Egy „lázadó” a Svábhegyen
Az 1848/49-es magyar szabadságharc leverését követően sokakban még élt a remény, hogy valamilyen kedvező fordulat következhet be a nemzet sorsában.
Talán a törökök segítenek majd egy nagy sereggel, miután sok honvédtiszt és maga Kossuth Lajos is az Oszmán Birodalomba menekült, sőt voltak, akik az Ázsiában rekedt magyarokban bizakodtak. Noha Anglia eléggé tartózkodó volt a szabadságharc két évében,
egyesek nem zárták ki, hogy lord Palmerston külügyminiszter, aki a törökökkel is rokonszenvezett, módját találja annak, hogyan lendíthetne a magyar ügyön.
Minderről Jókai Mór Az éjjeli fogás című elbeszélésében is olvashatunk. Ennek az alcíme: Igaz történet. Ebben örökítette meg az alábbi esetet. A nagy mesemondó szerint
az osztrákok is éberen ügyeltek arra, nehogy ezekben a szóbeszédekben akár csak egy porszemnyi igazság is legyen, ezért minden lehetséges módon igyekeztek megelőzni bármiféle szervezkedést vagy gyanúra okot adó eseményt.
A Svábhegyen is volt egy rendőrállomás, amelynek beosztottjai az erdőben már napok óta furcsa jelenségeket észleltek. Az éjfélhez közeledve váratlanul fények villantak fel, de mire oda értek, már nem találtak semmit. A következő alkalommal a fényeket egy másik helyen észlelték, de akárcsak korábban, most sem jártak sikerrel. Logikusnak tűnt, hogy ezek a jelek egyfajta üzenetek lehetnek és a főnökség fantáziája is meglódult. Talán fel akarnak robbantani egy épületet, ahol osztrák tisztek vannak elszállásolva, de a célpont a Károlyi-palota is lehet, ahol a véres kezű Haynau rezidenciáját rendezték be.
A hatóságoknak a besúgók sem tudtak érdemleges adatokkal szolgálni,
mert bármit is hallottak, másnap már egészen másképp álltak a dolgok.
Sokáig a titokzatos fény követése sem járt sikerrel, mert mire lecsaphattak volna, váratlanul kialudt és negyedórával később már a fogdmegek háta mögött gyúlt ki ismét.
De a szívós megfigyelésnek és igyekezetnek végül meglett az eredménye. A megnövelt számú egyenruhásnak a sok kudarc után kedvezett a szerencse. Joggal feltételezték, hogy a Svábhegy alatti erdőben van néhány barlangszerű búvóhely, ezekre kell összpontosítani és kézre kerülhetnek a "gazfickók".
Az egyik éjjel aztán körbevették a rejtélyes fényforrást és hangosan rákiáltottak az alig kivehető alakra:
Az illető, kissé meglepődve azt kérdezte:
Miután megkapta a választ csak ennyit mondott:
Az egyik rendőr már ki akarta nyitni a fedelét, mire a férfi lefogta a kezét.
A továbbiakban tisztázódott, hogy az a férfi, akit összeesküvőnek és lehetséges terroristának véltek, Frivaldszky Imre (1799–1870), a Magyar Nemzeti Múzeum őre, az akadémia tagja, ismert botanikus és zoológus, a magyarországi és a délkelet-európai flóra és fauna jeles kutatója.
Róla tudni kell, hogy a felvidéki Bacskón (Tőketerebesi járás) született és eredetileg orvosi diplomát szerzett a pesti egyetemen, de 1822–1850 között muzeológusként tevékenykedett. Ráadásul a Svábhegyen villája volt.
A nevéhez fűződő expedíciók többségében csak szervezőként vett részt, a gyűjtést megbízott munkatársai végezték. Ezért is tűnik kissé szokatlannak, hogy a ritka éjjeli lepkéket maga igyekezett befogni. Valószínűleg az általa körjegyű ardócnak nevezett, de ma nagyfoltú bagolyként (Oxytripia orbiculosa) ismert nagyon ritka, ezért szigorúan védett fajra vadászott. Ezt a lepkét egyébként már vagy száz éve senki nem figyelte meg Közép-Európában, ahol endemikus fajnak számított.
