Hit, lélek, tudás – nagyinterjú Csík Jánossal

Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudjuk átfogni az ön életét, illetve az életpályáját. Megtudtam, hogy az édesapja három útravalót hagyott önre. Arra gondoltam, hogy e három útravaló mentén alakítsuk ezt a beszélgetést. Az egyik az volt, hogy olvassa a Bibliát, a másik, hogy művelje a zenét, a harmadik, hogy legyen jogosítványa. Mehetünk is sorrendben. Mit jelent önnek a hit?

Nagyon jó, hogy ezt az útmutatást gondolja a beszélgetésünk gerinceként. Gyerekként vesztettem el az apámat, és azt hiszem, ez a három gondolat, a hit, a lélek és a tudás meghatározó az ember életében. A hit nem csak, vagy nem elsősorban a kereszténységre vonatkozik.

Az önmagában, vagy egy adott dologban mélyen hívő ember erősebb és határozottabb tud lenni. Nekem jutott az a hit is, amit a kereszténység adott. Katolikusként kereszteltek meg, de gyerekkoromban még nem találkoztam a vallással, inkább felnőttként. Nem is nagyon lehetett az akkori világ törvényei, szabályai szerint. És bizony kell hinnünk abban, hogy van reményünk. Higgyünk abban, hogy ha mi teszünk az ügyeinkért, akkor segítséget is kapunk. Ahogy a mondás tartja, segíts magadon, az Isten is megsegít! Tehát ha reménykedünk a jó dolgokban, reménykedünk másokban, mások szeretetében, mások tudásában és magunkban, akkor eredményre jutunk. Ez biztos, hogy számít akkor is, hogyha a lelkünk a helyén van, de nemcsak a hit szempontjából, hanem a szépségek és az értékekre való érzékenység szempontjából is. Azt hiszem, amikor apám azt mondta, hogy tanuljak zenét – egyébként mindig ő vitt zeneiskolába – azért tette, mert fontosnak tartotta, hogy az embernek a lelke épüljön, szépüljön. Gyerekként még ezt nem nagyon értettem, de később nagyon fontos lett. Arra gondolok, hogy az ember ne csak a külsőségekkel foglalkozzon, tehát ami körülvesz minket, a világ ilyen-olyan berendezkedése, a szegénység vagy a gazdagság, a tudás vagy a tudatlanság, hanem igenis figyeljünk a szépre, a jóra. Vegyük észre, ha csipog egy kismadár a fán, hogy az úgy önmagában miért is szép, vagy vegyük észre a szép virágot. Vegyük észre a jó ételt, hogy az miért jó és hasznos, és ne csak az legyen a fontos, hogy lakjunk jól és hasson az ital, hanem az jó minőségű legyen.

Azt hiszem, ide illik, hogy az egyik dalából idézzek: Az ital nem ad választ, de feledteti a kérdést.

Igen, valóban van ilyen dalom is. Ez a fajta igényesség a lelkünkből fakad. Ezért jó, ha igenis kíváncsiak vagyunk, akár a szép versekre, a szép festményekre, az esztétikus megoldásokra. Azt hiszem, ezt gyerekként alapozták meg nálam, amikor egy gyermektánccsoportba kerültem, ahogy mondani szokás, jó társaságba keveredtem. Egy olyan fajta világba csöppentem, ami másképp mutatta meg az élet lehetőségeit és igazságait.

Sokszor olyasmit tanultunk a táncegyüttes kapcsán a néprajzról, amit az általános iskolában nem tanítottak vagy másképp tanítottak. Így aztán jó volt megismerni a viseleteket, a szép muzsikákat, azt, hogy milyen sokan élünk a kis magyarországi határon túl, hogy milyen fontos és milyen jó, hogy van egy ilyen nemzetünk, és hogy magyarnak lenni milyen büszkeséget jelent. Ez azért is volt fontos – és itt megint a lélek erősítésére térek vissza –, hogy ha bárhova külföldre ment az ember, volt mire büszkének lenni.

