A magyar urak téli utazásai
Napjainkban sokan újabban már nemcsak a nyári időszakban töltik otthonuktól távol a szabadságukat, hanem kihasználják a téli szabadnapokat is, és vannak, akik síelni indulnak a hegyekbe, mások pedig külföldön, mondjuk valamilyen kellemesen meleg éghajlatú országban ünneplik az új évet.
De a „telelés” (a „nyaralásra” utalva) egykoron sem volt szokatlan, igaz ebben elsősorban a tehetős emberek, arisztokraták jeleskedtek. Vidéki kúriáikból olykor egész háznépükkel útra keltek, hogy valamelyik nagyobb városban élvezzék a farsangi időszakot, esetleg találkozzanak rég nem látott ismerőseikkel, és gyakran nagy lakomákkal üssék agyon az egyébként egyhangúnak tűnő estéket.
Ha belegondolunk, hogy másfél évszázaddal ezelőtt még inkább fogatokon közlekedtek és vonatok csak kevés helyen jártak, egy-egy ilyen „kiruccanást” nem is volt egyszerű megszervezni. Erdélyben sem volt ez másként, ahol ráadásul a táj sok helyen meglehetősen dimbes-dombos, és télen a hó sem volt annyira ritka, mint manapság. Sokan emiatt már november végén útra keltek, hogy ezeket az akadályokat elkerüljék.
A következőkben egy ilyen utazásról lesz szó. A Kolozsvártól mintegy 120 km-re északkeletre fekvő Bethlen település – ahol a magyar történelemben fontos szerepet játszó Bethlen-család számos tagja meglátta a napvilágot – manapság 11 ezer lakosú város, magyar népessége jelenleg 10 százalék, noha egykor zömében magyarok lakták. Itt élt gróf Bethlen Ferenc (1800–1875) is, aki az 1848–1849-es magyar szabadságharcban Görgei Artúr alatt szolgált és műfordítóként is számontartják (lefordította például Victor Hugo Borgia Lucretia drámáját, amelyet Pesten több alkalommal is előadtak az 1830-as évek második felében), maga is írt Én címmel egy vígjátékot, amit 1841-ben színpadra állítottak, a Saturn kórosok című bohózata viszont egyelőre csak kéziratban ismert. 1863-ban megjelent egy cikke is, amelynek címe: Adatok a kertészet történetéhez.
Bethlen Ferenc általában Kolozsváron „telelt” és ilyenkor népes udvartartása is vele tartott.
A család számtartójának felesége is nagyon vágyott erre a lehetőségre, már csak azért is, mert még nem járt a „kincses városban”. Többször is könyörgött a gróf feleségének, hogy ő is szeretne a társasággal tartani, még azt is megígérte, hogy segítségére lesz a szakácsnak, a felszolgálóknak, de hasznos lehet máshol is. A grófné végül beleegyezett és a számtartó felesége is ott sürgött-forgott a társzekerek körül, amelyeket igyekeztek megpakolni minden szükséges holmival és főleg jóféle ételekkel és italokkal, elvégre már a Kolozsvárra vezető út is tovább tartott egy napnál.
Ahogy egy szemtanú feljegyezte, a sonka, a disznózsír, a liszt, a vaj, a tejföl, a tojás külön helyet kapott, de a bútor és az ágynemű is egy szekeret megtöltött. A kocsis mellett általában egy puskás ember is ült, ha farkas vagy netán haramia bukkanna fel az úton. A számtartóné azonban idővel egyre jobban félni kezdett, és talán meg is bánta, hogy útra kelt. Pedig az igazi „megrázkódtatás” Kolozsváron érte.
A színházrajongó Bethlen gróf és felesége mindenképp látni szerette volna a Stuart Mária című darab előadását és persze magukkal vitték a számtartó feleségét is. A darabban a skót királynőt – ahogy egykor ez meg is történt – halálra ítélték, de a számtartóné ezt már nem bírta idegekkel és minden áron távozni szeretett volna, mert nem akarta megvárni, hogy „előtte öljék meg azt a derék fehérnépet”, hiába próbálta őt meggyőzni a grófné, hogy a kivégzésre a színházban sosem kerül sor, elvégre a darabot másnap is elő fogják adni. Az asszonyt még az előadás vége előtt ki kellett vezetni, mert hangos jajgatása már igencsak zavarta a nézőket. A színházba már soha többé nem tette be a lábát.
Megjelent a Magyar7 2026/5. számában.
