Amikor férfiak díszítették a hímes tojásokat
Gróf Vay Sándor (1857–1918) a régi magyar világ krónikása volt, népszerű újságíró, aki lányként született és a keresztségben a Sarolta Zsófia Lilla Róza Johanna nevet kapta. Apja 12 éves koráig fiúként nevelte és később is férfiként élt. Egyetemet végzett, többször meg is házasodott, sőt egyik nő szerelméért még párbajozott is. Az italt sem vetette meg. Hogy valójában nő, az akkor derült ki, amikor egy csalás miatt letartóztatták. Most azonban nem róla szeretnék írni, hanem fellapoznám számtalan könyve közül az egyiket, az 1900-ban megjelent Régi nemes urak, úrasszonyok című kötetét, amelyben a 200 évvel ezelőtti húsvéti készülődésekről és szokásokról esik szó.
A kalácssütés rendszerint nagyszombaton történt, a „kemencét pedig úgy nem tudta senki befűteni, mint hosszú Samu”. Olykor a zsidókkal közösen ünnepeltek, amikor az ő ünnepük egybeesett a keresztényekével. „Tömérdek pászkát is hoztak ajándékba. Mi mindig jó barátságot tartottunk velük és nem esett rossz szó közöttünk. Legszebb, a fehér gyolcsnál is fehérebb volt a Goldnerné pászkája.”
A maguk körében ismert „személyiségek” is megjelentek az ünnep alkalmával, mint például Bernáth Gazsi, aki maga fabrikálta versben köszöntötte fel a ház urát és a kisasszonyok emlékkönyvébe képrejtvényeket rajzolt. A krónikás név szerint említi Jászai Palit is, aki „arról volt híres, hogy messze földön senki sem tud úgy hímes tojást vakarni, mint ő”. Ezeken a börzsönnyel megfestett tojásokon általában „átnyilazott szívet vagy sírhantra boruló fűzfát vakartak”. Jászai – ahogy Vay megjegyzi – „mester volt a hímestojás vakarásban, és ékes, allegorikus rajzokban egész szerelmi regényeket rávakart egy-egy ilyen tojásra”.
Húsvétkor a bál sem maradhatott el, a híres debreceni Boka prímás és bandája húzta a talpalávalót, és soha máshová nem is szegődött el ilyenkor. A morva kertész a tánctermet is szépen feldíszítette: a kopár meszelt falakra „itt-ott apró deszkadarabokat szegeztek. A deszkadarabok szépen be voltak vonva piros, fehér meg zöld tülángléval (angyalhálóval) és aranyfüstös papírba burkolt, kivájt krumplikban, otthon mártott faggyúgyertyák meredeztek”.
Az ilyen összejöveteleken nemcsak pletykáltak, hanem megbeszélték a világ dolgait is. Vay szerint „a régi Magyarországon a régi nemes urak és leányok nagyon komolyan vették a szerelmet, az adott szó szentségét. A flirtnek híre sem volt, a francia dekadens poétákat nem olvasták és nem lesték mohón a pikáns darabok premierjét”.
A beszámolót aztán eléggé szomorkásan zárja a krónikás: „Vége lett aztán akkor is a húsvét szép ünnepének, hogy belevészve a szürke hétköznapokba csupán emlékezete maradjon meg.”