Bátran mondhattam, hogy én magyar vagyok, mert olyan kulturális értékekkel bírunk, akár a néptánc, akár a népzene kapcsán, amelyekre büszke lehet az ember, és így a lelke is erősödik.

Azt hiszem, hogy ez jó irányba vezérelt, a szennyes dolgokat nem kellett megtapasztalnom. A harmadik igazság a tudás. Mivel apám egy konzervgyárban dolgozott, szállítási csoportvezető volt, ott persze fontos volt a jogosítvány. Ez fontos érték volt akkoriban, egyfajta tudást jelentett, egy papírt arról, hogy valamit tud az ember. Ő ezzel tudta csak illusztrálni nekem gyerekként, hogy igenis tanulj és legyen meg a tudásod. Fontos segítség ez az életben. Ami pedig a legjobb, hogy minél többet tud az ember, annál jobban látja, hogy mit nem tud, így a világot is másképp látja, a hitét, a lelkiségét is jobban tudja kezelni és érteni.

Maradjunk még egy kérdés erejéig a hitnél. Soha nem volt reményvesztett, vagy soha nem ingott meg a hitében? Azért jócskán érték önt megpróbáltatások is.

Voltak nehéz dolgok és olyan pillanatok, amikor elgondolkodtam, hogy na, most mi történt? Az autóbalesetem is az én döntésem miatt volt. Viszont mindig hittem abban, hogy túl fogom élni, még ha fájt is, vagy ha gyötrelmeket kellett is átélnem, de tudtam, hogy ennek vége lesz. Volt bennem olyan megmagyarázhatatlan hit, hogy ez nem örökkévaló, nem végleges.

Én mindig erősen éreztem az Isten segítségét, létezését, még a nagy kínok közepette is. Nagyon sokszor úgy imádkoztam, hogy nemcsak hálás vagyok, mert élhetek és tehetem a dolgom, de kérem a jóistent, hogy segítse azokat az embereket, akik velem vannak, vagy értem dolgoznak velem. Legyen nekik szép napjuk, jó napjuk, jó kedvük, értékes életük és akkor, amikor velem találkoznak, tudjanak nekem segíteni, és én is nekik. Tehát, egy ilyen általános kérés ez mindenkire, mert így hat az életemre. Ám volt olyan pillanat is, mikor már nagyon elfáradt a lelkem a sok-sok gyötrődésben, és akkor megijedtem a feladástól. Nagyon érdekes volt nekem is, sőt döbbenetes az a felismerés, hogy évek óta bírom, tartom a frontot, s egyszer csak úgy belefáradok. Persze, tudom, megy az idő, a folyamatos küzdelem gyengíti az embert, de valahogy még akkor is úrrá tudtam lenni ezen a nehéz holtponton.

Akkor mi lendítette át ezen a mélyponton?

(Sóhaj) Azért volt ez a nagy sóhaj is, mert még soha nem fogalmaztam meg magamnak sem, nem még másoknak, hogy mi az, ami ilyenkor erőt ad. Ha most mégis meg kell fogalmaznom, akkor talán azt mondanám, nem hiszem el, hogy megfutamodok. Ennek még a gondolata is rémiszt. Tehát a küzdés erőn felül, és én azt hiszem, hogy ez mindenkire érvényes. Lehet, hogy észre se veszik az emberek, de általában ők is erőn felül teljesítenek. Néha meg nem, és akkor csalódottak, hogy miért nem sikerült. Én a végletekig „ki lettem így próbálva”, amiért hálás is vagyok az égnek, és büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam.

Milyen jó, hogy ezt ki tudja mondani, hogy büszke magára. Szerintem ez keveseknek megy.

Ez nem sűrűn van, de én ezt most meg mertem tenni.

