Minden szerep kihívás és lehetőség - interjú Szebellai Dániellel
Ikonikus helyen, a pozsonyi Medikus-kertben, a Petőfi-szobor közelében ültünk le beszélgetni Szebellai Dániellel, aki ősszel már a harmadik évadát kezdi a Komáromi Jókai Színházban, pedig még „csak” 26 éves. Bár szemtelenül fiatal, a színház Benjáminja, idén mégis neki ítélte oda a társulat a Ferenczy Anna-díjat. Mint mondja, az elismerés jóleső érzéssel töltötte el, mert értékelik a munkáját és figyelnek rá. A mögöttünk lévő színházi szezonban öt előadásban játszott és ősztől is bőven lesz feladata. Minden alkalmat megragad, hogy színészként megmutathassa magát. Tele van energiával, ifjonti hévvel meséli, hogy ahová hívják szerepelni, oda elmegy. Mindent ki szeretne próbálni, meg akarja tanulni a színházcsinálás csínját-bínját.
Jött egy fiatal színész a Jókaiba, új időknek új dalaival, friss szellőt hozva?
Valahogy így… Tudjuk jól, hogy a hosszú évek alatt mindenki egyfajta rutinra tesz szert, jöhet a megszokás – ami nem biztos, hogy jó vagy rossz –, de sokszor nehéz belőle kilépni. Az jólesik, hogy a kollégáim kíváncsiak arra, mit tudunk, milyen szemléletet hozunk mi, fiatalok. Jönnek az új generációk, és ehhez a társulat idősebb tagjainak is idomulniuk kell. Természetesen ez visszafele is érvényes, fontos a tisztelet.
Egy előadásnak jót tesz, ha képesek vagyunk konszenzusra jutni, és szinte eltűnnek a generációs különbségek. A színpadon a lényeg, hogy az összhatás a lehető legtökéletesebb legyen.
Manapság, amikor a színészek közül sokan a szabadúszást választják, te mégis leszerződtél a Komáromi Jókai Színházhoz. Miért?
Amikor két éve befejeztem az egyetemet, nem kaptam rögtön ajánlatot és sokat gondolkoztam azon, hogy vajon magyar vagy szlovák színházban fogok-e játszani. Akkor automatikusan jött a szabadúszás lehetősége, amitől egy percig se tartottam. Erre próbáltam felkészülni, de amikor ajánlatot kaptam a Jókaitól, elfogadtam, mert szerettem volna kipróbálni. Az, hogy valaki színházi társulati tag, manapság meglehetősen ritka.
Mi, színészek nemcsak egymástól, de a rendezőtől is sokat tanulunk. A magyar rendezők például rendkívül jó színészvezetők. De imádok külföldi előadásokat is nézni, német, angol és orosz színházat is. Egy színházi fesztivál kiváló alkalom, hogy betekintést nyerjünk abba, máshol miként csinálják a színházat. Ez engem nagyon inspirál, és segít kilépni a megszokásból.
Még főiskolásként a Hamlettel kezdted a pályafutásodat. Ez rögtön egy nagy kihívás. Nem érezted magad fiatalnak a szerephez?
Felfogás kérdése. Szerintem bárki eljátszhatja, ha elvonatkoztatunk a realisztikus ábrázolásmódtól. Egy nyolcvanéves színésszel is izgalmas lenne.
Az egész darabot mindössze öten játszottuk, a pozsonyi színművészeti egyetem akkori magyar hallgatói. Persze sajnálom, hogy a Covid ezt a darabot „elsöpörte”, mindössze négyszer adtuk elő. Annál is inkább, mert egy darab a minél több előadással érik meg igazán. Azok során lehet még csiszolgatni rajta. Látom ezt a Komámasszony, hol a stukker? című előadásnál is, amit már több mint harmincszor játszottunk. Nagyjából a huszonötödiknél éreztem, hogy ez igazán összeállt. Most hosszabb kihagyás után újra játszottuk, de ennek ellenére meglepődtem, mennyire flottul ment. Öröm volt előadni. Magát Shakespeare-t pedig lehet értelmezni klasszikusan, de újragondolva és újraírva is akár. Fontos a jó koncepció, és hogy jó színészek játsszák.
