Ferdinandy György folyamatosan újraírt történetei
Ferdinandy György – mindkét ágról felvidéki gyökerekkel is rendelkező – immár a 87. évében járó nem Kossuth-díjas író, a legszemélyesebb magyar írók egyike, aki ha valaki, tényleg elmondhatja magáról, hogy élete kész regény. Bár három éve nem látta szeretett Budapestjét, szokásához híven ismét új kötettel (kötetekkel) jelentkezett az Ünnepi Könyvhétre. Őt ugyan hiába várták az olvasói, a koronavírus immár három éve tartja fogságban miami otthonában, de gondolataival, újraírt történeteivel, forgácsszilánkjaival mégis itt van velünk.
Ferdinandy György legutóbb 2019-ben járt a szülőföldjén, s töltött el pár hónapot Sashegyi otthonában, ahol tárt kapuval várta barátjait, s nem hiányozhatott a könyvhétről sem. 2008 óta a Magyar Napló és a Scolar Kiadók hozzák a könyveit, amelyekhez tavaly csatlakozott az Európa Kiadó is, amely vállalta, hogy elindítja az író életműsorozatát.
Nagyon szép terv, kár, hogy nem talált hozzá méltó szerkesztőt. Bár három éve nem járt szülőföldjén (ezt a vírus mellett betegsége is akadályozta), mégis szinte napi szinten tartja a kapcsolatot a hazaiakkal, öccsével, a hazai írótársadalom jeleseivel, a kiadóival, akik rendszeresen megküldik számára legújabb kiadványaikat. Igaz, mindez lassan múlt időbe kerül, a hosszúra nyúlt vírus ugyanis a legszorosabb baráti kapcsolatokat is meglazítja.
Bár súlyos szembetegsége miatt manapság már csak napi 20 perceket olvas nagyítóval, így töredékére csökkentek annak idején rendszeres könyvrecenziói is, mégis hiányolja az egykor megszokott kiadói és baráti küldeményeket.
Zárójelben megjegyzem, ebben a floridai posta is ludas lehet, két éve küldött csomagomat két hónappal a feladása után visszaküldte a floridai posta azzal a megjegyzéssel, hogy a címzett ismeretlen. Bár tényleg nincs itthon, az olvasói nem feledték, s minden évben várják az új kötetét, amelyre nem is kell hiába várniuk. Két éve a Prima Primissima Díjat is megkapta, s még az irodalmi botrányokból sem maradt ki.
A Magyar Napló kiadásában megjelent karcsú kötet folytatja az elmúlt évek hagyományait, első részében újraírja hihetetlenül kalandos életregényét, míg a kötet második részében a napi eseményekre reflektál, új könyvekre hívja fel a figyelmet. Igaz, ez a fent említett okok miatt most szűkösebbre sikeredett, olvashatunk pár fiatal magyar költőről, Vonnák Diána Látlak című kötetéről, a kötet címlapján is szereplő Miguel Valle de Figueiredo fotóiról, de az olvasó figyelmébe ajánl pár, a cigányok életével foglalkozó kötetet (Száraz Miklós György, Borzák Tibor) is.
– írja egyik írásában, s a kötet túlnyomó részében visszaidézi azt a hihetetlenül gazdag életanyag egyes szilánkjait, amely 1935-től tart immár lassan 87 éve. Budapest – Sas hegy, második világháború, belgiumi feltáplálás, gödöllői iskolaévek, 1956-os forradalom, majd a több évtizedes emigráns lét, előbb Franciaországban, később Puerto Ricóban, majd Floridában és ismét Budapesten.
Egy ember, aki 1956-ban igazából nem kényszerből, hanem kalandvágyból távozott abban a reményben, hogy pár év múlva hazatér, majd 11 évet kellett várnia arra, hogy először átlépje az osztrák-magyar határt.
Akkor már ismert francia nyelvű író volt, mégis sikerei csúcsán úgy dönt, hogy magyar író lesz. Bizony, ha itthon maradt volna, valószínűleg már több kötetes magyar író lehetett volna, de neki mindent az alapokról kellett kezdenie. Az emigráns magyar világban kiadott könyvei után még a rendszerváltásnak hazudott valami előtt 1988-ban a Magvető Kiadó adja ki Bodor Ádám szerkesztésében a Szerecsenségem története című kötetét, amelynek még a címét is sokan elírják.
