Farkasvakságban - megjelent Ferdinandy György új könyve

A Tambo (ha megengedik, nem árulom el a szó jelentését) címet viselő kötet immár a tizenhatodik a kiadó gondozásában. 2008 óta nem múlik el év, hogy ne jelenne meg új Ferdinandy-kötet, melyeknek immár a szerkezetük is állandósult. A kötet első részében régi emlékeket idéz fel, míg a második részében aktuális észrevételeit, megjegyzéseit, könyvrecenzióit teszi közzé. Nincs ez másképp az idén sem, a különbség az előzőekkel szemben mégis kitapintható. Egyrészt hosszú évek óta először fordult elő, hogy az 1986-os hazatérése óta kétlaki életet élő író a koronavírus-járvány miatt nem tudott hazalátogatni Sas-hegyi otthonába, másrészt megromlott egészségi állapota és szeme miatt a hagyományos könyvrecenziók is jórészt elmaradnak.

Az orvosok napi maximum 25-30 percnyi olvasást engedélyeznek a számára, így hiába kapja miami otthonába is barátai, tisztelői új könyveit, azok már csak a könyvtárát gyarapítják.

Ferdinandy Tambo című kötete ennek ellenére nemcsak az első olvasónak, de a Ferdinandy-fanoknak is számos meglepetéssel szolgál. Sőt őket lepi meg igazából. Az első olvasó némileg zavarban lehet (akit érdekel a gömöri gyökerekkel is rendelkező Prima Primissima díjas alkotó élete, megtalálja korábbi cikkemben, hiszen Ferdinandy élete maga egy kész nagyregény.

Igen, nagyregény, még akkor is, ha ő maga világéletében a rövid prózát kultiválta, s bár e könyve írása során is noszogatja a felesége és mások is, tudja, a nagyregény nem az ő műfaja. S mivel műtétje és a vírus miatt bezárva él floridai otthonában (még az anyaországban begyűjtött díjait is egyik ismerőse veszi át helyette), így sokadszor is végiglapoz az életén, a földrész- és nyelvváltásain, és rájön, hogy bizonyos szereplők feledékenységből vagy egyéb okokból kimaradtak a köteteiből. Hiányos az apját megörökítő kötete, Sárika nevű nagynénjéről szinte egyáltalán nem ír, ahogy Bertalan nevű dédapjáról sem, s így, sok-sok évtized távlatából már szinte lehetetlen megidézni az emléküket.

Aki mégsem ismerné Ferdinandy György rendkívül eseménydús életrajzát, annak annyit azért mindenképpen áruljunk el, hogy 1956-ban hagyja el kalandvágyból Magyarországot, és 11 évnek kell eltelnie, amíg ismét hazalátogathat. Apja akkor már különböző elfekvőkben, s az ő elbeszélései alapján próbálja rekonstruálni a család közelmúltját. Ferdinandy előbb sikeres francia író, majd hiába vált hivatali nyelvet (Franciaországból Puerto Ricóba kerül egyetemi tanárnak), s a francia után spanyolul tanít évtizedekig, rájön, ha szépíró akar maradni, vissza kell térnie az anyanyelvéhez. S amikor amerikai állampolgár lesz (Puerto Rico az USA társult állama), már az angolról is lemond. Csak annyit tanul meg, amennyi az állampolgárság elnyeréséhez feltétlenül szükséges.

A floridai magány idejében, túl a nyolcvanon folyamatosan elevenednek meg a félig ébrenlét, félig álom során egykorvolt emlékek, előbukkannak rég elfeledettnek tűnt útitársak (megható például, ahogy megidézi a rádió Határok nélkül c. műsora legendás szerkesztőjének, Kulcsár Katalinnak az alakját, aki sok határon túli és nyugati magyar szerzőt hozott be a magyarországi köztudatba), de sok kedves és szomorú családi pillanat is felidézésre kerül. Ja, és a macskák. The cat loves me best – olvasható azon a bögrén, amelyet kárpótlásul kap a feleségétől, aki a neveltetése folytán nemigen szívlelheti az állatokat, így az író miami portájára vetődő cicákat sem.

– jegyzi meg valahol, pedig nagyon nincs igaza. Minden egyes úgymond ismétlésnél új látószögből mesél el egy történetet, és ha a kötet szerkesztője a feladata magaslatán áll(na), akkor ezek az ismétlések csak a tulajdonképpeni életmű előnyére válnak.

A Tambo szerkezete három részre oszlik. A kötet elején egy filmforgatókönyvet (A fordulat éve) olvashatunk, amely a tizenéves, még kamasz fiú első külföldi útját, az első szerelmet örökíti meg valahol Belgiumban, ahová feltáplálásra érkezik. (Ennek kapcsán jut eszembe Ferdinandy híres megjegyzése: az ember két végzetes hibát követ el az életében, egyrészt, ha elmegy, másrészt, ha hazatér. Ferdinandynak több alkalommal volt lehetősége mindkét végzetes hiba elkövetésére.)

Amíg a szerző előző köteténél (Könyv a világ végén) a szerkesztő jelenlétét hiányoltuk, az új kötetre a jóval kevesebb helyesírási hiba és elírás (bár nem értem, miért szerepel a szerző felesége egyszer Conchiként, majd egy írással odébb Koncsiként), s a túlszerkesztettség jellemző, nem mindennap fordul elő, hogy a kötet egy része átcsúszik a szerkesztő teljesen érthetetlen dicsőítésévé, aki még azt is megengedi magának, hogy pellengérre állítsa az előző kötetben el nem végzett munkáját bírálókat, s nem állja meg, hogy utószót ne írjon a kötethez, amely reménytelenül és teljesen felesleges.

Ferdinandy György új kötete mind a szerző szerelmeseit, mind az írásaival most ismerkedőket maximálisan képes kielégíteni, az olvasó „az életét lassacskán szögre akasztó” szerző határtalan és megrendítő életigenlésével szembesül. S ne szégyellje, ha hellyel-közzel megrendülten teszi le a könyvet, hogy a könnyeit letörölje.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/29-es számában.