A nádorispán meghívója
Az 1830-as években a reformkor jeleseit sok egyéb dolog mellett két téma különösen foglalkoztatta: hol épüljön fel a nemzet színháza, illetve miként valósuljon meg az 1836-os országgyűlés határozata alapján a Budát és Pestet összekötő lánchíd. Ez utóbbi ügyben egy bizottságot is kijelöltek, mert bár a híd felépítését szükségesnek tartották, abban már nem született megegyezés, hogy például egy nemes ember is fizessen-e hídvámot, esetleg az akkor még két önálló város, Buda és Pest között hogyan osszák meg a feladatokat, de számos egyéb felvetést is említhetnénk.
A „különbizottság” kijelölésével persze a tisztelt urak áthárították a feladatot és a felelősséget is a testületre, mert, ha nem sikerül, megtehetik bűnbaknak.
A Nemzeti Játékszín esetében elsősorban a helyszín kérdése volt a viszály forrása. A telket József nádor (a „Palatinus”) biztosította volna, viszont a helyszín megválasztása már a tisztelt urak dolga lett volna.
Széchenyi István nagy, mintaszerű színházat akart, de ehhez nem volt meg a szükséges pénz, Pest vármegye viszont azonnal belefogott volna az építkezésbe, az adott lehetőségekhez igazodva. Persze a vita parttalanul folyt, ezért Széchenyi egy bizottság felállítását javasolta a nádorispánnal az élén, és a legalább harminc fős testületben főrendek, papok, vármegyék és szabad királyi városok küldöttei is helyet kaptak volna. Ebben sem született azonban megegyezés, ezért Széchenyi azt javasolta, hogy a hídbizottság egyben a színház ügyével is foglalkozzon. Valaki felvetette ugyan, hogy a hídbizottság ugyan mit ért a színházhoz? Széchenyi erre ezt válaszolta: „Annyit csak ért a színházhoz is, mint a lánchídhoz.” A jelenlévők hangos nevetésben törtek ki, elvégre a hídbizottság tagjai sem láttak még lánchidat.
A „legnagyobb magyar” titokban arra is gondolt, hogy a hídbizottság tagjai „kisebb súlyú” emberek, tehát a színház ügyében is könnyebben befolyásolhatók lesznek. Végül Deák Ferenc pártvezéri tekintélyét latba vetve elérte, hogy a két fontos üggyel ugyanaz a bizottság foglalkozzon.
A játékszíni országos biztos Kocsi-Horváth Sámuel Veszprém vármegyei követ lett. Személye kapcsán szóba került a somlyai bor és a társaság félig tréfásan, félig komolyan úgy vélte, hogy illene a bizottságot ezzel a borral is megvendégelni. Kocsi-Horváth szívesen vállalkozott erre, és írt Veszprémbe, hogy küldjenek bort Pestre. Amikor néhány nap múlva tiszti katonája jelentette, hogy a küldemény megjött, Kocsi-Horváth odafordult a bizottsághoz: „Uraim, a somlyai bor megérkezett, ma délben egy órakor szívesen felkérlek benneteket egy kis barátságos ebédre.” Majd kiadta az utasítást a tiszti katonájának, hogy vigye a bort a Palatinushoz, hűtse be és egy jó ebédet is főzessen.
Lódor János, a tiszti katona meghallgatta az utasítást és azonnal elindult. Persze azt nem tudta, hogy a Palatinus alatt a Váci utcai Nádor-vendéglő tulajdonosát értették, akit az országgyűlés követei maguk között Palatinusnak neveztek.
Lódor egyenesen József nádor palotájába ment az üzenettel. Ott nagy ribilliót csapott, miután nem akarták a palatinus elé engedni. József nádor arra járva megkérdezte, hogy mi ez a nagy hangoskodás. Lódor átadta az üzenetet, és a nádor mindjárt rájött a tévedésre. A következő üzenettel küldte vissza a tiszti katonát a követekhez: „Az urakat szívesem látom ebédre, de nem egy órakor, hanem három órakor. Addig is majd üzenek nekik.”
Hamarosan megjött a meghívó is az ebédre, külön feltüntetve, hogy a bor jól be lesz hűtve és az ebéd is finom lesz. Az ebéden a bort iszogatva az urak végleg megegyeztek mind a lánchíd, mind pedig a nemzeti színház dolgában. Másnap a jegyzőkönyvet is aláírták.
Megjelent a Magyar7 2026/24. számában.