A Hamlet nagyobb kihívás, mint mondjuk Rómeó?
Számomra minden szerep kihívás és megmutatkozási lehetőség, nem szeretnék köztük különbséget tenni. Rómeó is az, ha valamelyik rendező engem látna benne. Örülök minden egyes alakításnak, amit sikerül személyessé és egyedivé tenni. Meg amiből tanulni tudok. Ilyenek például utóbbi időben a zenés darabok, ahol énekelni és táncolni is kell. Ezzel a műfajjal a főiskolán nem foglalkoztunk, ez a szlovák színházkultúrában nem hagyomány.
A regény felnőttként is nagy élmény volt. A próbafolyamat előtt mindig elolvasom az adott darabot, könyvet, mert szeretek utánanézni a dolgoknak, a dráma történetére is kíváncsi vagyok. Ez nagyon sok inspirációt ad, és a próbafolyamat során könnyebb ötletelni. Másrészt pedig szeretem megkeresni azt, hogy az adott dráma hogyan kapcsolódik a jelenhez. Érdekel, mit jelenthetett egy 1800-as években írt mű a maga korában és mihez hasonlítható a történet most. Hogyan kapcsolódik az én saját tapasztalataimhoz, világképemhez. Ha van viszonyítási alapom, akkor könnyebb elképzelnem a szereplők élethelyzeteit és közben megszeretem a darabot.
Tépelődő, gondolkodó, filozofálgató fiatalembernek tűnsz. Vagy tévedek?
Sokszor ilyen vagyok. Alapvetően kíváncsi embernek tartom magam. Szeretek utánajárni dolgoknak. A mögöttünk lévő évadban öt darabban játszottam a Komáromi Jókai Színházban. A legfontosabb talán a Mefisztó volt, ahol Hans Miklast alakítottam, a Koldusoperában a narrátor szerepét bízták rám, de a Föltámadásból is sokat tanultam.
A következő évadban pedig három darabban játszom. Most nyáron próbálok pihenni, feltöltődni, szabadidőmben végre azt olvasok, ami engem érdekel.
A Lennék valakié produkcióban is feltűntél, ahol Ady-verseket szavaltál, szimfonikus zenekar kísérete mellett. Szereted a verseket?
A költészetet és Adyt is szeretem, habár egyre kevésbé olvasunk verseket. Nem mindennapi alkalom, hogy a szlovák nemzeti opera zenekara áll az ember mögött. A zenészek nagyon összpontosítanak, én pedig testközelből hallhatom őket játszani.
Ősszel még lesz három koncert belőle, és ha minden igaz, lemezre is rögzítjük. A zene amúgy sem áll tőlem távol, családunkban is vannak zenészek, én is évekig szaxofonoztam az Estendøn zenekarban, amelytől épp Gombaszögön búcsúztam el. Sajnos, az időmbe már nem fér bele.
Ami viszont nagyon is belefér, az a TREPP színházi platform. Milyen céllal hoztátok létre?
Még egyetemistaként alapítottuk, hogy a színházat közelebb vigyük a fiatalokhoz. Ők lesznek majd a jövő színházba járói, nekünk pedig valahogy ki kell nevelni a közönséget. Legutóbb épp a gombaszögi Pajtaszínház programját biztosítottuk. Esténként klasszikus előadás volt műsoron, délutánonként pedig vitaszínházat tartottunk. Ez egy színházi nevelési forma. Minden napra kiválasztottunk egy témát, például a fiatalok egzisztenciáját vagy az etnikai alapú politizálást, és saját történeteket hoztunk három-négy jelenetben, amelyek a táborban születtek. Mindegyik jelenethez volt egy provokatív, megosztó állítás, amivel a nézők vagy egyetértettek, vagy nem, és ütköztetették egymással a véleményüket.
Mivel a jeleneteket saját történetekből dolgoztuk ki, azt éreztem, hogy a nézők sokkal jobban tudtak csatlakozni a vitához. Egy klasszikus színházi előadás után néha elgondolkodom, vajon mit gondol, mit visz magával haza a néző. Gombaszögön viszont láttuk, ahogy megnyílnak az emberek és érveket sorakoztatnak fel a témához kapcsolódó személyes élményeik alapján. Ez adott nekünk egy lökést, úgyhogy egy új darab is születőben van a TREPP-ben.
