„A hivatalodat, feleségedet elhanyagolhatod: a pozsonyi korzót nem!...”

A „korzó” szó eredetileg futást, versenypályát jelentett, ugyanakkor díszes hintók felvonulását is jelölte. Az említett szó később más értelemmel is bővült: olyan utcát vagy utat jelölt az egyes városokban, ahol naponta találkoznak egymással az emberek, de a feldíszített hintók helyett ők járnak fel és alá.

A korzó tehát mindig valami ünnepit is jelentett. Ezért a világ híres metropolisaitól kezdve a legutolsó kisvárosig mindenhol korzónak nevezték el a legszebb utcákat vagy utakat. A hölgyek a korzóra tartogatták a legújabb divat szerint készített ruhakölteményeiket, a kalapszalonok remekeit, és az illatszergyárosok legjobb parfümjeit.

A korzón találkoztak az úri hölgyek és urak, és sétálgatva szórakoztak. „Ha az ember belevegyült a korzó szép és zajgó tömegébe, önkéntelenül jól érzi magát, az esztétikai érzékei kielégítést találnak” – írja a Híradó (1922). Nem volt ez másként Pozsonyban sem. A pozsonyi korzó egy olyan plafontalan szalon volt, ahol összegyűlt mindaz, akiket ismert, szeretet, gyűlölt avagy irigyelt az adott pozsonyi lakos.

„A pozsonyi korzó egyik legkedvesebb specialitása a városnak, amely nélkül ép úgy nem érthetjük meg Pozsonyt, mint nem lehet Rómát a fóruma, Athént az agora, Párizst a boulevard nélkül megérteni” – írja egy korabeli lap 1909-ben a híres pozsonyi korzóról.

És valóban. Ami szép, jó, ami gazdagság, szegénység, művészet, pletyka, ízlés vagy ízléstelenség van egy városban, az mind kitörekszik egy bizonyos helyre, amelyek éppen a korzók voltak. Ugyanakkor a város korzójáról lehetett következtetni annak társadalmi életére, ahogy kultúrfokára is, ezért is figyeltek különösen oda a pozsonyiak korzójuk küllemére és az ott zajló viszonyokra.

„Amelyik városnak nagy a korzója, ott sok a szép hölgy. Ahol sok a szép hölgy, ott nagy a hiúság. A hiúság megcsinálja a nagy flancot és a sok szép nő, a hiúság és a flanc együttvéve csinál sok-sok kis kalandot. Hát ez mind megvan Pozsonyban” – írja a Nyugatmagyarországi Híradó 1909-ben.

De hol is zajlott pontosan Pozsonyban a korzózás? A pozsonyi korzó nem volt körkorzó. Akkoriban a Mihály-, Deák- és Halászkapu utcákon és a sétatéren zajló sétálást foglalta magában a korzózás kifejezés. Jellemző volt, hogy a pozsonyi korzón az esti 6-7 órákban, de különösen a vasárnap délelőtti 11 és 12 óra között mintha bálra gyűlt volna össze a helyi társaság. A hölgyek és urak legszebb öltözékeikben vonultak végig a korzó utcáin.

Egy igazi úri társaság volt ez, mert ahogy a korabeli lapok is megjegyzik, Pozsonyban korzózni csak az igazán jómódú úri emberek mehetnek! A korzó szája ugyanis rettenetes, és jaj annak akit észrevesznek, hogy nem adja meg a tiszteletet a korzó-kultusznak, aki nem öltözik elégszer és elég szépen a pozsonyi sétákra! – olvashatjuk.

A lapok kiemelik, hogy habár a pozsonyi korzó elég nagy, de mivel kisvárosról van szó, így mindenki ismeri egymást, és mindenki mindent tud és lát. Viccesen megjegyzik, hogy egy olyan társaság volt akkoriban Pozsonyban, ahol fontosabbnak és becsesebbnek számított egy helyi utcán történt eljegyzés, mint bármilyen más nagyszabású esemény, irodalmi vagy művészeti rendezvény.

Ezért a helyiek számára különösen fontos volt naponta megtenni a kötelező korzózást, hogy kellően tájékozódva legyenek az aktuális történésekről, és a legújabb pletykákról. „Tulajdonképpen tehát kellemetlen, utálatos dolog ez a korzó, és hogy mégis mindenki annyira ragaszkodik hozzá, annak két oka van: a hiúság és az unalom” – írják egyik lapban. A cikk szerzője szerint minden kisvárosi, beleértve a pozsonyiakat is, nem bírja ki, hogy be ne mutassa az egész pozsonyi publikumnak új ruháját, udvarlóját vagy bármi mást, amivel dicsekedhet.

