Pozsony a Szlovák Köztársaság fővárosa és egyben legnagyobb városa a Duna két partján, a Kis-Kárpátok hegyvonulatának déli végénél, a Dévényi-kapu (Porta Hungarica) bejáratánál fekszik, a szlovák-magyar-osztrák hármashatár közelében, 138 méteres (területe 126-514 méteres) tengerszint feletti magasságban. 367,90 km²-es területével az ország legnagyobb területű városi önkormányzata, mely járásnyi kiterjedésű területén egymástól élesen eltérő tájegységeket foglal magába. A történelmi városmagot és a mai városközpont nagy részét magába foglaló Óváros városrész a Duna bal partján, a 255 méter magas Várhegy lábánál terül el. Tőle délre, a Duna jobb partján Pozsonyligetfalu, Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún városrészek (előbbi a város belső lakóövezetének részét képezi, utóbbiak falusias jellegüket részben megőrző, rohamosan szuburbanizálódó települések) a Mosoni-síkság részét képező Lajtazug kistáj részét képezik, keletről és északról a Duna, délről a szlovák-magyar, nyugatról pedig a szlovák-osztrák határ keretezi őket. Ez a Pozsonyi-hídfő néven ismert terület (Pozsonyligetfalu kivételével) csak 1947-ben került Csehszlovákiához, korábban Magyarországhoz tartozott. A főváros délkeleti városrészei (Pozsonypüspöki és Vereknye) a Felső-Csallóköz részét alkotják, melyet a tőle északra fekvő Vízköz kistájtól a Kis-Duna medre választ el, mely Pozsonypüspöki közelében ágazik el a Duna főágából. A szintén a Kisalföld részét alkotó Vízköz kistájon találjuk Főrév és Pozsonyszőlős városrészeket. A Lajtazug, a Vízköz és a Felső-Csallóköz 130-135 méteres átlagmagasságú síkvidéke a város teljes területének mintegy kétharmadát foglalja el. A Kis-Kárpátok déli vonulata, a Bazini-hegycsoport (legmagasabb pontja 439 m magas Zergehegy) és a tőle a nagy közlekedési jelentőségű Lamacsi-kapu által elválasztott Dévényi-hegycsoport (Pozsony legmagasabb pontjával, az 514 méteres Dévényi-tetővel) lomboserdőkkel borított középhegység, melynek nagy része a város kiránduló- és üdülőkörzetét alkotja. A Bazini-hegycsoport délkeleti lábánál találhatóak Újváros, valamint Récse és Pozsonyszőlős városrészek, a hegyek lejtőit sok helyütt még ma is szőlő borítja, mely északkelet felé a bazini borvidékben folytatódik. Az Óvárost nyugat felé a Malomvölgy választja el Károlyfalu városrésztől, mely a Dévényi-hegycsoport délkeleti lábánál, a Duna egykori szigetének szomszédságában terül el. Tőle északra, a Lamacsi-kapu nyugati bejáratánál találjuk Lamacs és a tőle a vasútvonallal elválasztott Pozsonyhidegkút városrészt. A Kárpát-medence nyugati kapujában, a Duna bal partján, a Morva torkolatánál, a Dévényi-kapu (Porta Hungarica) nyugati bejáratánál található a falusias jellegét máig megőrző Dévény, tőle északra a Morva bal partján Dévényújfalu, a Kis-Kárpátok északnyugati lábánál, Pozsony északi határánál pedig Pozsonybeszterce. Utóbbi két városrész már az Erdőháti-alföld részét alkotó Alsó-Morva-sík kistájon fekszik. 2010-ben Pozsony területének 28,3 %-át (10 410 ha) szántóföld, 22,0 %-át (8097 ha) erdő, 20,3 %-át (7460 ha) beépített terület, 4,9 %-át (1787 ha) vízfelület, szintén 4,9 %-át kert (1802 ha), 2,3 %-át (832 ha) rét és legelő, 1,9 %-át (683 ha) pedig szőlő foglalta el. A területfelhasználás tekintetében az egyes városrészek között hatalmas különbségek vannak: a beépített területek aránya Óváros (56,1 %), Főrév (47,1 %) és Vereknye (33,3 %) városrészekben a legmagasabb, míg Oroszvár (67,8 %), Horvátjárfalu (67,4 %) és Pozsonypüspöki (51,6 %) területének nagyobb részét szántóföld foglalja el. Kimagasló az erdősültség Dévény (58,8 %), Újváros (55,6 %) és Pozsonybeszterce (46,6 %) városrészekben, míg az Óvárosban az egyetlen városrész, melyben egyáltalán nem található erdő. A vízfelület (a Körtvélyesi-víztároló révén) teszi ki Dunacsún területének csaknem egynegyedét (24,4 %), Károlyfaluénak pedig 11,5 %-át. A rétek aránya egyedül Dévényújfalun számottevő (18,7 %). A szőlőterületek tekintetében országos viszonylatban is kimagasló Récse (11,2 %) és Pozsonyszőlős (9,2 %), míg a háztáji kertek aránya az Óvárosban (16,8 %), Pozsonyhidegkúton (13,5 %) és Lamacson (11,5 %) a legmagasabb. Pozsony északnyugatról Marchegg és Engelhartstetten, nyugatról Wolfsthal alsó-ausztriai, valamint Köpcsény, Lajtakörtvélyes és Németjárfalu burgenlandi községekkel, délről Rajka magyarországi községgel határos. Északnyugati határát a Morva-, nyugati határának egy részét a Duna középvonala alkotja, az államhatár többi része 1920-ban, illetve 1947-ben megállapított zöldhatár. A fővárost keletről a Szenci járáshoz (Gútor, Szemet, Dénesd, Csölle, Dunahidas, Pozsonyivánka) északkeletről a Bazini járáshoz (Szentgyörgy), északról pedig a Malackai járáshoz (Pozsonyborostyánkő, Máriavölgy, Stomfa) tartozó szlovákiai községek határolják. Pozsony az ország legfontosabb közúti és vasúti közlekedési csomópontja, itt található a város központjától 8 km-re északkeletre Szlovákia legforgalmasabb repülőtere (M.R. Štefánik Nemzetközi Repülőtér. 