Megtalálni és felmutatni a kincseket – nagyinterjú Szanyi Máriával
Szanyi Máriával nagyon fiatalon, a húszas éveim elején találkoztam először. A Budapestről Galántára tartó vonaton ült le mellém, egy versenyről tartottunk haza. Újságírói munkám során nagyon sokszor összehozott vele a sors, hiszen alig található olyan platformja a felvidéki magyar közéletnek, amelyen ne jelenne meg a neve. Pedagógusként, nevelőként, néprajzosként, kutatóként ismerjük. Matematika–fizika szakos tanárként szívügye volt a reál tantárgyak játékos oktatása, az ifjú tehetségek felkutatása, de a humán szféra sem állt messze tőle. Ezt bizonyítja elhivatottsága a magyar néprajz és a hagyományok kutatása terén.
A Kincskereső mozgalom Pozsonytól a Bodrogközig szólítja meg a felvidéki magyar iskolákat, és ösztönzi közös kutatómunkára a pedagógusokat és diákjaikat, szülőket és gyermekeiket. Szanyi Mária úgy véli, minden tanárnak csak úgy lenne szabad a katedrára állnia egy közösségben, ha maga is ismeri annak a mikroközösségnek az értékeit, múltját és hagyományait, örömét és bánatát. A jövőt építő munkája, a Kincskeresők mozgalom a Magyar Örökség része lett. Az oklevélen az áll, hogy a Kincskeresők nevet mostantól az Aranykönyv őrzi. Szépen cseng ez a történet.
Az Aranykönyvbe azok kerülnek be, akik és amely szervezetek, csoportok, mozgalmak hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra, tudomány, gazdaság, sport, azaz a magyar társadalom erkölcsi és szellemi felemeléséhez. Ezek alkotják együttesen a magyarság láthatatlan szellemi múzeumát. Nagyon örülünk az elismerésnek, hiszen ez egy egész közösség munkája előtti főhajtás. A Kincskeresők már a kezdetektől komoly programnak számított, és hatalmas erők munkálkodnak benne. A mozgalom hűséges a nevéhez, hiszen a név kötelez. Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című művében a ködmön a tanulás és érés folyamatát is szimbolizálja. A ködmön zsebébe gyűjtött kincsek bölcsességek, jócselekedetek, tanulságok, igazi kincsek, amiket gyűjthetünk és kamatoztathatunk, s az pedig már maga a tudás.
Húsz év áldozatos munkája van a Kincskeresőkben. Elevenítsük fel, hogyan kezdődött.
A kétezres évek elején a galántai gimnáziumból volt egy tanítványom, aki a TUDOK versenyre készült, mentorként meghívott az előadására. Ezen a versenyen szembesültem azzal, hogy milyen csodálatos prezentációkat készítenek már egészen ifjú diákok is. Mi akkor a történelem-, néprajzi szekcióban voltunk. Hazatérve elkezdtem terjeszteni a gondolatot, hogy kellene valami hasonló csodát létrehozni, szervezni, de senki nem volt rá vevő. 2005 őszén írták ki az első Szülőföld pályázatot, majd 2006 elején ezzel kerestem meg Pék Lászlót, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége akkori elnökét, a csemadokos Huszár Lászlót és Görföl Jenőt, hogy dolgozzunk együtt, írjunk ki pályázatot diákcsoportok számára. Tudtam, hogy a TUDOK-nak az az óriási sikere, hogy nem kell mindenféle összetett esszéket írni, a diákok készítenek egy prezentációt a saját kutatásaikról és azt adják elő. Én is azt akartam, hogy álljanak ki és mutassák be a saját maguk által gyűjtött tudásanyagot a helyi értékekről. A csemadokosoknak azonnal tetszett az ötlet, Pék László azonban óvatos elnök volt, nem akart egyedül dönteni, megkérdezte a kollégákat, mit szólnának egy értékkutató, prezentációkon alapuló versenyhez? Egyetlen levél jött vissza, hosszan ecsetelve, hogy nem ilyenekkel kell foglalkozni, a gyerekeknek minél többet kell írni, mert az írás megmarad. Akkorra azonban már a Pedagógusszövetség adott ki írott diákdolgozatokból álló köteteket. Aki egy kicsit is ért a szöveghez és a gyerekekhez, azonnal felismerhette, hogy ezeket nem gyerekek készítették, szinte mindegyik magán hordozta a felkészítő pedagógus stílusát.
