Szarka Tamás: Az élet nehéz, furcsa játék… Egy verssor újra meg újra írva
Szarka Tamás szakmai életútját hosszú lenne felsorolni. Zenész, énekes, zeneszerző, költő, író, festő egy személyben.
Úgy is mondhatnánk, egyszemélyes intézmény, nemcsak a Felvidék, de az egész Kárpát-medence meghatározó, Kossuth-díjas előadóművésze. Aki legutóbb nyáron a komáromi öreg hídon énekeltette meg a híd két végéről, két országból érkezőket. A magyarság szívbe menekül sor a Kézfogásból akár életének mottója is lehetne. Boldogan ad. Muzsikát, verset, anyagiakat is. Hamarosan Galántán mutatkozik be a közönségnek Európa karácsonya című koncertjével.
Kezdjük azzal, hogyan élted meg a Covid időszakát, ami nagyon sok zenésztársad számára bizony pokoljárás volt, mivel elmaradtak a fellépési lehetőségek?
Rögtön egy dal írásával kezdtem. Habár a világ bezárt körülöttem, én azért hetente kétszer-háromszor stúdióba vonultam, ahol mindössze ketten voltunk, a hangmérnök meg én. Csak valamikor késő este, éjféltájban foglalkoztam a világ történéseivel, a járvánnyal. Úgy intéztem, hogy a nap nagy részében ebből ki tudtam szállni, mert a muzsika, a zeneszerzés meg az írás lekötötte a figyelmemet. Koncertezni ugyan nem nagyon lehetett, de ha visszagondolok, az elmúlt negyven évben 3500 koncertet már biztosan adtam, mintegy harminc országban. Ezért annyira nem hiányzott, lelkileg teljesen rendben voltam, habár láttam azt az őrületet, ami körülöttem zajlott. Streameltünk mi is, hogy a zenekaromnak legyen munkája és bevétele. Három-négy koncertet vettünk így fel, ami meglehetősen tragikomikusnak hatott, mert csak három kamera bámult rám a megszokott tömeg helyett. De tudtam, hogy a kamera mögött emberek állnak és ez megnyugtatott. Ezekre a koncertjeinkre aztán a világ minden tájáról kaptunk reakciókat. Olyanoktól, akikhez egyébként nem jutottunk volna el. Szóval, nyitottunk a világ felé, az online térnek köszönhetően. Szerencsére azért néhány élő koncertünk is volt, és 2020 októberében a Missa Missiót a budapesti Szent István-bazilikában a zárás előtt még elő tudtuk adni Miklósa Erikával és a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusával közösen. Talán Istennek is tetsző volt az előadás, hogy ott sem kaptuk el a betegséget.
Említetted, hogy azért is ragaszkodtál a streameléshez, hogy zenész kollégaidat munkához és bevételhez juttasd. Átérezted, hogy sok zenész került komoly megélhetési válságba?
Még élvonalbeli zenészek is megszenvedték ezt az időszakot, hát még a többiek. Mindez persze attól is függött, hogy a járvány idején mennyi volt a kamrában. Hogy hangya vagy tücsök módjára éltek-e előtte. Az természetesen mindenkinek a szíve joga eldönteni, milyen életmódot folytat és mennyit költ, csak ez nem várt helyzetben problémát jelenthet. Ha üres a kassza, ha nincs mihez nyúlni, akkor baj van. Jómagam szerencsére nem voltam ilyen helyzetben, módomban állt segíteni a zenésztársakat, lebetegedett kollégámat hónapokon keresztül támogattam. Amint adódott valami fellépési lehetőség, azzal mindig éltünk.
Amikor végre kikecmeregtünk a járványból, akkor a szomszédunkban kitört a háború, amit sokan istencsapásként fognak fel, vagy felkiáltójelként, hogy valamit nem jól csinálunk mi, emberek. Te ezt hogy látod?