2018-ban 2,3 millió utassal). A várost autópályák kötik össze az országhatáron át Béccsel (80 km), Győrrel (D2, 82 km) és Brünn-nel (D2, 131 km). Pozsony a kiindulópontja Szlovákia legfontosabb autópályájának, a Nagyszombattal (56 km), illetve a Vág völgyén keresztül Trencsénnel (156 km), Zsolnával (201 km) és Turócszentmártonnal (231 km) összeköttetést teremtő D1-esnek. A D2-es autópálya 1980 óta köti össze Pozsonyt és Prágát (328 km), 1998-ban a magyar határig hosszabbítottak meg. Hozzá kapcsolódik 2007 óta Horvátjárfalunál az osztrák határ és Bécs felé vezető D4-es (a határon túl A6-os) autópálya, melynek jelenleg is épül a meghosszabbítása, a majdani körgyűrű első része, mely a várost és délről keletről kerüli majd meg egészen Pozsonyszőlősig. A Pozsonyból kiinduló főutak közül a 2-es Malacka (37 km) és Holics (84 km), valamint Dunacsún (20 km); a 63-as Komárom (103 km) és Párkány (154 km), a 61-es pedig Nagyszombat és Trencsén felé teremt összeköttetést. Az 502-es út köti össze a fővárost Bazinnal (21 km), az 572-es pedig Dunaszerdahellyel (47 km). Az ország vasúthálózatának legfontosabb csomópontja is Pozsony, legforgalmasabb pályaudvarai Pozsony-Óváros, illetve Pozsony-Ligetfalu. A város öt Duna-hídja közül a vasúti forgalom a Kikötői-hídon keresztül bonyolódik le. Pozsonyból indulnak ki a fővárost Érsekújváron és Szobon át Budapesttel, Jókúton keresztül Prágával, az ausztriai Pándorfalun át Béccsel, illetve Rajkán át Hegyeshalommal összekötő nemzetközi vasúti fővonalak, a Vág völgyében vezető Pozsony-Puhó-Zsolna országos jelentőségű fővonal, valamint a helyi jelentőségű, Komárommal összeköttetést teremtő csallóközi vasútvonal, mely az ország első magánüzemeltetésű vasútvonala (Regiojet). 1914-től a második világháborúig Pozsonyt helyi érdekű vasútvonal kötötte össze Béccsel. A város legfontosabb autóbusz-közlekedési csomópontja a Főrév városrészben található Malomligeti-buszpályaudvar (Mlynské nivy, jelenleg átépítés alatt). Pozsony egyike az ország két nemzetközi folyami kikötőjének, a teherforgalmat a főrévi Téli kikötő bonyolítja le. 2006 óta az Óvárosból induló rendszeres személyhajójáratok (Twin City Liner) kötik össze Béccsel. A város nagy múltra visszatekintő tömegközlekedési hálozatát (MHD) a Pozsonyi Közlekedési Vállalat (DPB) biztosítja. 1895-től megindult a villamosközlekedés, 1909-től pedig a troliközlekedés is a városban, ma 14 vonalon közlekednek trolibuszok, a villamosvonalak hossza (csak a Duna északi oldalán) 39,4 km. 1989-ben megkezdték a pozsonyi metró építését, az építkezés azonban a rendszerváltás után félbeszakadt.

Pozsony a történelmi Magyarország egyik legfontosabb városa, 1405-től szabad királyi város és a 11. századtól Pozsony vármegye székhelye volt. 1876-ban törvényhatósági jogú város lett, 1920-ig Pozsony vármegye Pozsonyi járásának székhelye. Csehszlovákiához csatolása után 1928-ig Pozsony (XV) megye, majd Szlovenszkó tartomány székhelye volt, járásszékhelyként, de önálló járási ranggal, tehát nem tartozott a Pozsonyi járáshoz. 1939-1945 között a Szlovák Állam fővárosa lett, Pozsony megye székhelyeként és a Pozsony-környéki járás központjaként. 1945 után ismét Csehszlovákiához csatolták, 1949-1960 között a Pozsonyi kerület, 1960-1996 között a Nyugat-szlovákiai kerület központja volt, 1993. január 1-jétől a független Szlovákia fővárosa. 1996-ig a (változó területű) Pozsony-vidéki járás központja is egyben, 1996-tól az újra létrehozott Pozsonyi kerület székhelye lett. Területe számos alkalommal változott: 1920 előtt 75,41 km²-es határa magába foglalta belterületként a mai Óváros városrész teljes egészét, külterületként pedig a mai Újváros legnagyobb részét, a ma Récséhez tartozó Krasňany területét, a mai Főrév (Ružinov) városrész északi és nyugati részét, valamint a mai Károlyfalu keleti részét (a középkori Vödric falu egykori határát). A Duna jobb partján Pozsonyhoz tartozott a Pötschenau-sziget (Pečňa) és egy tőle nyugatra egészen Dévény határáig húzódó terület, melyet 1920 után a Trianoni szerződés Ausztriához csatolt; valamint egy, a régi Pozsonyligetfalu község és a főrévi Zabos-határrész közé ékelődő terület is (a mai Háje). 1910 és 1921 között a már említett, határmódosítás miatti területveszteséget ellensúlyozta, hogy Lamacs község határának több mint felét (7,51 km²) Pozsonyhoz csatolták, ezzel a város területe 7,8 %-kal nőtt (81,30 km²-re). 1938. októberében a müncheni szerződéssel (Pozsonyligetfalu mellett) Németország annektálta Pozsonynak a Duna jobb partjára eső területeit is, a város területét ezzel 72 km²-re csökkentve. 1944-ben az alig hat évvel korábban önálló községgé alakult Károlyfalut Pozsonyhoz csatolták. 1946. április 1-jén Főrév, Pozsonyligetfalu, Pozsonyszőlős, Récse, Lamacs, Dévény és Pozsonyhidegkút községeket csatolták a fővároshoz több mint duplájára növelve annak területét (193,64 km²), majd 1972. január 1-jén Dunacsún, Oroszvár, Horvátjárfalu, Pozsonypüspöki, Vereknye, Dévényújfalu és Pozsonybeszterce beolvasztásával alakult ki Pozsony mai területe (367,90 km²). Pozsony, bár közigazgatásilag egyetlen városnak számít, Szlovákia városai között (Kassával együtt) különleges közigazgatással rendelkezik. Területe nem tartozik egyetlen járáshoz sem, ezzel szemben öt, számokkal jelölt (Bratislava I.-V.) járásra (okres, tkp. kerületre) osztották fel. Az 5 járás együtt alkotja Pozsony fővárost, mely a Pozsonyi önkormányzati kerület székhelye is egyben. A város önkormányzattal rendelkező (tkp. a községekkel és a városokkal azonos közigazgatási szinten lévő) városrészei (mestská časť) korábban nagyrészt önálló községek voltak. A jelenlegi közigazgatási beosztás 1972. január 1-jén lépett életbe, azóta csak 1986-ban módosították, amikor Pozsonyligetfalut a IV. körzettől az V.