Eltűnő hagyományok nyomában – Húsvétról és közösségekről Szanyi Máriával
A húsvéti locsolkodás egykor közösségi ünnep volt, ma viszont egyre inkább zárt ajtók mögött zajlik. Mi változott meg az elmúlt évtizedekben? Miért nem várják már a lányok a locsolókat, és miért vonulnak vissza a családok az ünnep elől? Szanyi Mária néprajzos, tanár, a Kincskeresők mozgalom alapítója szerint nemcsak a szokások, hanem az emberek közötti kapcsolatok is megváltoztak.
Szanyi Mária néprajzos, tanár. Szellemi remekműve, a Kincskeresők mozgalom a közelmúltban Magyar Örökség Díjban részesült. A kiváló néprajzost a húsvéti szokásokról, régmúlt és jelen közösségeiről kérdeztük.
Vajon mi az oka annak, hogy az emberek már tartják olyan szorosan a húsvéti hagyományokat, a locsolkodási összejöveteleket, mint a régi világban.
- Elsősorban a lakáskultúrával kezdeném. Amíg régen – még az én gyerekkoromban is – nem volt szokás levenni a cipőt, ha valaki bement valakinek a házába, lakásába. Persze a jóízlésű fiúk akkor is tudták, hogy nem a szobában öntözik vízzel a lányokat, hanem ki kell csalogatni őket az udvarra. A szobában a lány legfeljebb átöltözött.
Később már nem tisztaszobák, hanem okosházak, tisztaházak lettek.
A családok gyakorlatilag a nyári konyhákban élték a mindennapjaikat, hogy tiszta maradjon a többi szoba, még a klasszikus értelemben vett konyhában is perzsaszőnyeg volt leterítve. Ezek már nem viselték el azt, hogy húsvét tájékán egy fiúsereg besorakozzon.
Talán már a családok sem abban szeretnék megélni a szabadnapokat, hogy süt-főz az anyuka, és terülj-terülj asztalkámat rak az asztalra.
Itt ki kell térni azért az alkoholfogyasztási szokásokra is. Ugyan az én gyerekkoromban is került alkohol az asztalra, de mégsem olyan mennyiségben, mint most. Nem volt az, hogy valaki belép egy lakásba, és azonnal előszedik a pálinkát vagy más alkoholt. Annak ellenére, hogy a húsvét különösen „ivós” ünnepnek számított mindig is.
Valahol ez is hozza magával azt, hogy a család inkább elhúzódik, elvándorol az ünnepek elől – senkinek nem hiányzik mértéktelen italozás, vagy az állandó kínálgatás visszautasítása.
Másrészt eltérőek a szokások. A Bódva völgyében az én fiatalkoromban nem létezett húsvét második napja anélkül, hogy ha bejött egy férfi, azt le ne ültettük volna, és sonkával, tojással, húsvéti ételekkel kínáltuk. Rettenetesen meglepődtem, mikor Galántára kerültem, mivel kiderült, hogy ez itt nem annyira szokás. Az előszobában elintézik a locsolást a férfiak, maximum esznek egy kis süteményt, majd sietve távoznak. Boldogan fogadtam én a szomszédokat, de folyton kérdezgették, hogy minek traktálom őket annyira.
Régen a locsolókat nagyon várták a lányok, ma ez olyan kiveszőfélben van. Ha nem egy konkrét hagyományőrző csoport tagja valaki, akkor meg sem éli a locsolkodás hagyományát már a fiatal lány.
Itt szerepet játszik az elidegenedés. A korosztályok között sincs már erős vonzalom. Valamikor, ha a fiatalok találkozni akartak, akkor azt csak személyesen tehették meg. Ma már ott az internet, a chat, a messenger a beszélgetésre. Nem is ismerik egymást a gyerekek, hiába járnak akár több évig egy osztályba. Hogy ismernék egymást akkor a falubeliek? Nincs meg az a kapocs a fiatalok között, ami korábban megvolt.
A kisfiúknál azért még mindig nagyon „menő” a korbács, a supra
Ezt a szokást, ha már nagy tájegységeket nézünk, akkor a Mátyusföld környékén a szlovákok kezdték el. Kelet-Szlovákiában ez elképzelhetetlen. Az én korosztályom még fiatal korában nem is ismerte a suprálást, csak az aprószenteki korbácsolást – olyankor elmondták. Hogy keléses ne légy.
Nyugat-Európából, Morvaországból terjedt ez el, de a magyarság nem is vette át nagyon. Mikor 1947-ben megtörtént a lakosságcsere, a szlovákok ezzel is bizonyítani akarták a szlováksághoz való tartozásukat, és elkezdték a suprázást, mert ez olyan érdekességnek, nagylegénységnek számított.
De ha megnézzük az adventi koszorút, az is gyorsan teret hódított. Minél keletebbre megyünk a Felvidéken, annál kevésbő fogunk azonban ma is találkozni a suprálással.