Nem istencsapás. A háborút emberek csinálják. Mindenki mondogatta az elején, mi közünk nekünk ehhez. Hát hogyne volna közünk. Nem is kevés. A Kárpátalján élő magyarok ugyanis nagyon megszenvedik, akik amúgy is a legnehezebb körülmények között élő testvéreink. A háború kitörése után egy héttel már jótékonysági koncertet adtam egy budapesti templomban, ahol nemcsak pénzt, de egyéb adományokat is gyűjtött a katolikus egyház. Békeszerető emberként természetesen csak azt mondhatom, hogy azonnal hagyja abba a háborút az USA és Oroszország. Merthogy itt a nagyhatalmak csatározásáról van szó, aminek az árát, úgy néz ki, mi, európaiak fogjuk megfizetni. Minden jel arra mutat, hogy önrontó, öngyilkos politikát folytat, amin nem is lehet csodálkozni. Államainak zöme gyarmatosító volt, bűnösnek érzik magukat, megszólalt a lelkiismeretük. De mi köze Közép-Kelet-Európának ehhez? Mi nem vontunk uralmunk alá más országokat, népeket. Miért várják el tőlünk azt, hogy mi is szégyelljük magunkat Nyugat-Európa bűneiért?
Nagyon úgy tűnik, sok egyéb érték mellett, a keresztény vallás is veszélyben van a vén kontinensen.
Ez igaz, de szerencsére még mindig milliók hisznek Istenben. Ezért is gondoltam arra, hogy összegyűjtöm, milyen dallamokkal, versekkel ünneplik a karácsonyt az európai népek. Sikerült is összeszednem a legismertebb karácsonyi dalokat, német, olasz, francia, angol és természetesen magyar énekeket is. Az idegen szövegeket magyarítottam, írtam hozzájuk magyar verseket, abba a zenei ruhába öltöztetve, amit én elképzeltem, és megszületett az új karácsonyi lemezem, az Európa karácsonya, amit tavaly decemberben már néhány helyen sikerült bemutatni. Most pedig Galántán ismerheti meg a közönség, ahol a Kodály Zoltán Alapiskola Gyermekkórusával és Piros Ildikóval, aki verseket fog mondani, teremtünk igazi adventi hangulatot. Mindenkit szeretettel várunk a galántai kultúrházba december 10-én. A lemezen pedig közreműködtek barátaim, Földes László Hobo, Rudolf Péter, Pápai Erika, Piros Ildikó, Trokán Anna, Ugron Zsolna és Pindroch Csaba.
Szoktál olyan beszélgetéseket hallgatni, ahol jövőkutatók mondják el, milyen lesz a világ pár évtized múlva? Te hogy látod a jövőt? Merre tart ez a világ?
Olvastam nemrég egy jellemzést, miszerint a mai fiatalok katasztrofálisak, még menni sem tudnak, elesnek a saját lábukban, figyelmetlenek, szemtelenek, lusták és buták. A slusszpoén az, hogy ezt kétezer évvel ezelőtt írták a fiatalokról. Bízom benne, sőt mi több, úgy gondolom, hogy a jövő generációi is helytállnak. Még akkor is, ha mostanra a mobiltelefon lett a fejük, a kezük. Bár az egyik kezükbe a mobiltelefon szinte már belenőtt, de attól még emberek maradtak. Én nem hinném, hogy rosszabbak lennének, mint mi voltunk, vagy akik kétezer évvel ezelőtt éltek. Az ember alapvetően jó. Már nyolcmilliárdan vagyunk a Földön, és mégsem öljük meg egymást. Legalábbis nem annyira. Iszonyatos háborúk voltak, amiből vagy tanul az emberiség, vagy nem. Jelenleg úgy tűnik, nem. De bennünk van a humánum. Nehéz, reménytelennek tűnő korszakok már sokszor voltak az emberiség történetében. Volt egy olyan éra, amikor mindössze 100-150-en voltunk. A genetikusok megtalálták Ádámot. Mert volt olyan időszak, amikor egyetlenegy hatalmas család létezett csak a világon, és akadt egy olyan emberöltő, amikor egyetlenegy férfi termékenyítette meg a nőket, vagyis valahol egyetlen apától származunk mind a nyolcmilliárdan. A jövőt illetően pedig nekünk, a mi generációnknak annyival könnyebb, hogy mi még nem a fogyasztói társadalomba születtünk bele. Annak minden bájával együtt, elég, ha csak arra gondolok, hányszor vittem csörömpölve vissza a tejesüvegeket a boltba. Óriásplakátokra kívánkozna az is, amit még láttam, hogy idős nénik kimosták a nejlonzacskót és újra felhasználták. Egészen addig, míg szét nem esett, ki nem lyukadt… De eszembe jut a disznóölés is, ahol a nagyrészt konyhai hulladékon felnevelt állat szinte minden részét felhasználták. Alig keletkezett szemét. Talán nem ártana visszatekinteni és újratanulni, amit apáink, nagyapáink még tudtak. Nem a Föld van veszélyben, hanem mi magunk. A Föld köszöni szépen jól van és újrateremti önmagát. Nekünk kellene jobban vigyáznunk magunkra.