-hez csatolták át (1996-ig a városi járások neve körzet – obvod – volt). A 17 városrész a következő: I. járás: Pozsony-Óváros, II. járás: Főrév, Vereknye, Pozsonypüspöki, III. járás: Pozsony-Újváros, Récse, Pozsonyszőlős, IV. járás: Károlyfalu, Pozsonyhidegkút, Lamacs, Dévény, Dévényújfalu, Pozsonybeszterce, V. járás: Pozsonyligetfalu, Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár. 1972-ig a város belső közigazgatása gyakran változott. Pozsonyt elsőként 1848-ban osztották kerületekre, ez a beosztás 1930-ig érvényben maradt. Az eredetileg német elnevezésű, római számokkal jelölt városrészek 1890-ben kaptak magyar, majd 1920-ban szlovák hivatalos nevet: I. Óváros (Altstadt, Staré mesto), II. Nándorváros (Ferdinandstadt, 1920-tól Vinohrady), III. Ferenc József-város (Franz Josephstadt, 1920-tól Dunajská štvrť), IV. Terézváros (Theresienstadt, 1920-tól Podzámok), V. Újváros (Neustadt, 1920-tól Blumenthal). Ezt a felosztást 1930-1949 között 9 kerületes felosztással cserélték fel, a kerületek szlovák neve immár okres lett. 1949-ben a Pozsonyhoz csatolt községekből új kerületeket létrehozva 13 kerületes (obvod) felosztást alakítottak ki: I. Óváros (Staré mesto), II. Kvetná, III. Szőlőhegy (Vinohrady), IV. Újváros (Nové mesto), V. Trnávka, VI. Károlyfalu (Karlova Ves), VII. Pozsonyligetfalu (Petržalka), VIII. Főrév (Prievoz), IX. Pozsonyszőlős (Dvorník), X. Récse (Rača), XI. Lamacs (Lamač), XII. Pozsonyhidegkút (Dúbravka), XIII. Dévény (Devín). 1954-ben a 13 kerületet 4 új kerületté vonták össze: I. Óváros (Óváros, Károlyfalu, Pozsonyligetfalu, Dévény), II. Nivy (Kvetná és Főrév), III. Szőlőhegy (Szőlőhegy, Lamacs, Pozsonyhidegkút), IV. Újváros (Újváros, Trnávka, Pozsonyszőlős, Récse). Ez a felosztás 1960-ig maradt érvényben egyetlen módosítással: 1957-ben Pozsonyligetfalu elszakadásával az I. kerülettől létrehozva az V. kerületet. 1960-ban kisebb változtatásokkal visszaállították az 1949-54-es felosztást (a kerületek számozásának módosításával), mely 1972-ig érvényben is maradt: 1. Óváros, 2. Nivy, 3. Szőlőhegy, 4. Újváros, 5. Pozsonyligetfalu, 6. Károlyfalu-Dévény, 7. Trnávka, 8. Főrév, 9. Pozsonyszőlős, 10. Récse, 11. Lamacs, 12. Pozsonyhidegkút. 1964-ben a 8. kerület szlovák nevét Prievozról (Főrév) Ružinovra változtatták.

A főváros népességstatisztikái 1921-ig megfeleltethetőek a mai Óváros városrésznek, melynek határain túl a két világháború közötti időszakban jöttek létre először új városnegyedek. A becslések szerint a középkori Pozsonynak a 15. században 7500, a 18. század elején, mintegy 11 ezer lakosa lehetett. Az 1711-13-as pestisjárvány után ez a szám 9 ezerre csökkent, majd a város fénykorát jelentő 18. században lassú és folyamatos gyarapodással 1786-ra több, mint háromszorosára nőtt (35 837 fő). Ekkor Pozsony volt Magyarország legnépesebb városa. Az elkövetkező másfél évszázad során ez a szám másfélszeresére nőtt (1850-ben 42 238 fő, 1880-ban 48 006 fő). A város rohamos fejlődésnek indult az 1880-1921 közötti időszakban, amikor lakossága csaknem duplájára ugrott (1910-ben 78 223 fő, 1921-ben 93 189 fő). A három nyelvterület határán fekvő városban a középkortól itt megtelepedő (főként osztrák eredetű) németek egészen a 20. század elejéig a lakosság többségét alkották, bár arányuk a 18. század óta folyamatosan csökkent a nagyarányú magyar és szlovák betelepülés révén. 1880-ban még Pozsony népességének 63,4 %-a volt német anyanyelvű, ez a szám 1910-re 41,9 %-ra, 1921-re 27,7 %-ra csökkent. Az 1880-ban még csak a népesség egyhatodát (15,1 %) kitevő magyarok aránya 1910-re már csaknem elérte e németekét (40,5 %) az elsősorban német anyanyelvű pozsonyi zsidóság asszimilációja és a gyors bevándorlás révén. A (cseh)szlovákok aránya ugrásszerűen csak Trianon után nőtt meg és 1921-ben már a lakosság relatív többségét alkották (1880-ban 15,2 %, 1910-ben 14,9 %, 1921-ben 39,7 %). 1921-ben a lakosság 4,0 %-át sorolták a zsidó nemzetiséghez, 6,0 %-a pedig külföldi állampolgár (főként pozsonyi magyarok, akik nem kapták meg a csehszlovák állampolgárságot) volt. 1921-1930 között Pozsony népessége egyharmadával, 93 189 főről 123 966 főre nőtt; ebben az időszakban épültek be az új külvárosok, elsősorban a mai Újváros területén, illetve elővárosi nyomornegyedek (a legjelentősebb az északkeleti Dornkappel – a mai Trnávka volt) is létrejöttek. 1930-ra a „csehszlovákok” aránya már csaknem elérte a lakosság felét (48,4 %); ezzel szemben a németek (26,0 %) és a magyarok (15,3 %) aránya is csökkent, de még mindig jelentős maradt. Tömegesen költöztek be Pozsonyba a cseh és morva országrészekből, a csehszlovák lakosság több mint 40 százalékát a csehek tették ki. Az 1930-as évekre a stagnálás volt a jellemző, 1938-ban csaknem ugyanannyian lakták a várost (123 788 fő), mint 1930-ban. 1940-re a cseh lakosság nagy része távozni kényszerült (1939-ben kiutasították őket a Szlovák Államból), ugyanakkor a fővárossá vált Pozsonyba tömegesen költöztek az ország más részeiről szlovákok, így a népesség száma 175 362-re ugrott (1942-re 138 988-ra csökkent, majd 1945-re 143 227 főre nőtt). Ekkorra a szlovák többség egyértelművé vált, a németek és a magyarok együtt a lakosság mintegy egyharmadát tették ki. 1942-1946 között Pozsony etnikai arculata alapvetően megváltozott: 1942-ben a lakosság mintegy 12 %-át kitevő, zsidónak nyilvánított lakosokat