Ferdinandy György is elment
„Ma hajnalban 4.50 órakor Gyuri meghalt” – jött tegnap este a hír Ferdinandy György feleségétől. Maritól. Halálával a kortárs magyar irodalom egyik legizgalmasabb egyénisége távozott közülünk, aki 1956 decemberében puszta kalandvágyból, kihasználva a nyitott határokat, „pár hónapra” Franciaországba távozott, de csak évtizedekkel később tért haza, akkor is kétlakiként. Az év egyik felét budai, Sas-hegy alatti házában, másik felét választott otthonában, Miamiban töltötte. Sőt a COVID kitörése óta nem is térhetett haza. Ott is érte a halál.
Ferdinandy György 1936 októberében (szinte egy napon Tőzsér Árpáddal) született Budapesten, de mindig büszke volt felvidéki, gömöri gyökereire. Évtizedekkel később be is járta ősei egykori lakhelyeit, még állítólagos rozsnyói városbíró szépapja nyomait is kereste, de hiába. Gyerekkorát szinte derékba törte a háború, de sokakkal, így főorvos nagyapjával ellentétben ő legalább túlélte a borzalmakat, sőt feltáplálásra még Belgiumba is kivitték.
Ő maga sem gondolta akkor, hogy az évekből évtizedek lesznek, Franciaország után pedig Puerto Rico következik, ahol az ottani egyetemen lesz egyetemi tanár, s ő mutatja meg a helyi fiataloknak a foci nevű csapatjátékot. Arrafelé ugyanis legfeljebb a kosárlabdát ismerték akkoriban. Francia feleségétől elválván itt ismerkedik meg a kubai Maria Teresa Reyes-szel, aki hű társa lesz élete hátralévő évtizedeiben. Gyurival sokszor beszélgettünk az emigráns létről, s ahogy sokasodtak az évek, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a kalandos életút ellenére egyre inkább megbánta az 1956-os végzetes határátlépést.
Első műveit franciául követte el még a hatvanas évek elején, s hogy nem is sikertelenül, jelzi, hogy a rangos St. Exupéry-díjat is megkapta. Mégis ott legbelül tudta-érezte, hogy csak az anyanyelvén lehet igazán író, s francia sikerei csúcsán tért át a magyar nyelvre, s lett idővel a nyugati magyar irodalom jeles képviselője. Hazai bemutatkozására 1988-ig kellett várni, amikor a Magvető kiadta a Szerecsenségem története című kötetét, amely a szenzáció erejével hatott (bár nem egyszer még a címét is elírták), s egyből ismertté tette a nevét Magyarhonban is.
A rendszerváltás után – ha csak félévekre is –, de hazatért Sas-hegyi otthonába, s végleg részese lett a kortárs magyar irodalom vérkeringésének. Szinte évente jelent meg kötete, nélküle már elképzelhetetlen volt egy-egy Ünnepi Könyvhét, de könyveivel és lebilincselő történeteivel bejárta az egész országot. Pár éve az Európa Könyvkiadó Navarrai Mészáros Márton szerkesztésében elindította az életműsorozatát is, amelynek eddig három kötete jelent meg. Gyuri, bár sokat betegeskedett, s emiatt kénytelen volt az év egy részét Miamiban tölteni, a COVID megérkeztéig az év felét Budapesten töltötte.
Egy évvel később a Wataridori Színkör mutatta be a Hurrikán című színművét, amely Remenyik Zsigmondnak állított emléket. Az ezt követő években-évtizedekben állandó vendégei voltunk a Vas Gereben utcai lakásában, s azon a híres lakásfeljáró lépcsőn nagyon sokat fotózkodtunk. Az alkalmi barátságunk az idővel szinte atyai barátsággá mélyült, s valamikor a kétezertízes évek elején Gyuri a feleségével ellátogatott Gömörbe is, hogy egykori rozsnyói városbíró ősének emlékei után kutakodjon. Nem jártunk sikerrel, de a gömöri olvasóközönsége kivételes szeretettel fogadta. Pár éve pedig az ő szövegével nyílt meg a fiatal nagybalogi fotós, Kresnye András Budapestet bemutató fotótárlata.
A magyar irodalom nagy mágusa – aki egész életében csak írógéppel írta szövegeit –, most ugyan búcsút intett nekünk, s e földi árnyékvilágnak, de életműve – amely akár nagyon izgalmas oral historyként is olvasható az annyira feledésre méltó XX. századról –, itt marad velünk, s csak rajtunk múlik, képesek leszünk-e okulni belőle. E sorok szerzője atyai jó barátját gyászolja.