Húsz évvel ezelőtt azonban csak megtalálták az összhangot, hiszen megalakult a Kincskeresők mozgalom.
Végül abban egyeztünk meg, hogy a középiskolásoknak írásban is le kell adniuk a kutatás 5-10 oldalas leírását, de az alapiskolásoknak elég a prezentációt elkészíteni és előadni. Az első Kincskeresők versenyt 2006 januárjában hirdettük meg. A fantasztikusan szép, országos eredményhirdetés májusban volt a kormányhivatalban. Csáky Pál volt akkor a kormány alelnöke és támogatta a Kincskeresőket. Hetvenhat csapat jelentkezett be nem egész másfél hónap alatt. Nem akartam, hogy témaköröket és időszakokat határoljunk be, amiken belül dolgozhatnak a diákok. Egy volt a lényeg, mindenki hozzon saját értéket. Nem lehet elhagyni a legkisebb település értékeit sem, azokat is ki kell kutatni, azok iránt is érdeklődni kell. A Kincskeresők nagy sikere talán abban rejlik igazán, hogy mi vagyunk az „egyéb” kategória a tematikus versenyek mellett, ahova minden téma befér, ami egy közösségnek érték. Azon a bizonyos első „kormányhivatalos” díjkiosztón nyeltem a könnyeimet, mondtam, hogy nagyon örülök annak a huszonöt csapatnak, amely célba ért, de siratom azokat, akik nem jutottak be. Akkor még a pontszámok alapján limitálva volt, hogy ki jöhet a döntőre előadni.
Arról az időszakról beszélünk, amikor még csak kiépülőben volt az internethálózat, és nem volt minden iskolában, otthonban számítógép. A kutatási folyamat nehezebb és időigényesebb volt.
Igen, a tehetősebb családoknál volt csak internet, de egyre inkább gyűrűzött be a mindennapokba. Az iskolában, ahol tanítottam, számítástechnika órán többször is helyettesítettem, s tanácsot kértek a gyerekek, hogyan is kell egy PowerPoint-prezentációt elkészíteni. Nos, az olyan „vak vezet világtalant” helyzet volt, de mindig volt egy-két tehetséges diák, aki jött, és segített a társainak. Tulajdonképpen én magam is a gyerekekkel együtt a gyerekektől tanultam meg kezelni a számítógépet és az internetet, és ez így volt helyes.
A Kincskeresőkre mindig neves zsűritagokat sikerült meghívni.
Történelemtanárt nem hívunk zsűrizni, mert az a tapasztalat, hogy számonkérik a versenyzőimen a történelmi ismereteket, pedig annak az adott témának a csapattagok a legnagyobb ismerői, és mi sem ismerhetjük a Felvidék minden szegletének kincses témáit. Ilyen esetekben mindig megvédtem a gyerekeket és a felkészítő pedagógusokat is.
Aki ugyanis kutatással foglalkozik, pontosan tudja, hogy hatalmas buktatókkal kell megbirkóznia. Voltak évek, amikor Bauer Editet is meghívtam zsűritagnak. Szociológusként, a kultúrába belelátó, érzékeny emberként zseniális zsűritag volt. Plusz értéknek számított, hogy a férje, Bauer Győző professzor is elkísérte a feleségét, és beült az előadásokat hallgatni. Én meg megkértem, hogy jöjjön ő is zsűrizni. Mérhetetlenül nagy élmény volt számomra, hogy bebizonyította, egy kutató pontosan tudja, milyen kérdéseket kell feltenni, hogyan kell vezetni a fiatal generációt. Ő kérdéseket tett fel a hogyan továbbról, ez a gyerekeket először megdöbbentette, majd közösen állítottak fel komoly kutatási programokat. Zseniális volt, s tulajdonképpen a Kincskeresők sikere ebben állt. Mindig voltak és vannak olyan tudósok és segítők a láthatáron, akik minőségében képesek előrelendíteni a mozgalmat.