megsemmisítő táborba hurcolták. A németek túlnyomó többsége 1944. novembere és 1945. márciusa között elmenekült a városból, maradékukat 1946. júniusától kezdve kitelepítették. A magyar lakosság egy részét 1946-tól kezdve kitelepítették, többségük (mintegy 6600 fő) azonban reszlovakizált. A város területének 1946-os kiterjesztése is hozzájárult az új, csaknem egyöntetű (szlovák és cseh) nemzetiségi arculat kialakításához. A világháború után a gyors gazdasági fejlődéssel, az 1950-es években megkezdődő lakótelep-építéssel dinamikus fejlődés kezdődött: 1946-ban 154 227, 1950-ben 192 896, 1961-ben 246 845, 1971-ben már 285 581 lakosa volt a szlovák fővárosnak. A növekedés üteme 1950-61 között volt a leggyorsabb (28,0 %), de 1972-80 között is csaknem egynegyedével nőtt a város lakossága. Újabb községek Pozsonyhoz csatolásával, már a maival megegyező területen 1972-ben 306 065-en lakták a várost, ez a szám (elsősorban az új lakótelepek – Pozsonyligetfalu, Dévényújfalu – révén) 1980-ra 381 186 főre, 1991-re 442 197 főre nőtt. Ekkor érte el a város népessége maximumát, a rendszerváltás után a korábbi tömeges beköltözés megszűnésével lassú csökkenés kezdődött, a 2000-es években felgyorsuló szuburbanizáció is tovább csökkentette Pozsony (főként a belső városrészek) népességét. 1991-2001 között 3,1 százalékkal, 2001-2011 között 4,1 százalékkal (428 672 főről 411 228 főre) csökkent a város lakosságának száma. 2011 után ez a folyamat megfordult, a gazdaságilag prosperáló városba történő beköltözés már ellensúlyozta (a továbbra is növekedő ütemű) szuburbanizációs veszteséget és 2017-ig 4,5 százalékkal, 429 564 főre emelkedett a város népessége. 2011-ben Pozsonynak 411 228 lakosa volt, melynek 90,8 %-a volt szlovák, 3,4 %-a (14 119 fő) magyar, 1,5 %-a cseh és szlovák nemzetiségű, 2,4 %-a pedig nem nyilatkozott nemzetiségi hovatartozásáról (ez utóbbi Szlovákia városai között alacsony számnak számít). Ekkor a ruszin és ukrán nemzetiségűek a lakosság 0,29 %-át, a németek 0,23 %-át, a horvátok 0,16 %-át, a romák 0,09 %-át tették ki (a roma etnikumhoz 2013-ban a lakosság 2,1 %-a tartozott). A magyar anyanyelvűek aránya (3,7 %, 15 307 fő) csak kevéssel haladta meg a magyar nemzetiségűekét. 1991-2011 között (elsősorban az asszimiláció révén) a magyar nemzetiségűek száma 30,5 százalékkal csökkent (20 314 főről 2001-re 16 444 főre, majd 2011-re 14 119 főre) – 1991-ben még a lakosság 4,6 %-a, 2001-ben 3,8 %-a, 2011-ben már csak 3,4 %-a vallotta magyarnak magát. A magyarok aránya Pozsony városrészei közül Pozsonypüspökiben (10,8 %), Oroszváron (10,0 %) és Horvátjárfaluban (8,5 %) a legmagasabb, a fővárosi átlagnál magasabb Dunacsúnon (6,5 %) és Vereknyén (4,8 %), a legnépesebb központi városrészekben (Pozsonyligetfalu – 3,3 %, Főrév – 3,1 %, Óváros és Újváros – 3,0-3,0 %) az átlagnak megfelelő. A horvát nemzetiségűek aránya kiemelkedően magas Horvátjárfalu (15,3 %) és Dunacsún (12,3 %) városrészekben. 1921-ben Pozsony lakosságának 74,5 %-a volt római katolikus, 11,8 %-a izraelita, 11,5 %-a református és 9,7 %-a evangélikus vallású. 2011-ben a város lakosságának 52,1 %-a volt római katolikus vallású, kiemelkedően magas volt a felekezeten kívüliek aránya (30,8 %), a lakosság 7,0 %-a pedig nem nyilatkozott felekezeti hozzátartozásáról. A többi felekezet közül egyedül az evangélikusok (5,3 %) aránya számottevő, a görög katolikusok a lakosság 0,9 %-át, a reformátusok és a görögkeletiek 0,45-0,45 %-át teszik ki. Pozsony városrészei közül 2011-ben a város legnagyobb lakótelepét magába foglaló Pozsonyligetfalu (105 842 fő) volt a legnépesebb, itt élt a főváros népességének több, mint egynegyede (25,7 %), ezt követi Főrév (68 574 fő) az összlakosság egyhatodával. A város két belső városrésze (Óváros – 38 655 fő, Újváros – 36 314 fő) a lakosság 9,4 %-át, illetve 8,8 %-át tömöríti. A nyugati lakóövezet részét alkotó Károlyfalu (32 650 fő) és Pozsonyhidegkút (32 607 fő) a pozsonyiak 7,9-7,9 százalékának ad otthont csaknem azonos népességgel. A városrészek következő csoportját Dévényújfalu, Vereknye, Récse és Pozsonypüspöki alkotja 15 612 – 20 611 fős lakossággal. 2011-ben Pozsony városrészei közül hétnek a népessége nem érte el a 7 ezer főt sem, öt városrész pedig egészen a közelmúltig falusias jellegű maradt (napjainkban rohamosan szuburbanizálódnak, népességük gyorsan nő): Pozsonybeszterce (3395 fő), Oroszvár (2845 fő), Horvátjárfalu (1438 fő), Dévény (1096 fő), Dunacsún (1010 fő). 2011-ben Pozsony népsűrűsége az országos átlag mintegy tízszerese, 1118 fő/km² volt. Ez az átlag azonban hatalmas eltéréseket takar: a legsűrűbben lakott városrész, Pozsony-Óváros csaknem négyszer (4235 fő/km²), Pozsonyhidegkút (3853 fő/km²) és Pozsonyligetfalu (3690 fő/km²) több, mint háromszor sűrűbben lakott a fővárosi átlagnál. Károlyfalu (3048 fő/km²), Vereknye (1959 fő/km²) és Főrév (1832 fő/km²) tartoznak még a sűrűn lakott városrészek közé, az egyébként sűrűn beépült Pozsony-Újváros (1027 fő/km²) népsűrűsége a hozzá tartozó kiterjedt erdőterületek révén maradt el a pozsonyi átlagtól. Pozsonybeszterce népsűrűsége az országos átlag másfélszerese (160 fő/km²), Oroszváré és Dévényé megfelel az országos átlagnak (111, illetve 110 fő/km²). A legritkábban lakott Horvátjárfalu (67,4 fő/km²) és Dunacsún (54,2 fő/km²) a falusias településekre jellemzően jóval alacsonyabb népsűrűségi mutatóval rendelkezik.