Csík János

Említette az autóbalesetet. Az én meglátásom szerint ez a három útravaló, amit az édesapjától kapott, ezen a ponton találkozik, merthogy a hite segítette át ezen a mélyponton, majd újra kellett tanulnia hegedülni az autóbaleset után, és hát a jogosítvány, az meg evidens. Milyen érzés volt újra tanulni hegedülni?

Ez egy nagyon kalandos történet volt, mert gyakorlatilag egy végtagom, a jobb kezem az, amiben nincs csavar vagy fém. Volt, hogy a kórházba bejött egy orvoscsapat, vizsgálták a bal kezemet, hogy milyen állapotban van. Mondták, hoznak be egy hegedűt nekem, mert tényleg csak bizonyos szögben mozgott a kezem, hogy egyáltalán meg tudom-e fogni. Örültem a hegedűnek, megpróbáltam, de másfél centin múlott, hogy tökéletesen tartsam egyáltalán. Ekkor megkérdezte a főorvos, hogy akarok-e még muzsikálni. Mondtam, persze, hogy szeretnék muzsikálni. Kérdezték, akkor vállalom-e, hogy újra eltörik a kezemet és újra műtik. Mondtam, vállalom.

Utána következett a hosszú, gépeken tornáztatás, és ennek köszönhetően tudok még így mozogni. Persze ezt nem tudja a közönség, itt én most őszintén színt vallottam. Mindig úgy kellett muzsikálni a huszonegynéhány év alatt, hogy ne nagyon vegye észre a közönség. Persze, látták a járásomon vagy a mozdulataimon, de az egy igazi csoda, hogy visszatanultam hegedülni.

Sajnos olyan ütés érte akkor a fejemet, hogy dallamokat felejtettem el, amik aztán évekkel később akár egy hangbeállás alkalmával hirtelen jöttek vissza. Sokszor előfordult, hogy ismerősökkel találkoztam az utcán és kértem, hogy mutatkozzunk be. Szóval, szép lassan tértem vissza az életembe. Évekkel később egy mentőorvos mondta nekem, hogy gyakorlatilag kétszer haltam meg, és ő volt az egyik, aki visszahozott. Tehát ahhoz képest egy igazi csoda, hogy most itt beszélgetünk. Szóval, az Isten jószándékát azt hiszem, én magam is bizonyítom. Nagyon sokan imádkoztak akkor értem és azt mondták, hogy van még dolgom a földön, azért őrzött meg. Én ezért mindig hálás vagyok, és amíg lehet, jó szívvel csinálni fogom tovább.

Változtatott az életfelfogásán ez a baleset?

Sok esetben igen. Intenzívebb, felgyorsult az életünk a technika vívmányainak köszönhetően, mindent rögtön kapunk meg és természetesnek vesszük, hogy nekünk valami jár, és az készen jár. A valódi érték viszont a jól megélt élet, vagyis az értékes élet. Az, ami egy kicsit már elgondolkodtatja az embert.

A baleset utáni huszonegynéhány év után mondtam azt, hogy ha már megéltem ezeket az éveket és igyekeztem a lehető legtöbbet megtenni, összehozni a zenekart, megtartani, életben tartani, működtetni, de egy idő után kicsit elcsendesedik az ember és azt mondja, jó, nagyon jó. Hálás vagyok, de most már egy kicsit szeretnék csendesebben létezni. Szeretnék az élet szép részére is figyelni. Ne csak a rohanás meg az intézkedés legyen. Nekem már gyors ez a tempó. Ahogy mondtam az elején, jó leülni egy padra, nézni egy madárkát, ahogy csipog a fán, vagy sétálni, jó emberekkel beszélgetni. Nagyon kevés alkalmunk van jókat beszélgetni, bölcs emberektől, bölcs dolgokat hallgatni, kicsi gyerekeknek örülni. Most, hogy unokák születnek, meg lehet könnyezni ezeket a nagy pillanatokat, hogy új élet születik. Én azt hiszem, hogy most ez a nagy cél. Muzsikálni, szeretni a szépet, az értékeset és a lehető legjobban megélni az élet napjait.

