A professzorok esernyője
A szórakozott tudósokról sok adoma ismert. Ezekben a főszereplők mellett bizonyos tárgyakról is olvashatunk. Ezúttal azokról az esernyőkről lesz szó, amelyek megtréfálták a derék professzorokat.
Az első történet főhőse Apáthy István (1863–1922) zoológus, a kolozsvári egyetem professzora. Róla köztudott volt, hogy gyakran elhagyta a botját, a kalapját, vagy éppen az esernyőjét. Ezt már maga is restellte, ezért amikor már ismert tudósként egyetemi tanulmányai színhelyére, Nápolyba látogatott, megígérte családjának, hogy az esernyőjével fog hazatérni. Itáliában több hónapig időzött, és amikor levelet írt feleségének, mindig megjegyezte, hogy az esernyője is vele van. Nápolyból Kolozsvárra vonaton utazott, ez természetesen többszörös átszállással járt, ami különösen alkalmas arra, hogy ilyenkor valamilyen tárgy „önállósítsa magát”. De Apáthy professzor résen volt és minden átszálláskor táviratot küldött, hogy most éppen hol van, egyúttal jelezte, hogy az esernyő is vele van. Az utolsó táviratot Nagyváradról küldte ezzel a szöveggel: „Három óra múlva érkezünk – én és az esernyő.” Kolozsváron az állomáson már a családja várta. Nagy ölelkezés, csókok, mindenki örült a viszontlátásnak. Egyszer csak valaki felkiáltott: „És az esernyő?” Apáthy kétségbe esve keresni kezdte, majd hirtelen visszaszaladt a vonatra, mindenhova benézett, de az ernyő nem volt sehol. Nem csoda, ottfelejtette a nagyváradi távírdában.
A másik történet főszereplője a felvidéki Ladomérban született Riedl Frigyes (1856–1921) irodalomtörténész, egyetemi tanár, a 19. századi magyar irodalom legjelesebb képviselőiről írt monográfiák szerzője.
A professzor úr az egyetemre menet előbb benézett a Múzeum körúton található antikváriumokba, itt szemügyre vette azokat a polcokat, ahol érdekes könyveket sejtett. Elbeszélgetett az antikváriusokkal is, de közben azért odapillantott az órájára is, nehogy lekésse az előadást. Az egyetemen már várták a diákok, akik kedvelték őt, ezért nem meglepő, hogy a terem zsúfolásig megtelt. Előadás közben eleredt az eső, amely hirtelen záporrá változott, ezért az egyik hallgató az ablakhoz lépett és egy kis zajt is keltve becsukta. Riedl professzor erre kis szünetet tartott, mert eszébe villant, hogy hol lehet a vadonatúj esernyője. Arra határozottan emlékezett, hogy amikor elindult hazulról az ernyő is vele volt. Minden bizonnyal a hóna alatt volt akkor is, amikor belépett az antikváriumba. De azt már nem tudta felidézni, hogy hol hagyta el. Mert az egyetemre érve már mindkét kezében könyvek voltak, tehát az esernyő még előtte tűnhetett el. Ettől módfelett ideges lett, alig várta, hogy az óra véget érjen, röviden elintézte azokat a hallgatókat is, akik az előadást követően még kérdésekkel tartották fel. Gyorsan az egyetemi szobájába sietett, hogy „rekonstruálja” az egyetemre vezető útvonalat. Közben elállt az eső is, ezért nekivágott az esernyővadászatnak. Az első boltban még köszönni is elfelejtett, hanem az esernyő felől érdeklődött. Az antikvárius azonban sajnálkozva jegyezte meg: „Itt nem hagyta, professzor úr, nem is emlékszem, hogy ernyőt méltóztatott hozni.”
A másik antikváriumban sem járt sikerrel, viszont a harmadikban, ahol már reménytelenül tette fel a kérdést, a vidám eladó lelkesen kiáltott fel: „Ó, hát a professzor úré? Tessék itt van!”
Riedl megnyugodva hagyta el a könyvesboltot. Az utcán egyik kollégájával találkozott, akinek feltűnt, hogy a tudós szinte ragyogott. Meg is kérdezte az okát. Riedl így válaszolt: „Képzeld elvesztettem az esernyőmet. Három antikváriumban is kerestem, de az első kettőben tudni sem akartak róla. A harmadikban viszont visszakaptam. Mert hála istennek, nem mindegyik ódondász egyforma zsivány…”
Megjelent a Magyar7 2026/7. számában.