Az ókorban Pozsony területén már időszámításunk előtt a boiok állandó kelta települése létezett, melyet a régészek „pozsonyi oppidumnak” neveztek el. A rómaiakkal állandó kontaktusban lévő népcsoport ezüstpénzt (tetra- és hexadrachmákat) is veretett itt Biatec felirattal. A Duna alkotta négy évszázadon keresztül a Római Birodalom északi határát, a folyótól északra már germán törzsek éltek. A 8. században a Várhegyen Vratislav morva fejedelem erős favárat építtetett. 892-ben Brezalauspurc néven Braszláv pannóniai szláv fejedelem, a keleti frankok hűbéresének birtoka volt. Ebből ered a város német neve (Pressburg), ennek származéka az 1919-ig használt szlovák név is (Prešporok). A várhegy 902-től került magyar kézre és határvárrá vált. 907-ben a Kárpát-medencébe érkező nomád magyarok a pozsonyi csatában döntő győzelmet arattak a keleti frankok felett, melyben a német hadvezér, Luitpold bajor herceg is elesett. 1002-ben a Pannonhalmi Apátság alapítólevelében Poson néven említik, ekkor Szent István a pozsonyi vám harmadát az apátságnak adományozta. Magyar neve személynévből, valószínűleg a vár első ispánjának a nevéből ered. A 11. században már Pozsony vármegye székhelye és káptalani székhely volt. 1042-ben I. Břetislav fejedelem kis időre elfoglalta a várat. 1052-ben III. Henrik német-római császár seregei két hónapig ostromolták Pozsony várát. 1077-ben az I. Géza seregei elől a várba menekülő Salamon király itt halt meg. 1108-ban a német seregek V. Henrik császár vezetésével ismét sikertelenül megostromolták Pozsonyt. 1138-ban Castrum Posonium alakban említik. 1146-ban a vár kis időre német kézre került. 1189-ben Barbarossa Frigyes a pozsonyi vár alatt gyűjtötte össze a keresztes háborúba induló seregeit. A 13. században bajor hospesek telepedtek le a városban, ezzel megkezdődött annak gyors polgárosodása. Első egyházközsége, a Szent Mártonnak szentelt templom körül 1200-ban már létezett. 1241-ben a tatárok sikertelenül ostromolták Pozsonyt, ugyanakkor teljesen elpusztították a környék falvait, valamint Vödric és Széplak elővárosokat. A tatárjárás után megerősítették a városfalakat. 1254-ben IV. Béla és II. Ottokár cseh király békekötésének helyszíne volt (1265-ben utóbbi itt jegyezte el a magyar király lányát, Kunigundát). 1270-ben és 1271-ben V. István kötött békét itt II. Ottokárral (aki 1271 elején, majd 1273-ban is bevette a várat). A vár és a város 1273-as eleste után négy évre a csehek megszállása alá került, csak 1277-ben vették vissza a magyarok, majd a következő évben a cseh királyt legyőzték a Morvamezőn, a stillfriedi csatában, ahol el is esett. Ennek a győzelemnek az emlékére alapította meg IV. László a pozsonyi ferences templomot és kolostort, melyet 1297-ben szenteltek fel. 1287-ben I. Albert osztrák herceg foglalta el a pozsonyi várat négy évre. A város első kiváltságlevelét (önkormányzati, ítélkezési és árumegállító joggal, a jobbágyok szabad beköltözésének engedélyezésével) 1291-ben III. Endrétől kapta. A középkori várost (a mai Óváros magját) a 13-14. században vették körül a 18. század végén nagyrészt lebontott megerősített városfallal. A 14. század elején már kórház és fürdő is működött itt. 1328-ban minden magyarországi vám fizetése alól felmentették a várost, 1344-ben pedig jogot kapott országos vásár rendezésére is. 1354-ben Pozsony várnagya volt Toldi Miklós. 1385-ben megerősítették a város kiváltságait, mely 1370-től városházával, 1387-től saját városbíróval rendelkezett. 1402-ben tartottak először országgyűlést a várban, ezt továbbiak követték (1405, 1410, 1411, 1429, 1435). Ekkoriban mintegy 7500 lakosa lehetett a városnak, a vele 1390-ben egyesített Vödric faluval együtt. 1405-ben Pozsony szabad királyi városi címet kapott I. Zsigmondtól, egyben tárnoki város lett (a tárnokmester bíráskodása alá került). 1428-ban a cseh huszita csapatok elpusztították Pozsony külvárosait. Miután Zsigmond német-római császár lett, 1429-ben ide hívta össze a birodalmi gyűlést, majd a vár nagyszabású, gótikus stílusú átépítésébe kezdett. 1430-ban a város pénzverési, majd 1436-ban címerhasználati jogot is kapott. 1430 után épült meg az első fahíd a Dunán, 1439-ben I. Albert király vámszedő jogot adományozott a városnak a folyón szállított árukra. A Szent Márton-dóm gótikus hajóját 1452-ben szentelték fel. I. Mátyás 1464-ben aranybullával erősítette meg a város kiváltságait, 1468-ban pedig pallosjoggal is felruházta azt, ő alapította az első pozsonyi egyetemet (Academia Istropolitana) is 1467-ben bolognai mintára (1491-ig működött). 1491-ben itt egyezett meg II. Ulászló Habsburg Miksával a Habsburgok trónörökléséről. 1520-ban II. Lajos király Pozsonyba menekült a pusztító pestisjárvány elől. 1526-ban az ország nagy részének török uralom alá kerülésével, majd miután 1541-ben Budát is elfoglalták az ottománok, a Bécshez közeli Pozsony az ország fővárosává és koronázási székhellyé vált. A mohácsi csatavesztés után (1526) I. Ferdinánd Pozsonyba helyezte át a kormány székhelyét és ide menekült az özvegy Mária királyné is. A pozsonyi várban őrizték 1552 – 1784 között a koronát, a Szent Márton-székesegyházban koronázták meg a magyar trónt elfoglaló Habsburg uralkodókat (1563 és 1830 között) és a város többször volt országgyűlés székhelye is (1848-ig). 1531-ben az udvari kamara, 1535-ben a királyi törvényszékek és a rendi országgyűlés székhelye lett, majd 1543-ban, Esztergom elfoglalása után a hercegprímás is Pozsonyba menekült. Az egész ország területéről tömegesen menekültek a városba a főurak, főpapok, szerzetesek és apácák. 1539-ben I. Ferdinánd a pozsonyi bírót és esküdteket valamennyi ügyben ítélkezési joggal ruházta fel. A reformáció már 1526-ban megjelent a városban, a következő évben a városi tanács kifüggesztette Luther tételeit. 1577-ben a városházát reneszánsz stílusban építették újjá, a következő évben pedig új Duna-hidat építettek. 1590-ben a klarisszák kolostora leégett. 1599-ben Pálffy Miklós örökös pozsonyi várkapitányságot és Pozsony vármegye örökös ispánságát kapta a császártól. 1611-ben Forgách Ferenc érsek megalapította az érseki palotában a pozsonyi nyomdát. 1619. októberében Bethlen Gábor seregei foglalták el a várost, de 1621-ben Forgách nádor vezetésével a császáriak visszafoglalták. 1622-ben Pázmány Péter jezsuita kollégiumot alapított a városban. 1626-ban itt kötötte meg Bethlen Gábor és II. Ferdinánd a pozsonyi békét. 