Božena Slančíková Timrava: Egy életút s egy életmű – kettő az egyben
Ha azt írtuk a minap, hogy Hviezdoslav élete eseménytelenül telt el, sokszorosan igaz ez Božena-Slančíková Timravára, aki pár hónappal a kiegyezés után született. Igaz, ezt a kiegyezést nem a magyarok és szlovákok kötötték, hanem a magyarok az osztrákokkal.
Timrava maga írja, életrajza elmondható öt mondatban, hiszen szülőfalujából Parlagosról évtizedekig alig mozdult ki, imádott apja halála után költözött lelkész ikertestvéréhez a szomszédos Ábelfalára, majd a második világháború befejezése után élete utolsó éveit Losoncon töltötte. Itt is halt meg 70 éve, s itt alussza örök álmát is.
Ennek a magányos nőnek volt ereje ahhoz, ami sok férfiíróban hiányzott, az őszinteséghez – írja róla Szalatnai Rezső, s ahogy a magyar irodalomban pár évtizeddel később Fejes Endre megírta a hábetlerizmust, ő már 1914-ben papírra veti a „tyapákizmus”-t.
A két mű legfontosabb közös vonása, hogy tűpontosan kegyetlenek, mégis szolidárisak a hőseikkel, hiszen alkotóik maguk is annak a világnak a gyermekei.
Amíg a nagyurak a maguk kiegyezéseivel voltak elfoglalva Bécsben és Budapesten, a nógrádi, világvégi kis falvak élték a maguk megszokott, megmerevedett, velejéig egyhangú életét. Gyakorlatilag mindenki szegény volt, s ugyan a tanító, a lelkész, a jegyző vagy a kántor látszólag egy fejjel kiemelkedett a helyi szegénységből, bizony többségük szintén méhészkedett, vajákoskodott vagy cipőket készített, hogy meg tudjon élni. Később meg kivándorolt Amerikába, s ha sikerült megkapaszkodnia az újvilágban, de honvágyát nem tudta legyőzni, hazatért. Ahogy sokan hazatértek úgy is, hogy épp csak a hajójegyre futotta.
Mikszáth megírta a kifligyáros Tóth Mihály édes-bús történetét, aki fejvesztve visszamenekül az újvilágba, pár évvel később az első világégés idején Gábor Andor még ennyire sem „optimista”, egy szál bőröndjével hazaérkező Dollárpapáján inkább már csak sírva nevetünk.
Nos, egy ilyen világvégi nógrádi kisfaluban, egy kortársaihoz képest is művelt evangélikus lelkész, Pavel Slančík családjában szocializálódik az 1867 október másodikán született Božena. Apjáról tudni kell, hogy Lónyabányáról származott, Pozsonyban és Halléban tanult, majd három év káplánkodás után, 38 éven át, haláláig szolgált Parlagoson. Édesanyja, Honétzy Mária a gömöri Kiétéről került Parlagosra (Polichno), aki tizenegy gyereket szült férjének, akikből hatan élték meg a felnőttkort.
A gazdagság nem vetette fel a papcsaládot sem, így Boženát is otthon tanították, csak egy év jutott neki Besztercebányán, ahol németül és magyarul tanult.
Pár hónap kivételével apja haláláig él Parlagoson, csak ekkor költözik át Ábelfalvára, ahol ikertestvére lelkészkedik, s itt dolgozik nevelőnőként a helyi óvodában. Igaz, az a pár hónap felettébb emlékezetes lesz a számára, ugyanis Alsókubinba küldik társalkodónőnek özvegy Országh Pálnéhoz (igen, a hírneves költő, Hviezdoslav édesanyjához), de ő úgy érzi, cselédet játszatnak vele, így négy hónap után otthagy csapot-papot, s hazatér apjához Parlagosra.
A négy hónap nem múlik el nyomtalanul az életében, ugyanis 1902-ben megírja ottani élményeit Tapasztalat című kisregényében. Sokan magukra ismernek, többen meg is fenyegetik.
Timrava (aki művésznevét a két falu között található, s Cimravának-Timravának nevezett kedves kútjáról veszi) később se mond le rossz szokásáról, s mivel évtizedekig ki sem mozdul a falujából (bár nagyon sokat olvas, így Jókait és Mikszáthot is), ötmondatos életrajza hősei életrajzával válik teljessé, egységes egésszé. Timrava sosem fukarkodik a kritikával, igaz hőseit kivétel nélkül mind megértéssel ábrázolja, bár akik magukra ismernek, nem mindig viselkednek megértően.