Ha már itt tartunk, téged mikor varázsolt el a színház?
Ez már az óvodában elkezdődött. Báboztam. Majd később a Tompa Mihály szavalóversenyekre jártam, aztán a komáromi gimnáziumban jött a GIMISZ, végül a karvai színjátszótábor változtatta meg leginkább a színházról való elképzelésemet és hozzáállásomat. A pozsonyi színművészetire első nekifutásra felvettek, amit hosszú készülés előzött meg.
Később azonban megadatott, hogy egy szemesztert ott tanuljak. Felejthetetlen élmény volt a nagyszerű Hegedűs D. Gézától tanulni. Térey János verseivel foglalkoztunk, elemezgettük, miközben saját, a versekhez kötődő történeteit mesélte el.
Bandor Évával, kitűnő színésznőnkkel is megadatott, hogy együtt játsszál. Gondolom, nagy élmény lehetett?
Az volt. Rengeteg tapasztalata van, és nagyon emberien közelített hozzánk. Kíváncsi volt ránk. Az a legszebb az egészben, hogy bár felnézünk rá, nagyra tartjuk, hiszen rengeteg mindent letett már az asztalra, a színpadon mégis kollegiális a viszony, egyenrangú partnerek vagyunk.
Fiatal színészként nem könnyű manapság boldogulni. A színházak zöme nehéz körülmények között létezik, a film pedig drága mulatság. Származik-e előnyöd abból, hogy szlovákul, németül és angolul is beszélsz?
Mindegyik nyelvet más-más szinten beszélem. De igen, ez lehet előny, az élet bármely területén. Színpadon kevésbé, filmen ezt könnyebb kihasználni. Épp most forog a Karol Duchoň életéről szóló életrajzi film, amelyben van egy kisebb szerepem, az énekes unokatestvérét játszom benne. Ma egy színésznek több lábon kell állnia, hogy tűrhető életszínvonalon élhessen. Ezt látom magam körül a kortársaim vonatkozásában.
Ez akár napi tizenkét órás forgatást jelent, a szövegtanulásra sokszor csak percek, félórák jutnak, ha mást is csinál mellette az ember. A jelenetek gyorsan váltják egymást. Én mondjuk élveztem, de családos emberként biztos sokkal nehezebb, ha a forgatás után még az otthoni teendőket is el kell végezni.
Most még nagyon fiatal vagy, de hogy látod, mi lesz 10-15 év múlva? Tervezed a jövőt?
Tervezni nagyon nehéz, mert úgyis mindig kicsit máshogy alakul. Sokszor gondolkozom a jövőn, de inkább csak szorongok tőle. Csak tenni kell az embernek a dolgát, amit szeret, ami örömet szerez. Hát még, ha a barátaival együtt teszi, ahogy ez nálunk a TREPP-ben van! Olyan emberekkel szeretnék játszani, akik megmozgatnak. Erre szeretnék összpontosítani. Remélem, várnak rám szép szerepek. Fontos, hogy sokat játszhassam és próbálhassak.
Nemrég a budapesti Katona József Színházban láttam Szacsvay Lászlót két előadásban is, kis szerepekben, de kimondottan emlékezetes és átütő volt. Ebből is látszik, mekkora alázat kell ehhez a szakmához. De nagyon szép azt is látni, hogy egy idősebb, neves kolléga, hogyan támogatja fiatalabb színésztársát.
Az a bizonyos angyal átrepült-e már a színpad felett?
Nem tudom… Törőcsik Mari szokta mondani, hogy volt 5-6 estéje, amikor ez a csoda megtörtént a pályáján. Én legfeljebb még csak egy-két pillanatról beszélhetek.
Ilyenkor nagyon erősen szeretnénk valamit mondani és a játék öröme hajt bennünket. A legjobbat akarjuk adni a közönségnek.
Megjelent a Magyar7 2024/31. számában.