Eltelt húsz év a kezdetektől, s ma már nemcsak internet, hanem mesterséges intelligencia, fejlett digitális technológia is van. Gyakorlatilag mindent meg lehet alkotni pár másodperc alatt, és hatalmas adatbázisokkal is rendelkezünk. Nem ártott ez a technológiai ugrás a Kincskeresőknek?
A technika ilyen mértékű fejlettsége több dologban mutatkozik meg. A digitális megoldások tekintetében sokkal letisztultabbak és szebbek lettek a prezentációk. Az első PowerPoint-prezentációkban még össze-vissza pörögtek a betűk, szálldogáltak a méhecskék – a gyerekek nem a tartalomra figyeltek, hanem attól voltak boldogok, hogy milyen látványelemeket tudnak kigenerálni.
Ma már tudják, hogy a kevesebb több. A minimalizált szöveg nem készteti a diákot a puszta felolvasásra, sokkal szabadabban tudnak előadni, beszélni. Persze, a rutinhoz az is kell, hogy egy diák többször részt vegyen a Kincskeresőkön. A másik dolog, ami a fejlődéssel együtt járt, hogy sokkal mélyebbre tudnak nyúlni egy-egy kutatásban, mert több forrás-anyagot találnak az interneten.
De ez sem száz százalékban igaz, hiszen a helyi és régiós anyagok tekintetében nem minden van fent a világhálón. Számomra az a legnagyobb öröm, hogy tényleg a rejtett kincseket igyekeznek felfedezni a diákok, nem az elcsépelt dolgokat hozzák. Nem szabad komplett, egész falutörténeteknek nekifutni, ki kell választani egy-egy területet, ahol a kutatás mélyebbre tud „fúrni”. Inkább ássanak a diákok évről évre mélyebbre, és jöjjenek többször kincset keresni, ne akarjanak egyszerre mindent elmondani.
Nyilván több lehetőség van már a szóbeli adatközlések rögzítésére is. Az utóbbi években egyre több saját videófelvétel, hanganyag is belekerül a bemutatókba. Ez különösen érdekessé és izgalmassá teszi az előadásokat.
Így akár már előre tudni fogják, hogy esetleg min kell változtatniuk. Ezeket a prezentációkat minél profibbá kell tenni, hogy később a település vagy az iskola fel tudja használni a régiótörténeti oktatásban és nevelésben. A kiegészítésben a zsűritagok is segítenek. Ha egy iskola segédtananyagként felhasznál valamit, annak a lehető legjobbnak kell lennie. Nekünk nem az a célunk, hogy a versenyzők fejére olvassuk a hibákat, hanem a hiányosságok, az űrök kitöltése.
Most már évek óta Galántán rendezik meg a konferenciát, illetve versenyt.
Itt a Mátyusföldön nagy tudású zsűritagokat sikerült beszervezni, akik magukénak érzik a mozgalmat, és átérzik a felelősséget. Tudják, hogyan kell segíteni a pedagógusoknak, gyerekeknek. A teljesség igénye nélkül: Novák Veronika, aki éveken át a vágsellyei levéltár kutatója, igazgatója volt, megtanítja őket arra, hogyan kell a levéltári anyagokban keresni. Takács Mihály, a helyi múzeum igazgatója, régész, Bukovszky László történész, óriási tudással és türelemmel közelítenek a gyerekekhez. Tavaly volt először zsűritag B. Kovács István Rimaszombatból, ő gömörológus.
Hogyan foglalná össze, mire jó a felgyorsult világban a Kincskeresők? Mit üzenne a diákoknak és a pedagógusoknak?