„A korzózásnál tehát nem a séta a fő, nem a mozgás, a friss levegő, hanem a szemek munkája. A korzóra mindenki kimegy, aki tart valamit magáról, és a legkisebb reménye meg van, hogy ránéznek és észreveszik” – írja egyik szerző, aki egyben viccesen megjegyzi, hogy habár a pozsonyiak gyakorta hangoztatják, mennyire undok ez a korzó, de azért naponta végig sétálnak rajta.  

A helyiek számára tehát a korzózás szinte életszükségletté vált. Vétek volt akár egyszer is kihagyni ezt a sétát. „Amint elmaradsz onnan, baj van, mert megindul a pletyka: hol vagy, hova jársz? Azért csak járj oda hűségesen, pontosan. Az egészségedet, a hivatalodat, a feleségedet elhanyagolhatod: a korzót nem” – olvashatjuk.

A helyi lapok beszámolnak arról is, hogy a pozsonyi korzón elevenség, vidám kacaj, viruló női arcok, és uniformisok uralkodtak, ugyanakkor kiváló szabók csodaszép ruháit lehet megcsodálni.

Ott látni a még néhány hete érettségire készülő ifjút, aki most már jogakadémiai hallgatóként magabiztosan, elegáns öltözetben nézegeti a pozsonyi szépségeket. Aki azelőtt még pirulva sütötte le a szemeit, ha ismeretlen hölgyet látott, de ma már azt is tudja, milyen mosollyal kell végignézni a hölgyeket, és milyen hangsúllyal kell mondani, hogy „csinos, csákugyán csinos!”.

Emitt egy üde, piros arcú leány vonul egy magas katonatiszttel, amott egy fiatalasszony csinos kalapban sétál férjével. Utánuk egy házaspár két szép leányával. A sétáló tömeg pedig néz, kritizál, és nagyban zajlik a társalgás - ilyen volt egykor a pozsonyi korzó élete!

A pozsonyi korzó hangulata a háború utáni években jelentős megváltozott. 1922-ben azt olvashatjuk egyik korabeli lapban, hogy a pozsonyi korzót már rég nem az az ünnepi hangulat jellemzi, mint régen. Szóvá teszik az akkori korzó siralmas képét, az utcákban tolongó tömegnek esztétikai érzést bántó viselkedését.

„Ha Pozsonyban végig tekintünk a korzón, mindent láthatunk, csak ünnepiességet nem. Ha a Halászkapu, és a Deák-utcában, Pozsony legszűkebb utcáira lefolyó korzóra gondolunk, a szó legszorosabb értelmében meg kell, hogy borzadjunk. Divatról, a hölgyek toalettremekjeiről, parfümről és virágkocsikról természetesen álmodni nem merünk. A társadalom találkozását is hiába keressük. Ehelyett éretlen gyermekek, romlott külvárosi csitrik, utcalányok és aszfaltbetyárok tolongását és lögdöződését figyelhetjük meg”- panaszkodik egyik korabeli lap szerzője (Híradó, 1922).

A lap szerint abban az időben olyan személyek korzóztak Pozsony utcáin, akik sárba tapossák az illemet és a társadalmi érintkezés legelemibb szabályait sem respektálják. Az újdonsült pozsonyi korzózóknak halvány fogalmunk sem volt arról, hogy „a padlóra köpni tilos”, hogy az étkezést nem feltétlenül a korzón kell elvégezni, és hogy a szerelmi légyottok lebonyolítására alkalmasabb helyet is lehet találni, mint a korzó kapualjait. Továbbá, hogy a lökdösődés és a tolongás nem tartozik a korzózás szabályaihoz, ahogy a féltékenységi jelenetek, a pofozkodások avagy a fogócskázás sem.

Többen panaszolják, hogy a korzóra egyesek már piszkos és lucskos ruhákban is kimerészkednek, ami azelőtt teljesen elképzelhetetlen volt. A háború előtti időkben a pozsonyi korzózás szépen és csendben zajlott, és a társadalom igazi krémje találkozott itt.

Akkoriban a korzón csak szépet és jót tanulhatott a látogató. A nem odavalókat rendszerint rendeletekkel kitiltották. Ismeretes volt, hogy a tanárok az iskolákban szigorúan tiltották, hogy az éretlen diákok a pozsonyi korzón mutatkozzanak. A katonai parancsnokság szintén a legszigorúbban tiltotta a katonáknak a korzón való sétálgatást. Az utcalányoknak pedig máshol kellett árulni bájaikat.

A háború utáni időkben a pozsonyi korzón olyannyira eluralkodott a züllés, hogy egy korabeli lap tudósítója szerint helyesebb azt hazudni, hogy Pozsonyban nincs is korzó, ne hogy szégyenkezni kelljen miatta.