Az irodalom már a szűkebb családban hamar megkörnyékezi Boženát, s két évvel idősebb nővérével, Irenával együtt Ratolesť (Hajtás) címmel saját kézzel írt lapot adnak ki, amelynek első száma 1887 március 20-án jelenik meg, s amelybe kettejükön kívül Pavel bátyjuk is rendszeresen írogat. Ekkoriban még Božena verseket is írogat (bár a lap fennmaradt egyetlen, első számában novellával jelentkezik), 27 éves korában a Slovenské noviny című országos lapban is megjelenik egy költeménye, de aztán végleg műfajt vált, s Kihez menjek? címmel megjelenik első novellája is, amelyik már szinte teljes fegyverzetben találja. Nővére, aki vele egy évben hal meg, szintén folytatja az írást, s bár Boženával ellentétben ő férjhez megy, Irena Laciaková és Irena Poľanská álnéven időnként elkövet egy-egy novellát, útirajzot, de drámát is ír.
Ahogy íróként jegyzi az irodalomtörténet unokaöccsét, Szlancsik (Szentpáli) Pált is, aki velük ellentétben magyarul alkotott, s élete nagy részét Terényben (apja itt lelkészkedett évtizedekig), majd Budapesten, Ózdon, Szarvason, Tótkomlóson, s végül Pusztaföldváron élte le, s szolgált evangélikus lelkészként. Szabadidejében szívesen verselt, amelyek a korabeli újságokban gyakorta megjelentek. Önálló kötete Erős várunk nékünk az Isten címmel jelent meg 1942-ben, magánkiadásban.
Egyik versét beválogatták a Szarvasi Evangélikus Énekeskönyvbe is (260. ének). 1966-ban 72 évesen Salgótarjánban halt meg.
Hviezdoslavval, Kukučínnal, Vajanskýval egyidejűleg a szlovák irodalomban megjelennek az első női alkotók. Abban a közegben, amelyik a mai napig erősen férficentrikus vonásokat mutat, s hogy ezt bizonyítsuk, elég két lexikont elővennünk. A Matica slovenská 2017-ben adta ki Michal Eliáš tollából a 111 ismert szlovák című reprezentatívnak szánt kötetét, amelyben összesen öt nő található, egyikük Timrava.
A budapesti Noran Libro Kiadó 2016-ban jelentette meg a Huszadik századi szlovák novellák című antológiáját, amelyben húsz írót válogattak be, de csak ketten képviselik (Timrava mellett Alta Vášová) a női nemet.
Timravának A bál című miniatűr remeke szerepel Forgács Ildikó új fordításában. S ha már Hviezdoslavnál megemlítettük, ne feledkezzünk meg róla Timravánál sem, a magyar fordítások sokszor élvezetesebbek a sok-sok tájszóval, archaikus szóhasználattal élő eredetivel szemben (már az 1950-ben megjelent, s a Tapasztalat és Mindent a nemzetért című kisregényeket tartalmazó kötet külön szótárt tartalmaz a szlovák olvasók számára), s bizony, elgondolkozhatunk azon, miért is szlovák órán tanítják csak (s idegenítik el) a szlovák irodalom sokszor szlovákok számára is nehezen megérthető remekeit.
S ha már a fordításoknál tartunk, említsük meg, hogy Hubik István élvezetes fordításában, Ivan Kusý utószavával három kiadást is megért a Hősök című válogatás Timrava műveiből. Igaz, a harmadik kiadás is 34 évvel ezelőtt, 1987-ben látott napvilágot. A kötet a már említett Kihez menjek? című bemutatkozó novella mellett tartalmazza Az újdonsült útkaparó, a Bál, a Mojžík gazda, a Tyapákék és a Hősök című novellákat/kisregényeket.
Visszatérve Timrava kortársaihoz, a kor több neves nőírót is adott a szlovák irodalomnak, akik Szalatnai találó megállapítása szerint külföldi kortársaikkal együtt az öntudatra-eszmélést képviselték.