1635-1642 között újjáépítették a várat. A 17. században épült az első protestáns templom (1636-37) és a klarisszák új temploma és kolostora (1637-42). 1672-ben vallási összetűzések színhelye volt a város, melynek során a császári katonaság lefoglalta a protestáns templomot és kiűzte a városból a protestáns lelkészeket. 1674-ben itt jött létre a magyarországi ellenreformáció hírhedt intézménye, a pozsonyi vésztörvényszék Ampringen János Gáspár kormányzósága idején. 1683. július 29-én a pozsonyi vár alatt győzte le Lotharingiai Károly herceg a Thököly Imre vezette felkelőket. A kurucok a várost ugyan elfoglalták, de a várat sikertelenül ostromolták. 1688-89-ben Pozsonyban ülésezett Kollonich Lipót vezetésével az ország újjászervezését kidolgozó országos reformbizottság. A Rákóczi-szabadságharc idején Pozsony végig a császáriak kezén maradt. 1712-ben és 1714-ben megerősítették a város kiváltságait (külön vámszedési jog, heti marhavásár tartásának joga). 1713-ban pestisjárvány pusztított a városban, melyben csaknem négyezren vesztették életüket; a város népessége 1700-ban 11 ezer fő volt, 1720-ban még mindig csak 9 ezer. 1717-ben épült fel az új trinitárius templom, 1712-ben megnyílt az irgalmasrendi kórház, majd 1722-ben az új jezsuita gimnázium. 1718-ban Esterházy Imre érsek letelepítette Pozsonyban a kapucinus rendet. 1719-ben Bél Mátyás lett a pozsonyi evangélikus rektor, 1721-ben megalapította a Nova Posoniensia első magyar nyelvű folyóiratot. 1722-23-ban a pozsonyi országgyűlésen fogadták el a Pragmatica Sanctiót. Mária Terézia uralkodása idején ismét felújították és palotává alakították a pozsonyi várat, mely a helytartó székhelye lett. A 18. században épült a város főúri palotáinak nagy része, ekkor építették a rendi gyűléseknek otthont adó országházat (1753) és a Miasszonyunknak szentelt templomát és kolostorát. 1764-tól jelent meg a város német nyelvű lapja, a Karl G. Windisch polgármester által szerkesztett Pressburger Zeitung (1849-ig), 1770-ben Landerer Mihály kétemeletes nyomdát nyitott. 1770-ben északkeleti elővárosa, a 17. században kialakult Virágvölgy (Blumentál) önálló plébániává alakult. 1772-ben elkezdték a város régi falvainak és kaputornyainak lebontását, az árkok feltöltését és az így nyert területek beépítését. 1775-ben új koronázási dombot emeltek, 1776-ban megnyitották az új jogakadémiát és városi színházat. 1780-ban Pozsonyban jelent meg az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó (1788-ig). 1780-tól a vár jelentőségét vesztette, előbb a berendezést szállították el, majd papneveldévé és kaszárnyává alakították át. 1782-ben Pozsony 33 ezer lakosával az akkori Magyarország legnépesebb városa volt. 1783-ban újra Buda lett a központi hivatalok székhelye, ezzel Pozsony jelentősége csökkenni kezdett. Ugyanebben az évben kezdte meg a működését Pozsonyban a királyi jogakadémia. 1788-1810 között Pozsonyban működött az első magyar önképzőkör, a Magyar Társaság. II. József uralkodása idején a koronát Bécsbe szállították, a városból elköltözött a Helytartótanács, a Királyi Tábla és az Udvari Kamara, valamint a kereskedőcsaládok nagy része is. 1784-ben 1388 háza és már csak 28 707 lakosa volt, ekkorra népességét tekintve Debrecen megelőzte. 1805. októberében a napóleoni francia hadsereg foglalta el a várost, melyre hadisarcot vetettek ki és csak a december 26-án megkötött pozsonyi békekötés után vonultak ki. 1809. júniusában a Davoust vezette francia csapatok Pozsonyligetfaluból ágyúzták a várost (134 ház pusztult el), majd július 14. – november 29. között ismét megszállták a várost. 1811. május 28-án leégett a pozsonyi vár és a Váralja egy része. Ugyanebben az évben himlőjárvány szedett számos halálos áldozatot a városban. 1825 után Pozsony a reformkor politikai életének középpontjává vált az országgyűlés helyszíneként, a város kulturális és politikai élete megélénkült. 1825-32 között itt működött a város első színitársulata. 1828-ban 1697 háza és 37 180 lakosa volt, ekkor Pest után ismét az ország második legnépesebb városa lett. 1830-ban állandó gőzhajó-összeköttetés létesült Pozsony és Bécs között. 1832-1836 között Pozsonyban adta ki Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósítások című lapot. 1831-ben és 1849-ben kolerajárvány pusztított a városban. 1840-ben lóvontatású vasutat létesítettek Pozsony és Szentgyörgy, majd később Pozsony és Nagyszombat között. 1843-44-ben mondta ki a pozsonyi országgyűlés a magyar nyelv hivatalossá tételét és a engedélyezte a polgári származásúak hivatalviselését. 1844-ben felépült a Vármegyeháza új épülete. 1847. november 7-én nyitotta meg V. Ferdinánd a történelmi jelentőségű (utolsó) országgyűlést, mely az áprilisi törvények elfogadásávál 1848. április 11-én, négy nappal az első magyar felelős kormány kinevezése után oszlott fel. Ez év októberében Jellašić csapatai kis időre elfoglalták a várost, de véglegesen csak december 19-én került az ellenforradalom kezére. 1849-ben a Haynau vezette vérbíróság székhelye lett. 1848-ban a várost már gőzvasút kötötte össze Béccsel a Pozsony-Marchegg vasútvonal megnyitásával, két évvel később pedig megnyílt a Pozsonyt Érsekújváron és Vácon keresztül Pesttel összekötő vasúti fővonal. 1849-ben 1880 háza és 42 238 lakosa volt. 1850-ben hozzácsatolták a korábban önálló településnek számító és a Pálffy-uradalom részét alkotó Váralját (Zuckermandelt), ugyanebben az évben nagy károkat okozott a dunai árvíz. 1850-ben Pozsonyban létesült az első magyarországi reáliskola, 1854-ben a természetrajzi múzeum, 1855-ben az új evangélikus líceum. A következő évben bevezették a városi gázvilágítást, 1857-ben pedig megalakult a városi dalárda. 1862-ben megnyílt a városi kórház, 1863-ban felépült a Vár utcai zsinagóga, 1865-ben létrejött az Iparbank, két évvel később adták át a felújított Dómtemplomot és a városi múzeumot. 1876-ban a korábbi szabad királyi város törvényhatósági jogú várossá alakult. 1873-ban a nagyszombati vasútvonalat gőzvasúttá alakították át, 1876-ban Trencsénig, 1883-ban Zsolnáig hosszabbították meg. A 19. század végén a város gyorsan iparosodott és népessége is ugrásszerűen nőtt (1880-ban 48 006 fő, 1910-ben 78 223 fő). 