Hagyatékfeldolgozás Ferdinandy módra
Két éve kezdte közölni az Európa Könyvkiadó Ferdinandy György életmű-sorozatát. Az első két kötet (Szerecsenségem története, Mamuttemető és más történetek) rávilágított a vállalkozás komoly buktatóira.
Nem könnyű egy autofikciós író életművét összegereblyézni, hisz ennek a műfajnak a sajátja, hogy az illető sokszor ismétli önmagát, s ez komoly veszélyt jelent a szerkesztőre nézve. Az első két kötetben Navarrai Mészáros Márton el is követte az összes lehetséges hibát, s amikor ráadásul ugyanaz a szöveg két változatan is megjelenik száz oldalon belül, az meglehetősen kínos olvasói helyzetet szül.
„Csak addig élünk, amíg őriz bennünket az emlékezet” – állapítja meg szomorúan a szerző, s az olvasó együttérzően állapítja meg, olyan világot élünk, hogy talán még addig se. A recenzens pedig – aki elfelejtett életművek (szinte csak ilyenek vannak) feldolgozásával, újraélesztésével foglalkozik szabadidejében –, sajnos az olvasónak ad igazat. „Ferdinandy György a legszemélyesebb magyar író” – írta róla valahol fiatalabb kortársa, Kukorelly Endre, aki egész életében saját és családja történetét írta újra és újra. Igaz, ha valakinek, akkor neki nagyon könnyű dolga volt, hisz élete kész kalandregény, folytonos újrakezdésekkel.
Életük azon a bizonyos sváb Sas-hegyen kezdődött, ahol a felvidéki gyökerekkel is rendelkező ősök elsősorban még németül társalogtak, amikor összefutottak a hegyoldalban. Aki nem annyira járatos Budán, annak hadd mondjuk el, hogy a Sas-hegy a Kongresszusi Központ felett található, amelynek helyén egykor a német temető volt. Id. Ferdinandy György orvos volt, a nála nyolc évvel fiatalabb Rejtő Erzsébet orvos szeretett volna lenni, de a szülei nem engedték. Az édesanya egy osztályba járt Muráti Lilivel, aki a háború utolsó pillanataiban családjával Spanyolországba menekült.
Amikor évekkel később Ferdinandy szerette volna a művésznőt Madridban meglátogatni, az már nem igazán emlékezett/vagy akart emlékezni egykori múltjára. A Sors iróniája, hogy Rejtő Erzsébet és Muráti Lili ugyanabban az évben, pár hét különbséggel hagyták itt e sivár, mégis annyira mozgalmas világot. Apa és anya, két annyira eltérő egyéniség, akiket elsősorban a mégis a háború szakított ketté, s akik életükben már nem találkoztak többé. A fiú bosszúja, hogy halálukban mégis eggyé lettek. A kriptában és ebben a könyvben is.
Sokan mások a Világ Igaza kitüntetést is kijárják maguknak. Egyedül a lánya látogatja heti rendszerességgel. Gyuri fia a vadnyugaton tengeti idegenként az életét. Még a temetésére sem engedik haza. Pedig ekkor már bőven az 1963-as amnesztia után vagyunk (amit sokan neveznek második kiegyezésnek is).
Az édesanya soha. Ő az, akinek az emlékkönyvébe még azt írja a gyerekkori barátnő, Szabó Lili: „Amit benned szeretek, az az ambitio és az idealizmus. Maradj mindig ilyen, és mindenki szeretni fog!” Innen vezet az egyenes út a teljes elmagányosodásig. Gyuri fia 1956 decemberében elhagyja az országot, s évtizedekre kint marad. Csak évtizedekkel később döbben rá, hogy itt még lehetett volna belőle szabad ember, odakint csak földönfutó és idegen. Ahogy immár az óhazában is, ahová a hetvenes évektől kezdve egyre sűrűbben jár látogatóba, s ahol felfedezi őt az irodalom is. De hiába a kétlaki élet, ő mégis már csak messziről jött idegen maradt. A látszólag egyedül a kutyáihoz ragaszkodó édesanya minden tavasszal a kapuban várja a taxit, a fia érkezését, csak azon a bizonyos utolsó tavaszon nem bírja kivárni. Pedig már a repülőjegyet is megvette a fia…
Kitűnő ötlet volt a szerkesztő Navarrai Mészáros Márton részéről a két történetet, az apa- és az anyaregényt egymás mellé rakni, hisz így olvasva a két párhuzamos életregényt, kapunk egy fájdalmas harmadik történetet, a fiú történetét, aki kétségbeesve kérdezi: vajon hol rontották el?
„De ma már nem sírok. Elmúltak az évek, a múltra is ritkábban gondolok” – csak a légüres tér és a Sas-hegy marad.
