Az önérzetes költő

Ma már talán nem sokan ismerik a verseit, de Kiss József (1843–1921) a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedében a magyar irodalom egyik meghatározó alakja volt. Az általa alapított és (fő)szerkesztett A Hét (1890–1924) című folyóirat a Nyugat előfutára volt. Szerzői között a korszak legjelesebb költőit és íróit tudhatta, Jókaitól kezdve Ady Endrén, Babitson át egészen Kaffka Margitig.

Kiss Józsefnek szívügye volt a lap és nem volt hajlandó megválni tőle, pedig nagyon szép összeget kínált érte egy másik népszerű lap tulajdonosa. Egyebek mellett kifejtette, hogy olyan lapot kell csinálni, amit mindenki olvasni fog. Igaz, valamit engedni kell majd a színvonalból, ehelyett rejtvényekkel, képekkel és más vonzó dologgal kellene bővíteni, és persze Kiss József maradna továbbra is a főszerkesztő, így nem járna rosszul, hiszen jóval magasabb lenne a honoráriuma.

Arra a kérdésre, hogy mit szól mindehhez, Kiss József némi szünet után így válaszolt: „Szép, szép. Nagyszerű, sőt remek. Minden a legnagyobb rendben van. Csak azt az egyet mondja meg nekem, hogy ha maga olyan lapot csinál, amit mindenki olvas, akkor milyen lapot fogok olvasni én…?”

Kiss József Ünnepnapok címmel írt egy versciklust a pesti zsidó hitközségnek, amelyért nagyon komoly összeget, tízezer koronát fizettek. Viszont ennek fejében a hitközség jogot formált arra, hogy egyik-másik sort átírassa vele. Egy tudós rabbi fel is kereste és tételesen felsorolta, hogy mit kifogásolnak a költeményben. Jobbára rituális és teológiai „tévedésekről” volt szó, ezeket kellett volna módosítani. A költő azonban erre nem volt hajlandó, elvégre hónapokon át dolgozott a szövegen, csiszolgatta a sorokat, a ritmust, a rímeket, ezért mérgesen rárivallt a rabbira: „Mi vagyok én? Suszter? Akihez vissza lehet vinni a cipőt, mert szorítja a hitközség tyúkszemét? Szó sem lehet róla! Egy sort sem javítok azon, amit leírtam. Kell, nem kell, marad!” Ezután visszafizette a tízezer koronát az elképedt rabbinak. Igaz, később, amikor erről mesélt a munkatársainak azért hozzátette: „Akkor még nagyon fiatal voltam…”

A pénz persze mindig fontos szerepet játszott az életében. Néha úgy tűnt, hogy dúskál a javakban, ilyenkor semmit sem sajnált magától. Máskor viszont nyomorára hivatkozva gazdag tisztelőit pumpolta.

Történt egy alkalommal, hogy a Pesti Kereskedelmi Bank igazgatója, Lánczy Leó (1852–1921) a hivatalba menet egy csemegeüzlet kirakatában megpillantott egy szépséges friss ananászdinnyét. Bement a boltba és megkérdezte, mennyibe kerül. „Háromszáz korona” – válaszolta az eladó. A bankár elképedt: ennyit azért ő nem fizet, majd vár vele, talán idővel olcsóbb lesz. Amint beért az irodájába már várta is Kiss József, aki hosszan sorolta, milyen nehéz anyagi helyzetben van: minden pénzét a lapjára költi, sőt vannak napok, amikor koplalni kénytelen, meleg étel helyett legfeljebb egy kiflire futja. Lánczy egy idő után már nem bírta hallgatni a sok panaszt, ezért diszkréten háromszáz koronát tett a költő elé, aki nagy hálálkodás közepette zsebre tette és elbúcsúzott.

Lánczy ezt követően kiadott egy-két utasítást a beosztottjainak, majd ebédelni indult a városba. Kedvenc vendéglője felé menve útjába esett a csemegeüzlet is, amelynek kirakatában reggel a kívánatos ananászdinnyét látta. Arra gondolt, hogy mégis csak megvenné, viszont ugyancsak elcsodálkozott, hogy a gyümölcs már nem volt a kirakatban. Be is ment, hogy megkérdezze, hol van a háromszáz koronás dinnye. Miután megtudta, hogy eladták, megkérdezte a boltost: „Ha nem titok, elárulná, hogy ki vette meg?” A válasz ugyancsak elképesztette: „Kiss József szerkesztő úr. Ő állandó kuncsaftunk. Imádja az ínyencségeket.”

Megjelent a Magyar7 2026/19. számában.