1873-ban akkori külterületén (ma az Újváros része) létesítette a Nobel-cég Európa első dinamitgyárát (a későbbi Dimitrovkát), 1893-ban megalapították a gépgyárat, 1895-ben pedig az Apollo kőolajfinomítóját, a mai Slovnaft jogelődjét. Az ipar növekedésével a munkásmozgalom is fejlődésnek indult, az első szakszervezet 1890-ben alakult. A város infrastrukturális fejlődése is felgyorsult: 1889-1890-ben felépült a közúti és vasúti Duna-híd (az eredetileg Ferenc Józsefről elnevezett mai Öreg-híd), új vasútvonalak épültek (1891-ben átadták a Pozsonyt Szombathellyel és a cseh határon lévő Jókúttal összekötő vasutat, 1895-96-ban pedig a Komárommal összeköttetést biztosító csallóközi vasútvonalat, ezt 1897-ben a Pozsony-Sopron vasútvonal követte). 1895-től megindult a villamosközlekedés, 1909-től pedig a troliközlekedés is a városban, 1914-től villamosvasút-vonal (POHÉV) kötötte össze Béccsel. Kulturális élete is fejlődött: 1880-ban megalakult a Dalegyesület, 1886-ban megnyílt a Városi Színház (a mai Nemzeti Színház), 1912-14-ben a jogakadémiára alapozva megalapították az Erzsébet királynéről elnevezett, 1921 után J.A. Komenský nevét viselő tudományegyetemet (kezdetben jogi- és bölcsész-, 1918-tól orvosi karral). A századfordulón számos reprezentatív köztéri szobrot emeltek; köztük Mária Terézia 1897-ben felavatott márványszobra volt a legjelentősebb (1921-ben lerombolták), Petőfi Sándor szobrát 1911-ben közadakozásból emelték. 1918. október 31-én a legionáriusok próbálták elfoglalni a várost, de a Zerge-hegynél sikerült őket visszaverni és a város még két hónapig magyar fennhatóság alatt maradt. 1919. január elsején a csehszlovák légió elfoglalta a várost az olasz hadsereg felügyelete mellett, Riccardo Barecca ezredes vezetésével. A város közigazgatását Samuel Zoch modori evangélikus lelkész irányította, Szlovákia teljhatalmú kormánybiztosa Vavro Šrobár lett. Az egyetemet bezárták (a tiltakozók tüntetését február 12-én sortűzzel oszlatták fel), a várost átnevezték Bratislavára (a kezdetben, a legionáriusok által használt Wilsonovo město elnevezés nem honosodott meg), megkezdődött a város magyar múltjának szisztematikus eltüntetése (utcaátnevezések, szobrok és emléktáblák eltüntetése. Július elsején megkötötték a Tanácsköztársaság felvidéki hadjáratát lezáró fegyverszünetet. 1920-ban a Trianoni békeszerződés a várost Csehszlovákiához csatolta. A Városi Színházat 1920-ban Szlovák Nemzeti Színházzá alakították át. Pozsony vármegye megszüntetésével 1928-ig a Pozsonyi nagymegye (zsupa) székhelye lett, majd a Szlovenszkói tartományé. Az első Csehszlovák Köztársaság idején a város rohamos növekedésnek indult, ekkor terjedt túl északi és keleti irányban a mai Óváros határain, új külvárosok sora létesült a mai Újváros és Főrév városrészek területén, de még a Duna túlpartján is. A csehek és szlovákok tömeges betelepülésével a város etnikai arculata is megváltozott; csak 1926-ig 1446 új magánházat építettek az új betelepülők számára. 1921-ben 93 189 lakosa volt, melynek relatív többségét (39,7 %) már csehek és szlovákok alkották. Csehszlovákia megalakulását követően magyar tanítási nyelvű középiskoláit felszámolták, 1927-ben nyílt meg önálló magyar reálgimnáziuma. 1922-25 között épült a Tátra Bank, 1930-37 között pedig az Igazságügyi Palota új épülete, 1935-ben pedig átadták a két háború közötti időszak reprezentatív épületét, a Manderla-házat. A 1938. októberében a müncheni tárgyalások eredményeként a náci Németország megszállta és annektálta a Duna túlpartján Pozsonyligetfalut, a városligetet és Pozsony déli határrészeit. 1939. márciusában a Tiso-féle fasiszta szlovák bábállam fővárosa lett. Cseh lakosait még ebben az évben kiutasították, később a népességének csaknem egytizedét kitevő zsidó lakosságot 500 koronás fejpénz fizetése mellett német megsemmisítő táborokba hurcolták. 1944-ben Károlyfalu annektálásával megkezdődött a város területi terjeszkedése. 1944. június 16-án a szövetséges légierő bombázta az Apollo-olajfinomítót (mely ekkor a német IG Farben konszern irányítása tartozott), ez volt a legsúlyosabb támadás a második világháború pusztításaitól viszonylag megkímélt város ellen. Pozsonyt 1945. április 4-én szabadította fel a Szovjet Hadsereg. A restaurált Csehszlovák Köztársaság etnikailag egyöntetű szláv nemzetállam létrehozására törekedett, ennek keretében csaknem a teljes német lakosságot kitelepítették és a magyar lakosság nagy részét is elüldözték a városból, kialakítva ezzel annak máig jellemző, csaknem homogén etnikai arculatát. 1945-ben valamennyi oktatási intézményében megszűnt a magyar nyelvű oktatás. 1946-ban Pozsonyligetfalu, Dévény, Főrév, Lamacs, Pozsonyhidegkút, Récse és Pozsonyszőlős annektálásával a város területe duplájára nőtt. A magyar nyelvű oktatás 1950-ben indult újjá, 1950-59 között magyar nyelvű pedagógiai gimnáziuma működött, a Duna utcai gimnázium 1956-ban jött létre. 1960-ban átadták az Óváros fölé magasodó dombon létrehozott Slavín hősi emlékműkomplexumot. Az 1960-as évek elejétől ipari funkcióit nagyrészt elveszítette, az Apollo-finomító telephelyét a Főréven kiépült új petrolkémiai komplexum felépítésével felszámolták, ugyancsak megszüntették a város régi Újvárosi-pályaudvarát. A folyamatosan csökkenő népességű városrész ugyanakkor az ország fő adminisztrációs központja maradt, idegenforgalmi jelentősége fokozatosan nőtt, elsősorban a rendszerváltás után. 1953-68 között felújították a másfél évszázadon keresztül romokban heverő pozsonyi várat, ahol 1968. október 30-án aláírták a Csehszlovákiát szövetségi állammá átalakító alkotmánytörvényt. 1965-ben adták át a dunai személykikötő új épületét. 1967-72 között megépült az új Duna-híd, a Szlovák Nemzeti Felkelés hídja, melynek során a Váralja jelentős részét, a Hal tér számos műemlék épületét (többek között a neológ zsinagógát) is lerombolták. 1972-ben Dunacsún, Oroszvár, Horvátjárfalu, Dévényújfalu, Pozsonybeszterce, Vereknye és Pozsonypüspöki beolvasztásával alakult ki a főváros mai területe. 1985-ben átadták a Kikötői-hidat, 1992-ben pedig a Lafranconi-hidat is a forgalomnak. 1993. január 1-jétől Pozsony a független Szlovák Köztársaság fővárosa lett, a következő évben átadták a Várhegyen a Nemzetgyűlés új épületét. Az új állam a köztársasági elnök rezidenciáját a Grassalkovich-palotában, a kormányhivatalt az egykori érseki nyári palotában rendezte be. 2002-ben adták át az Óváros területén Pozsony legmagasabb épületét, a Szlovák Nemzeti Bank új székházát. 2005-ben elkészült a főváros legújabb Duna-hídja, az Apollo-híd is.