Nem is elsősorban az általuk „elkövetett” művek minőségével, hanem a jelenlétükkel. Timravának olyan kortársai vannak, mint Elena Maróthy-Soltészová, akinek Gyermekeim című munkája magyarul is megjelent, de itt kell megemlítenünk Terézia Vansovát és Ľudmila Ríznerová-Podjavorinskát is.
Csak zárójelben jegyezzük meg, magyar nőírók ekkoriban szinte még sehol, egyedül a Wohl-nővérek, Janka és Stefánis állják a sarat (ők is inkább Párizsban), majd a századfordulón robban(na) be a magyar irodalomba Czóbel Minka, (ha hagynák). A fiatalon, spanyolnáthában elpusztult Kaffka Margit lesz az első, aki le tudja bontani a falat, s elfogadja őt a nagybetűs magyar irodalom.
Timrava éldegél apja mellett Parlagoson, majd Bohuš ábelfalvai otthonában, éli a vénlányok szomorkás életét, s megfigyel. S megfigyeléseit lelkiismeretesen beépíti hosszabb-rövidebb írásaiba.
S Timrava pompás megfigyelő, A bál című miniatűr remekében egy egész bálozó közösség különc s kevéssé különc figuráit teszi fel a palettájára egy-két remekbe szabott jellemrajzzal, látszólag kíméletesen, mégis maró, sokszor gyilkos gúnnyal.
Nem kíméli azokat sem, akik papíron és úton-útfélen ágálva szájhősködnek, s mindent megtesznek a nemzetükért, szeretett szlovák népükért, a valóságban azonban legfeljebb a saját pénztárcájukat próbálják folyton hangoztatott magyarellenességükkel megtömni. A Mindent a nemzetért vagy a Hősök című kisregényeinek már a címe is gyilkos irónia, a Tyapákéknál súlyosabb társadalomrajzot kevesen fogalmaztak meg a szlovák irodalomban.
– így jellemzi a hosszú elbeszélésben egyik főhősét, Paľot Timrava, akik úgy tűnik, bármilyen cselekvésre képtelenek és restek, s kései Pató Pálként vallják: „Ej, ráérünk arra még!” Timrava mégis annyira szereti ezeket az embereket (hisz ő is ezek között élt), hogy az elbeszélése végén cselekvésre kényszeríti őket. Ez már az a korszak, amikor a szlovák irodalomban nem Kukučín, s nem is Vajanský felfogása az uralkodó, hanem már megjelenik Janko Jesensý és Jozef Gregor-Tajovský, Timravának csak a drámákkal nincs szerencséje, többet is ír, de sikert egyikkel sem arat, sőt van, amelyik el is veszik.
Eva Rysová, az Ajnácskőről elszármazott színésznő mesélte, hogy az ötvenes évek legelején a losonci gimnáziumban a szerző jelenlétében mutatták be egyik színdarabját (Akadályok), amelyiknek a szövegkönyve később szőrén-szálán eltűnt. A darabot megnézvén Timrava egyik ismerőse magára ismert, s meg is haragudott az írónőre, aki kiteregette úgymond a házi szennyest.
Ezek után talán már nem is lepődnek meg azon, hogy Timrava az egyik legkeresettebb szlovák drámaíró. De nem a drámáit játsszák, hanem a novelláiból készült átiratokat.
A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház 2014-ben mutatta be A bál című írásából készült átiratot Michal Vajdička rendezésében, de ugyanitt játszották a Nagy szerencse című elbeszéléséből készült színpadi változatot. Nyitrán szintén Vajdička rendezésében a Mindent a nemzetért került a színre Daniel Majling átiratában, Kanócz Zsuzsával az egyik főszerepben, míg pár hónapja mutatták be Eperjesen a Tyapákék című hosszú elbeszélését, amelyet Silvester Lavrík és Alena Lelková állított színpadra. De megtalálta Timravát a televízió és a film is, több elbeszéléséből készült tévéjáték (ahogy hangjáték is), Štefan Uher pedig A hatodik mondat címmel forgatott tévéjátékot az életéből Timrava szerepében Ozsda Erikával.
Amíg Hviezdoslav esetében szomorúan állapítottuk meg, hogy életműve már évtizedek óta tetszhalott állapotban leledzik, Timrava életműve eleven és virul (a Kalligram 2008-ban adta ki válogatott írásait), s bár nyelvezete itt-ott már megbicsaklik a mai kor embere előtt, írásai mintha csak ma íródtak volna.
