltatásakor. Itt, ebben az időben a már bemutatott Piotr Alexejevics Velicsko (1911) partizán főparancsnok harcosai ellenőrizték a falvakat.
A másik eset Necpál (Necpaly) község mellett (Turócszentmártoni-járás) történt 1945. március 9-én, a szintén már bemutatott 10. Ján Zsiska partizáncsoport tagjai Szabó J. hadmérnököt és Kiss J. tisztiszolgát fogták el itt, akik a német hadsereg számára végeztek földmérési munkálatokat egy újabb védelmi vonalak kiépítése érdekében. Kihallgatásuk után mindkettőjüket agyonlőtték.
Ezen a vidéken az egyik legnagyobb vérengzés 1944. szeptember 21-én történt. Az áldozatok magas száma (187 csak fiú és férfi) miatt sokan a kárpáti németek kis Katynjának tartják a túróci tömegmészárlást. A Túrócnémetin (Sklené) történt tömeggyilkosságról van szó.
A második világháború előtt a falu lakosainak nemzetiségi összetétele, 4 500 főből, kb. 2600 volt német nemzetiségű (a maradék polgárok között magyar és más nem szlovák nemzetiségű polgárok is voltak, az író megjegyzése). A háború alatt a németek közül többen aktívan együttműködtek a megszálló német csapatokkal.
A szovjet partizánparancsnok (Leonid N. Slavkin) vezetésével 1944. szeptember 20-ról 21-re szállták meg a települést, ahol az iskolában gyűjtötték össze a 16-59 év közötti, főleg német származású férfiakat. A Bedřich Smetanát (a legnagyobb szlovák tömeggyilkost) is maguk között tudó partizáncsoport azzal a céllal hívták őket ide, lapáttal fölszerelve, hogy lövészárkokat mennek ásni a községen kívüli stratégiai pontokra. A csoportot az iskolából tovább vitték az állomásra, ahol több vagonba fölparancsolták őket és két kilométerre odébb az Egyenes Dombon (Ebener Wald) egy vakvágányon megálltak velük. Ma ez a hely Erdő az egyenes dombon (Les na rovine) nevet viseli. (Itt, 1994 óta emlékmű őrzi a partizánok által kivégzett polgárok emlékét.)
A vakvágánytól nem mesze az erdőben 25 férfival egy 8 méter hosszú, 1,5 méter széles és 0,6 m méter mély gödröt ásattak. A munka befejeztével rájuk parancsoltak, hogy a gödörben feküdjenek hasra, szorosan egymás mellé, majd gépfegyverrel kivégezték őket. Tovább, a megásott sírnál a szerelvény utolsó kocsijától kezdve folytatták a férfiak öldöklését. Kivégzés közben a helyi tanítónak, Josef Stricznek az első vagonnal sikerült elmenekülni a helyszínről Zólyomlipcsébe (Slovenská Lupča), amelyben 63 személy tartózkodott. Kezdetben őket is halottnak hitték, amíg Turócnémetibe a partizánok távozása után haza nem tértek.
Ezen kívül csak kevés embernek sikerült a helyszínről megszöknie. A vérengzésnek így is 187 turócnémeti német fiú és férfi esett áldozatul, akiket a partizánok temetetlenül otthagytak a gödör körül. Később a hozzátartozók hantolták el őket. A túlélők között volt még Josef Pöss is, aki a kivégzések kezdetén a gödörbe esve kisebb karsérüléssel megúszta a golyózáport. Később Würtemberg egyetemének dékánja lett. A tömegmészárlásnak még több áldozata lett volna, ha a településről nyár óta nincsenek távol a hagyományos őszi betakarítási munkákon Ausztriában dolgozó turócnémeti idénymunkások.
A kárpáti németek és az ott élő magyarok ellen 1944 augusztusa és szeptember vége között nem ez volt az első gyilkos merénylet. A további helyszínek és zárójelben a kivégzett emberek száma itt olvasható:
Pálosnagymező/Veľké Pole/Hochwies és Dóczyfürésze/Píle/Paulisch (együtt 85 halott), Rózsahely/Ružomberku/Rosenberg im Waagtal (1944. augusztus 27, 146 halott), Selmecbánya/Banská Štiavnica/Schemnitz, Besztercebánya/Banská Bystrica/Neusohl, Nyitrabánya/Handlová/Krickerhau (több mint 80 halott), Németpróna/Nitranské Pravno (akkor Nemecké Pravno, Deutsch-Proben, 30 halott), Mikszáthfalva vagy Szklabonya/ Sklabina (130 halott), Németlipcse/Partizánská Ľupča/Deutsch-Lipsch (32 halott), Kunvágása/Kunešov/Kunschhau (69 halott) és más szlovákiai településen. A partizánok vérengzésének Szlovákia területén több, mint 600 kárpáti német esett áldozatul, amely elősegítette az őshonos nemzeti közösség távozását az országból. Ez sem önként történt, mint ahogy a történelem- és a tankönyvek írják, de erről majd egy külön fejezetben, szemtanúk leírása alapján szólok.
Valamennyi kárpáti német és a velük együtt kivégzett felvidéki magyar áldozat emlékének, kérem szenteljünk egy néma főhajtást. Béke poraikra!
