Az elnémított telefon
A magyar próza sajátos hangú, írói csoportokhoz nem nagyon köthető képviselője volt Krúdy Gyula (1878–1933), akinek terjedelmes életművében elsősorban a regények és a novellák jelentik a meghatározó műfajt, noha kiváló újságíró, riporter és lapszerkesztő is volt. Sok álnevet használt, ezek közül a legismertebbek a Rezeda úr, a Pletykás és a Szindbád (ezzel a címmel forgatott filmet 1971-ben Huszárik Zoltán rendező, az írót Latinovits Zoltán alakította).
Alig 54 évet élt, de már életében legalább 125 kötete jelent meg, és ebből akár arra is következtethetnénk, hogy mindvégig jómódban, anyagi gondok nélkül teltek napjai.
A valóság azonban egészen más: úgy halt meg a kórházban, hogy közel 400 pengő lakbérhátraléka volt.
Fiatal korától kedvelte a különböző vendéglátóhelyeket, sokszor éjfél után is a kávéházban ücsörgött, ebédelni pedig valamelyik sörözőben (ezekből volt jó néhány a szerkesztőség környékén: Pilseni, Metropole, London stb.) vagy vendéglőben (Kispiszkos, Apostolok, Mátyás Pince) szokott. A szakácsok és a pincérek is tudták, hogy milyen ételeket és borokat szeret, a konflisok viszont úgy délután négy óra tájban már vártak rá, hogy jó borravalóért hazavigyék. Ők is szívesen felhörpintettek egy-egy korsó sört és ilyenkor a „konflisok gyorstávíróján” egymásnak adták az információt, hogy melyik vendéglőben látták az író urat, így a „lovas taxi” mindig a megfelelő helyre érkezett.
Krúdy Gyula szenvedélyesen látogatta a lóversenyeket is, de nem volt szerencséje, amit nem kevés pénze is bánt.
Egy alkalommal a fiával hazafelé tartott a lóversenypályáról, viszont a konflisnak át kellett haladnia azon a hídon is, amely a lakásához vezető utat kötötte össze a folyó felett. Akkoriban még hídvámot is szedtek, Krúdynak azonban semmi kedve nem volt, hogy ezt kifizesse, ráadásul pénze sem maradt, így odaszólt a kocsisnak, hogy csapjon a lovak közé, nehogy meg kelljen állnia. Gyakran a neki szánt postát is a hídőrnél hagyták, tehát ennek a „kényszermegállónak” volt azért haszna is a számára. A hídőr látva a robogó konflist erősen integetve jelezte, hogy mindenképp meg kell állnia. Krúdy eléggé idegesen szólt ki az ablakon, hogy mi van. A hídőr lelkendezve mutatta a borítékot, amit a postás hagyott nála. „Krúdy úr! A pénzespostás járt itt. Pénze jött, sok pénz, ötmillió, itt van, tessék átvenni!” Erre az író megnyugodott. „Az más – mondta –. Ha pénzt hoztak, az más. Nem jött rosszkor, a lovacskák ugyanis ma igen helytelenkedtek.” Ezután átvette a bankjegyköteget – a békéscsabai Tevan könyvkiadó küldött előleget egyik megjelenés előtt álló könyvéért –, majd kivett egy százezres bankót és átnyújtotta a hídőrnek.
Persze ne tévesszen meg bennünket a hatalmas összegű címlet, akkoriban a magyar korona annyira elinflálódott, hogy 1927. január 1-jével felváltotta a pengő, amely 12 500 koronát tett ki pengőként.
Igaz, Krúdy számára ez nem jelentett pozitív fejleményt, utolsó éveiben sokat betegeskedett és anyagi helyzete is egyre siralmasabban alakult. Lakásában gyakran megcsörrent a telefon, ami nem sok jót jelentett, mivel valamelyik hitelezője kereste és emlékeztette a tartozására. Lakbérét is nehezen tudta időben kifizetni, sőt idővel hónapokig adós maradt vele. A telefon azonban könyörtelenül csengett, sőt napjában néha több alkalommal is. Egy különösen zaklatott napon, amikor ismét megcsörrent a készülék először arra gondolt, hogy nem veszi fel, hanem elmegy hazulról. Aztán hirtelen a sétapálcája után kapott és „agyoncsapta” a fekete szörnyeteget. Nem is javíttatta meg soha.
Megjelent a Magyar7 2026/23. számában.
