AC/DC – Ott voltunk Pozsony eddigi legnagyobb könnyűzenei koncertjén
Amikor nyilvános lett, el se akartam hinni, hogy az AC/DC Pozsonyba látogat. Még sosem jártak itt és nagy a valószínűsége, hogy már sohasem fognak. Ezt nem szabad kihagynunk, mondogattuk. Két nap sem telt el, és csörög a telefon. Az egyik jóbarátom hív. Kérdi: láttad? Mindjárt tudtam, mire gondol. Hogyne, válaszoltam. Megint kérdez: megyünk? Mondom: naná!
Azt sejtettük, hogy egy ilyen koncert logisztikailag és rendezésileg nagy kihívás lesz, de attól tartok, hogy a hihetetlenül nagy érdeklődéstől még maguk a szervezők is meglepődtek. A beléptetések és a parkolások terén kisebb káosz uralkodott, de valljuk meg őszintén, a pozsonyi tömegközlekedés és a rendőrség sem volt felkészülve erre az emberáradatra. A sajtó is – szokásához híven – gerjesztette az indulatokat, így néha egymásnak ellentmondásos információk kerültek ki az éterbe, sőt, valótlanságok is. De – mint ahogy a barátom is megjegyezte – ez egy ilyen nap, és ehhez tartottuk magunkat. Meg ugye valamit valamiért. Szerencsére a túlbuzgók sem hirdettek tüntentést a koncert betiltása mellett (a Black Sabbath esetében megtörtént, erről Török Elemér és Adrienne tudnának mesélni...).
Aki nem látta még az AC/DC-t élőben, az nem érti, mi ez a nagy felhajtás körülöttük, de ha van szerencséje őket elcsípni még valahol a turné hátralévő részében (bár már jóval messzebb kell utazni hozzá...), mindent meg fog érteni. Még az is, aki nem rajongó.
15 éve még a klasszikus felállást sikerült elcsípnem Bécsben az Erst Happel stadionban, ám olyan rossz helyünk volt fent a stadion karéjában, hogy Malcolm Youngot és Cliff Williams-t csak akkor láttuk, amikor előre jöttek a mikrofonjaikhoz vokálozni, a dobos Phil Ruddot pedig csak hallottuk... Tehát volt bennem hiányérzet, s igaz, hogy közben Malcolm már átkerült az égi „gitármezőkre”, Phil szolgálataira talán a sorozatos stiklijei miatt nem tartanak igényt, Cliff pedig letette a lantot és nyugdíjba vonult, de az unokatesó Stevie Young (aki már régebben is beugrott Malcolm helyett) megbízhatóan teszi a dolgát, a két „bérzenész”, Matt Laug dobos és Chris Chaney basszusgitáros precízen viszi az alapokat. Minderről azonban később.
Két és fél órás autózás után szerencsésen megérkeztünk az öreg Vajnory reptér területére, kisvártatva elfoglaltuk helyünket a feláras Golden Circle zónában, a színpad előtt. A tapasztalat ugyanis azt mondatta velünk, hogy ha monstre koncerte készül az ember, akkor ajánlatos „kicsengetni” a pár euróval drágább jegyet, cserébe garantált a színpadközeli élmény (ezt úgy kell érteni, hogy ilyen léptékekben több tíz méter is még annak számít). Nyilván a távolabb helyet foglalók is megkapták a hangot, a kivetítőkön meg a látványt, és kint lenni egy ilyen eseményen életre szóló dolog, több mint száz méterről (vagy többször száz méterről) a színpadra tekintve azonban hangyazenészek csapatát regisztrálhatták csak.
Az előzenekar szerepét a New York-i The Pretty Reckless töltötte be, és a banda szűk tíz perccel a meghirdetett fél nyolcas kezdés után bele is csapott a húrokba. A csapat frontlánya az a Taylor Momsen, aki nemcsak kiváló énekesnő, hanem színésznő és modell is. Az utóbbi két adottságát a színpadon is kamatoztatta, bár olykor már soknak éreztem teátrális mozdulatait és vonaglásait. A közönségnek azonban „bejött” a muzsika, és itt tényleg nem volt semmi körítés, csak a négy muzsikus, a zene pedig „sütött” és eladta magát. Az énekesnőn kívül kiemelném még a gitáros Ben Phillips-et, de a többiek is megbízhatóan muzsikáltak.
Az est fénypontjára sem kellett sokat várni. Bő félórás áthangolás után pár perccel a meghirdetett 9 órai kezdést követően már nézhettük is a kivetítőkön az intrót. S berobbant az If You Want Blood (You’ve Got It). „Vért akartok?” A rock ’n’ roll formájában megkapjátok! Mindjárt másodikként jött a klasszikus Back In Black. Itt már azért lehetett érezni, hogy Brian Johnson énekesnek már gondot okoznak a 44 éve rögzített magas énektémák, és más szerzeményeknél is spórolósra vette a figurát, azonban kellő rutinnal pótolta az életkorból fakadó hangszálkopást és
Talán nem is kell mondani, hogy megvolt a klasszikus kacsázás, földön pörgés, futkározás és a megaszóló a Let There Be Rockban. Egy biztos: a napi tízezer lépését már negyedóra alatt megtette... Mondjuk, ő nem is égette a két végén a gyertyát, mint szegény Bon Scott, csak a dohányzás volt az egyetlen rossz szokása, amitől valószínűleg már megszabadult, mert akkor ennyi évesen nem bírná ezt az iramot. De se az alkohol, se a drogok nem környékezték meg annak idején sem, viszont híres teaimádó. Stevie Young rezzenéstelenül és végtelenül precízen hozta Malcolm riffjeit, mint ahogy a ritmusszekció is a klasszikus témákat, különösen Matt Laug betonkemény és hihetetlenül húzós, precíz játéka volt figyelemreméltó.
Sorban hangzottak el a klasszikus darabok: Shot Down in Flames, Thunderstruck, Have a Drink on Me, Hells Bells (a hatalmas haranggal), Shoot to Thrill, Stiff Upper Lip, Sin City, Rock ‘n’ Roll Train, Dirty Deeds Done Dirt Cheap, High Voltage, Riff Raff , You Shook Me All Night Long, majd jött a felülmúlhatatlan Highway to Hell, a kihagyhatatlan Whole Lotta Rosie és a már említett Let There Be Rock Angus szólóival. A legutóbbi albumról két szerzemény csendült fel, a Demon Fire és a Shot in the Dark. Ráadásként pedig megkaptuk a TNT-t és utolsóként – mint mindig – a For Those About to Rock (We Salute You) zárta a koncertet az ágyúdörrenésekkel, majd egy rövid tűzijáték jelezte a koncert végét.
Az utazás kisebb kellemetlenségeit maximálisan eliminálta ez a frenetikus koncert. Nem tudom, meddig bírják még a „srácok”, de bízom benne, hogy nem ez a turné volt az utolsó nagy dobásuk.