A felvidéki magyarság sorsa és jövője számodra sosem volt közömbös. Sőt. 2019-ben elindítottad az összetartozás napi közös éneklést a Kárpát-medencében, amit később az egész világra kiterjesztettek, mozgalommá kezd válni. Mi volt a célod ezzel a Kézfogással?
Bejártam már a világot és annak minden csücskében találkoztam magyarokkal. Hogy mikor és hogyan kerültek ki, az már nem is annyira fontos, de egy érdekes fényt mindegyiknek a szemében felfedeztem. Úgy éreztem, mintha szeretnék kifejezni azt, hogy minket valami szorosabb kötelék fűz egymáshoz. S arra gondoltam, egy évben egyszer ezt megtehetjük, a világ legszebb módján, énekelve. Nekünk, kisebbségben élő magyaroknak is fontos az, hogy érezzük, összetartozunk. Milyen jólesik, ha a hivatalban, a boltban magyarul beszélnek hozzánk, vagy ha magyarul szólunk és úgy is felelnek vissza. Elterveztem, hogy június 4-én, a nemzeti összetartozás napján egyszerre több helyen elénekelhetnénk a Kézfogást. Azt gondoltam, talán 15 iskola jelentkezik, de nagy meglepetésemre már az első alkalomra 220 iskola, település, idősek otthona nevezett be a közös éneklésbe. A pandémia alatt ez az online térbe került, de 2022 nyarán már 326 regisztrált intézmény vett részt a Kézfogásban. Csodálatos, profi videókat, felvételeket kapunk a világ minden részéről. Látszik, hogy készülnek rá, megadják a módját. Van úgy, hogy 500 gyermek egyszerre énekli a dalt. Tavaly mintegy100 ezer magyar ölelte meg egymást szimbolikusan június 4-én. Mindig valami eklatáns helyet keresek az éneklésre. 2021-ben például a magyar parlamentben a Szent Korona mellett csendült fel a dal. Idén pedig a komáromi öreg hídon 500 észak-komáromi és 500 dél-komáromi gyermekkel közösen énekeltünk. A híd két végéről érkeztek és szépen összeértünk a közepén. Az erről készült videót 1,3 millió ember nézte meg eddig. Mindez bizonyítéka annak, hogy vagyunk és összetartozunk.
Te itthon maradtál a Felvidéken, ragaszkodsz a gyökereidhez, pedig a munkád sokszor máshova parancsol.
Sokan csodálkoznak is, hogy nem Budapesten élek. De hogy is felejthetném el, hogy mátyusföldi gyerek vagyok? Királyrévben születtem, egy kis faluban, ott lettem ember. Szeretek itt élni, ugyanakkor boldogan megyek mindenhová, ahol magyarok élnek. De hazajönni is nagyon szeretek.
Az utóbbi években egyre többet jótékonykodsz, már fentebb említetted is. Nemes célokra ajánlod fel koncert- és lemezbevételeidet. Mi vezérel téged erre, kötelességednek érzed?