Pozsony a Szlovák Köztársaság fővárosa, az ország legfontosabb politikai és közigazgatási központja, itt található a parlament, a kormányhivatal, a minisztériumok; Pozsony a köztársasági elnök és a legfelsőbb bíróság székhelye is egyben. Az ország legfontosabb kulturális, oktatási és tudományos intézményeinek székhelye a főváros. Itt található a Szlovák Nemzeti Színház (1920), a Hviezdoslav Színház (1955), a Bábszínház (1957), a Szlovák Filharmónia (1949); Pozsony a székhelye az 1940-ben alapított Szlovák Nemzeti Múzeumnak, a Nemzeti Képtárat 1951-ben, a Pozsonyi Képtárat pedig 1959-ben alapították. Legrégebbi múzeumát, a Városi Múzeumot 1868-ban, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumát 2002-ben alapították a Szlovák Nemzeti Múzeum részlegeként. Pozsony a Szlovák Tudományos Akadémia (1953) székhelye, a városban négy egyetem és nyolc főiskola található. Az 1912-ben alapított Erzsébet Tudományegyetem helyett 1919-ben alapították meg az ország legfontosabb oktatási intézményét a Komenský Egyetemet. A Szlovák Műszaki Egyetemet (1991-ig főiskola) 1937-ben, a Közgazdaságtudományi Egyetemet 1940-ben (1992-ig főiskola), a Szín- és Zeneművészeti Főiskolát valamint a Képzőművészeti Főiskolát 1949-ben hozták létre. Pozsonyban egy magyar tannyelvű alapiskola és gimnázium található. 1927-ben jött létre önálló magyar reálgimnáziuma, 1945-ben azonban a magyar nyelvű oktatást valamennyi iskolájában megszüntették. 1950-1959 között magyar tanítási nyelvű pedagógiai gimnázium működött a városban, a magyar gimnázium 1956-ban nyitotta meg kapuit. Pozsony a szlovákiai magyar kulturális élet számos intézményének a székhelye (Csemadok, Madách Könyv és Lapkiadó, stb.), a fővárosban jelenik meg 1949 óta az egyetlen szlovákiai magyar napilap, az Új Szó. Pozsony a szlovák gazdasági élet központja, a közép-európai régió egyik leggyorsabban fejlődő nagyvárosa, az ország legmagasabb egy főre jutó GDP-jével. 2011-ben a Pozsonyi kerület egy főre eső GDP-je az EU átlagának 186 százalékát tette ki, 2012-ben pedig az ország adóbevételeinek háromnegyedét adta. Pozsonyban a legalacsonyabb az országban a munkanélküliség (2016-ban az országos átlag kevesebb, mint fele – 5,0 % – volt). A város iparát a vegy- és gépipari nagyüzemek jellemzik: a Slovnaft kőolajfinomítója, az Istrochem műanyag- és műtrágyagyára, a Volkswagen dévényújfalui autógyára az ország legnagyobb ipari üzemei közé tartoznak. Ipara rendkívül sokoldalú (élelmiszer-, építőanyag-, üveg-, nyomda-, fafeldolgozó-, elektrotechnikai ipar), de a szolgáltatási szektor mára háttérbe szorította. A pozsonyi tőzsdét 1991-ben alapították, a város új pénzügyi központja az történelmi városmagtól keletre, a Duna bal partján épül ki. Pozsony történelmi belvárosa és a fölé magasodó, 15. századi eredetű pozsonyi vár védett műemlékegyüttest alkot. A város műemlékeinek és látnivalóinak túlnyomó többsége az Óváros városrészben összpontosul: a régi városfalat és városkapuk nagy részét a 18. században lebontották, csak a városfal nyugati részének egy szakasza a Madár-bástyával és a főváros emblematikus épülete, a 14. századi Mihály-kapu maradt fent. A gótikus stílusú egykori koronázótemplom, a 14-15. században épült Szent Márton-székesegyház mai képét 1854-77 közötti átépítése során nyerte el. A ferencesek temploma és kolostora, valamint a klarisszák temploma és kolostora a 13. század végén gótikus stílusban épültek. Fontos gótikus stílusú műemléke az 1311-ben épült Szent Katalin-kápolna is. Az Óvárosháza eredetileg szintén gótikus stílusban épült a 14-15. században, később reneszánsz és barokk stílusban, majd 1912-ben neoreneszánsz és neogótikus stílusban építették át. A Főtéren található Miksa-kút (vagy Roland-kút) 1572-ben épült. A 17. században épült a jezsuiták temploma (1636-38), a korai barokk Szent Miklós ortodox templom, valamint az Orsolya-apácák késő reneszánsz stílusú temploma és kolostora (1659-79) és a szintén késő reneszánsz stílusú érseki palota (utóbbit 1761-65 között barokkosították). A 18. században számos barokk stílusú egyházi és világi épület épült a városban: a kapucinusok temploma és kolostora (1708-17), a trinitárius templom (1717-25), a Notre Dame-kolostor és kistemplom (1750-54), a váraljai Szentháromság-templom (1738), a Szent Erzsébet-templom (1739-45), valamint a ma köztársasági elnöki palotaként használt Grassalkovich-palota (1760 körül) és a Királyi Kamara épülete (1753-56). A klasszicista építészet emlékei az 1774-76 között épült evangélikus („német”) nagytemplom, az 1778-ban épült evangélikus kistemplom, valamint a Prímás-palota (1778-81). Szent Lászlónak szentelt ispotálytemploma empire stílusban épült 1830-ban, a görög katolikus templom 1859-ben neogótikus, a virágvölgyi római katolikus templom 1885-88 között neoromán, a Szent Erzsébetnek szentelt Kék templom 1909-13 között szecessziós, a református templom (1913) pedig neoromán stílusban épült. Ortodox zsinagógája 1924-ben, új evangélikus temploma 1929-31 között épült, Bosco Szent Jánosnak szentelt római katolikus templomát 1937-39-ben, kálváriatemplomát pedig 1943-48 között emelték. A történelmi városközpontban (elsősorban az Úri és a Mihály-kapu utcában) az elsősorban a 18. században, barokk stílusban épített, az országgyűlésekre a városba érkező főúri családok által építtetett paloták egész sorát találjuk, legjelentősebbek a Jeszenák- (1730), Esterházy- (1743), Pálffy- (1747), Balassa- (1754-62), Mirbach- (1768-70), Csáky- (1775), Wittmann-Pauli-paloták (1776). Középületei közül az 1844-ben épült vármegyeháza (1994-ig a szlovák parlament székhelye), az eklektikus stílusú egykori Városi Színház, ma Szlovák Nemzeti Színház (1886), az egykori Vigadó (1911, ma Filharmónia) és a Komenský Egyetem (1930) épülete emelhető ki.