Egy történetet szeretnék megosztani a kilencvenes évek elejéről, amikor a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság égisze alatt kézműves-néprajzi táborokat szerveztem. Pozsonyeperjesen volt a tábor. Jött egy virágkötő, hozta a kis kosárkáját, és a gyerekekkel együtt kiment a mezőre az eperjesi malomhoz növényeket gyűjteni az alkotásokhoz. Egyszer csak jöttek vissza iszonyatos veszekedéssel, panasszal. Az egyik gyerek megverte a másikat. A kis verekedő elpanaszolta, hogy a másik gyerek az úton rátaposott egy hasznos (gyom)növényre, amelyiket a kis virágkompozícióban tudtak volna hasznosítani. Neki az a növényke értékes volt. Képzeljük most el azt a gyereket, aki egy útszéli keresztnek, a faluban felállított szobornak a történetét, a helyi legendákat dolgozza fel. Milyen erős fogódzót talál a szülőföldjéhez. Ezek óriási értékek. A másik dolog, hogy a kincskereső gyerekek megtanulnak kiállni és szerepelni több száz ember előtt. Kérdésekre kell válaszolniuk, állni a sarat, amikor a zsűri értékel, elfogadni a kritikát is a dicséret mellett. Vannak olyan diákok, akik ötödikes koruktól érettségiig kincskeresősök voltak. Micsoda boldogság értesülni az egyetemi vagy a felnőtt életben elért sikereikről. És a sikerhez vezető utat, a módszereket többek közt a Kincskeresőkön tanulták. Én nagyon tisztelek minden gyereket és minden felkészítőt!
A szülőföldhöz való ragaszkodás és az anyanyelven történő kutatásra való nevelés számunkra a magyar iskolákban kezdődik. Éppen most van az iskolai beíratás időszaka. Itt a Felvidéken csak magyar iskolás fog kincset keresni.
Nekünk nem a szlovákokkal van bajunk, hanem a nemzetváltó magyarral, aki be akarja bizonyítani, hogy jogosan tartozik a másik oldalhoz, és számára magyarnak lenni már szégyen. A kultúravesztés a fő probléma az ilyen embereknél. A magyar oldalon már „kizáródott”, a szlovák oldalon meg nem fogadják be.
Sajnos mindig vannak olyan szülők, akiknek már vajmi keveset számít a kultúra- vagy nyelvvesztés.
Ez óriási hiba, másrészt nagy hiba, hogy a felvidéki magyar társadalom egy részéből, sőt a pedagógusokból is kiveszett a kultúra iránti igény. A kultúrára már egyszerűen nem jut energia. Ez pedig mérgező hiba. Így nem alakul ki a mag, a megtartó talaj pedig fellazul. Néprajzosként is mondom, hogy a saját kultúránk megismeréséhez és éltetéséhez ki kell tekinteni a buborékból, és megtanulni összehasonlítani is. Ha bezárkózunk, és meg sem akarjuk ismerni a kultúránkat, akkor a jövő generációitól sem várhatjuk el, hogy ragaszkodjanak hozzá.
CV:
Szanyi Mária, matematika–fizika szakos tanár, néprajzkutató, a Kincskeresők mozgalom megálmodója és mozgatórugója. A kelet-szlovákiai Jánok szülötte, de már ötven éve a mátyusföldi Galántán él. A régió több iskolájában tanított. Tehetséggondozó és értékőrző munkásságáért 2014-ben megkapta a Felvidéki Magyar Pedagógus Díjat majd a Jedlik Ányos-díjat és a Magyar Ezüst Érdemkeresztet. 2020-tól a Magyar Kultúra Lovagja. 2025-ben életének fő műve, a Kincskeresők mozgalom Magyar Örökség Díjban részesült. Szanyi Mária ugyanebben az évben megkapta a Femine Fortis Polgári Társulás Életműdíját is.
Megjelent a MAGYAR7 15-16. húsvéti duplaszámában.