Azt szokták mondani, az ember egyszerre csak egy autóban ülhet. A pénzt el lehet szórni sok mindenre. Az adakozás számomra egyáltalán nem kötelesség, hanem hatalmas öröm. Micsoda boldogság, hogy tudok segíteni a rászorulóknak. Azt is észrevettem, hogy mindig van miből adni, hiszen látjuk, hogy olyanok is adakoznak, akiknek maguknak is alig van. S milyen érdekes, hogy karácsony táján még jobban feltámad az adakozási kedv. Soha nem felejtem el, hogy valamikor a kilencvenes években egy rossz állapotú autóval, mondhatni ronccsal, utaztunk Párizsba fellépni. A kocsi, ahogy várható volt, útközben lerobbant, és mi a járdaszélen álldogáltunk, míg a sofőr megpróbálta megszerelni. Egyszer csak megállt mellettünk egy motoros és megkérdezte, mi történt. Elmagyaráztuk neki, hogy várjuk, amíg a sofőr megjavítja a kocsit. Elviharzott és pár perc múlva visszajött, mindegyikünknek hozott egy nagy szendvicset. Odaadta és elment. Azt a szendvicset osztom én azóta. Akitől kaptuk, annak már nem tudom visszaadni, de másnak igen, aki azt továbbadhatja másnak. Erről beszélt Jézus is, aki a szeretet vallását hirdette. Ha kapunk szendvicset, adjuk tovább! S ettől szebb lesz az a pár évtized, amit eltöltünk itt, a Földön.
Min dolgozol most, és hogy zajlik nálad az alkotás folyamata?
2017 óta a Cigánytábor az égbe megy alapján cigány Rómeó és Júlia történetet írok. Ezt a pozsonyi Nová Scéna (Új Színpad) is bemutatta, engem kértek meg akkor, 2001-ben, hogy hangszereljem át és írjak hozzá muzsikát. Akkor már ismertük a Kalyi Jag együttest, mely autentikus cigányzenét játszik, és az megihletett, később pedig elkezdtem írni ezt a művet. Idén nyáron, Esthajnal címmel, meg is jelent. Ezt játszottuk a napokban Budapesten. Természetesen most is dolgozom nagy projekteken, de ezekről még nem szeretnék beszélni. Ám ha véletlenül nem volna megrendelés, akkor is csinálnék magamnak munkát, én már csak ilyen vagyok. Azt már megtanultam az elmúlt évtizedekben, hogy a határidő a legnagyobb múzsa, mert sokáig dédelgetek magamban verseket, dallamokat, és ha közeleg a határidő, akkor aztán szinte kiömlik belőlem. Ha eszembe jut valami szép gondolat, verssor, akkor bediktálom a mobilba, és az még le is gépeli nekem a szöveget. Az alkotás az én narkotikumom, nem is igazán tudok figyelni akkor a külvilágra, amikor valami újat hozok létre. Előfordul, hogy figyelmeztetnek is rá, csak fizikailag vagyok jelen, de a gondolataim másutt járnak.
Igaz, hogy te előbb lettél költő, mint zenész?
Hát persze. Sőt, engem sokan inkább költőnek tartanak, mint zenésznek. Novellákat is írok. A verseimet már hat nyelvre lefordították, szavalóversenyeken is mondják. Eddig nyolc kötetem jelent meg. Nyolcéves koromban kezdtem hegedülni, de hétéves koromban írtam az első versemet. Négy versszakos volt. Sajnos elvesztett, csak ez első sora van meg és a címe. Úgy érzem, azóta sem tudok jobbat írni… S azóta írom ezt az első sort. Az élet, ez volt címe az első versemnek. Hallgattam a Kossuth Rádiót egy szép vasárnap reggel, hogy gyerekek olvassák fel a verseiket. Hirtelen belém sajdult, hogy te jó ég, nekem még egy versem sincs. Azonnal leültem és megírtam az elsőt. Ennek az első sora így hangzik: Az élet nehéz, furcsa játék. Ha jól belegondolok, ez tökéletesen igaz. De milyen jó, hogy játék!
CV:
Szarka Tamás 1964-ben született Vágsellyén, Nyitrán szerzett tanári diplomát. 1983-ban bátyjával, Gyulával megalapította a Ghymes Együttest, majd 2017-ben a saját zenekarát. Több mint 3500 koncertet adott a világ huszonkilenc országában, négy nagykoncertet a Budapest Arénában, koncertezett a Grammy-díjas Al di Meolával, a Harlem Gospellel, Miklósa Erikával. Csaknem hatszáz dal zeneszerzője és szövegírója. Költőként és íróként is kiemelkedőt alkot, nyolc kötete jelent meg eddig. Számos elismerést kapott, 2011-ben, fivérével Szarka Gyulával együtt Kossuth-díjban részesült.
Megjelent a MAGYAR7 47. számában.