A kilencvenes években pécsi egyetemi tanár lesz, s hazatér kétlaki írónak. Ezeket az évtizedeket idézi fel újra és újra ebben a vadonatúj kötetében is, egy-egy villanás erejéig megjelennek ismert figurák, ahogy olyanok is, akik több évtizednyi távolságból jelennek meg az egyre többet álmodó író álmaiban. Tavasz Feri, a felvidéki Zábrászky Pisti, vagy a Lehoczky-család (a szerző itt nyitott kapukat dönget, Lehoczky Gergelynek 1982-ben megjelent egy prózakötete), de a leltárból nem maradhatnak ki az ötvenes évek füstös kávéházai, s az ott működő zenészek és bárénekesek, akik reményt nyújtottak a reménytelenségben. Ahogy a floridai otthonát körülvevő macskák, récék, a címadó kakas, énekesmadarak is beépülnek a kötetbe is.
– sóhajt Budapestig hallhatóan a magyar irodalom egyik klasszikusa, aki szinte egész életében élte a menekültek életét.
Tavaly indította el az Európa Kiadó a szerző életműsorozatát, nem könnyű feladatot vállalva fel, hisz mivel Ferdinandy folyamatosan (újra)írja a műveit, az alapos feltérképezést, s az ezzel együtt járó szerkesztői munkát kívánt. Egy ilyen életmű leltározását csak úgy lehet elképzelni – legyen az akár tematikai, akár műfaji, akár időbeli sorrendben –, hogy a ki(ön)jelölt szerkesztő már a sorozat elindítása elején pontosan feltérképezi a szerző életművét (mivel gyakorlatilag egy lezárt életműről van szó), s eldönti, milyen szempontok alapján rakja össze azt
Eleddig az életműsorozat két kötete jelent meg, szerkesztői tudatosságról viszont a legkevésbé sem beszélhetünk.
Mintha a fiatal, pályakezdő szerkesztő nem bízott volna abban, hogy az életműsorozat tényleg valós alapokon nyugszik, így már az első kötetben ellövi az összes puskaporát. A Szerecsenségem története című első kötet érthetetlenül eklektikus, a címadó írás mellett beválogatott írások mintha egy hihetetlenül gazdag életmű keresztmetszetét kívánták volna adni, s a szerkesztő legfontosabb gondja az volt (sajnos, nemcsak ebben a kötetben), hogy a neve hányszor szerepel leírva a kötetben.
A Mamuttemető és más történetek című második kötet tematikailag a szerző irodalmi szociográfiáit gyűjti egybe a Titótól Trujillóig című történettől kezdve a szerkesztő barátnőjének életét megelevenítő írásig. De mit tegyen a szerkesztő, ha az előbbit már az előző kötetben is elsütötte. Természetesen leközli még egyszer. Ez még akkor is kínos, ha Ferdinandy műveit érdemes akár évente is újraolvasni, akár új kiadásban is. Ráadásul irodalmi szociográfiái nemcsak az életművébe, hanem az egyetemes magyar irodalomba is eredeti színt visznek.
Abba a magyar irodalomba, amelyben ez a műfaj mindig kiemelkedő képviselőkkel (Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Zoltán vagy a minap elhunyt Moldova György) bírt, s a szerző, a meséltető részéről különleges empatikus készség szükségeltetik hozzá. S egy nagy adag alázat. Ferdinandy mindezekkel bőven rendelkezik, s így többnyire emigráns s egyéb hátrányos helyzetű alakjai megnyílnak előtte s szinte pucérra vetkőznek.
Jó ezt így egy kötetben olvasni (a tartalomjegyzék viszont nagyon hiányzik), bár nem egyszer elszorul az ember torka. Mennyi eltékozolt élet, amelyet taccsra tett a történelem.
– írja, s mit mondjunk, nem túl derűlátó jövőkép.