Most, amikor az utolsó koncerteken játszik a Csík zenekarral, milyen érzésekkel megy föl a színpadra?

Ez a döntés már jó ideje húzódott. Ez nem új dolog, és nekem mindig nagyon jólesett a fogadtatás. Többször muzsikáltam itt a Felvidéken és remélem, még fogok is; a közönség bizalma, szeretete mindig nagyon lélekmelengető. Szóval nem hagyom abba teljesen a muzsikálást, csak kicsit visszaveszek a tempóból. Az ember ilyenkor azért mindig elgondolkodik, hogy jól döntött-e, de legtöbbször azért az lesz a vége, hogy igen, jól. Jól működik a zenekar, jó kezekbe adtam, jó munkát csinálnak és egy jól működő valamiből száll ki az ember, nem a süllyedő hajót hagyja el. Igen, néha az ember elérzékenyül, összeszorul a torka, a szíve, és ez még így lesz később is, de ez normális. Az lenne a baj, ha nem így lenne.

Ha most visszatekint a pályafutására, van önben hiányérzet? Van olyan, amit másként csinálna?

Tudom, hogy furcsán hangzik, de azt az előzést nem csinálnám meg, ami miatt volt ez a súlyos baleset. De azokat a művészeti munkákat, történéseket, élethelyzeteket, amiket sokszor magának, a sorsnak vagy a szerencsének köszönhet az ember, azokat nem tenném félre.

Sokszor volt úgy, hogy utólag gondolkodtam, jól döntöttem-e? Például, amikor a Honvéd Művészegyüttesbe hívtak. Én akkor nősültem és úgy döntöttünk, hogy vidéken maradunk, nem költözünk fel Budapestre. Utólag sem bántam meg, mert, ha megyünk, nem születik meg a Csík zenekar. Szóval, minden döntésnek van következménye, jó vagy rossz, de én azt hiszem, jutott nekem a jóból is bőven az életemben, nem csak szomorúságból, nehézségekből.

Ha három hasonló útravalót kellene megfogalmaznia a fiatal generációnak, akkor mit mondana?

Elsőként az egymásra figyelést, a kommunikáció egészséges fajtáját, ami nagyon fontos. A múlt értékeinek megbecsülését, amik adják a mostani hitünket.

Itt én nemcsak a történelmünkre, nagyjainkra, tudósainkra gondolok, hanem a nagymamára, aki megtanított minket magyarul beszélni, főzni, vagy az idős emberekre, akik meg tudták élni az életet becsülettel, tisztességgel. És végül az igényes élni tudást ajánlanám a fiatalok figyelmébe. Ahogy az elején is mondtam, hogy igenis ismerjék meg, tanulják meg, hogy mi a jó és szép, azt tudják jól megélni. Ne dobják el azt, amiért érdemes élni!

Mindezekhez pedig tiszta források kellenek. Olyanok például, mint a Csík zenekar, amiért a magyarság örökké hálás lehet önnek. Médiacsaládunk nevében nyugodt, értékes időszakot kívánunk önnek!

CV:

Csík János Kecskeméten született, szülővárosához mindig hűen ragaszkodott, és a mai napig ott él. A nyíregyházi tanárképző főiskolán végzett ének–zene–népzene szakon. 2010-ben a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium, Szakközépiskola és Alapfokú Művészeti Iskolában elindította a népzenei tanszakot, ahol azóta is tanít. 1988-ban alapította meg a Csík zenekart, a magyar zenei paletta meghatározó, népzenei elemeket is felhasználó könnyű- és világzenét játszó magyar együttesét. Munkássága elismeréseként 2010-ben a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, 2013-ban Kossuth-díjat kapott.

Megjelent a MAGYAR7 49. számában.