25 évem az Egressy Fesztivállal
Vagyis a cím nem egészen pontos, 25 éve ugyanis a Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Országos Fesztiválja jött létre, s nem Szepsiben és Buzitán, hanem még ennél is keletebbre, Királyhelmecen. Egy év után a fesztivál helyszínt, pár évvel később nevet változtatott. Egy szóval összefoglalva, igazi sikertörténet ez a 25 év, s mondom ezt akkor is, ha a jövő sosem volt annyira bizonytalan, mint épp most, 2024-ben.
Hiába tiltakoztam sokáig foggal-körömmel, csak rajtam maradt az, hogy van némi közöm a fesztivál létrehozásához, amely ugyan nem fedi teljesen a valóságot, de azért teljes objektivitást ne várjanak tőlem, ahogy teljességet sem, hiszen ez a 25 év kötetet érdemelne (a 10. alkalomra készült már egy vékony füzetecske). Így most maradjunk a számomra emlékezetes sarokköveknél és pillanatoknál.
Ha minden igaz, a történet a kilencvenes évek közepén kezdődött – legalábbis a részemről –, azokban az években budapesti színkörömmel – amely a Wataridori (cikázó fecskék) névre hallgatott –, több alkalommal is jártunk fellépőként a Jókai Napokon, s tapasztaltuk, hogy azon szinte kizárólag a diákszínjátszó csoportok, s egy-két városi csoport (Fülek, Losonc, Kiss Péntek József csoportjai) vettek részt, akik vállalták a a megmérettetésre a rém szigorú s meglehetősen belterjes zsűri előtt (ez sajnos azóta mit sem igen változott). S a hagyományos falusi színjátszó csoportok messze elkerülték Komáromot, pedig a jelenhez képest akkoriban még szép számmal működtek, Nagyfödémesen például külön fesztivált indítottak az esztrád rajongóinak, amely Szentgyörgyi Miklós Színjátszó Fesztivál néven a mai napig működik, bár a hagyományos esztrádcsoportok száma alaposan megfogyatkozott.
Emlékszem, a budapesti Tiszavirág folyóiratban hangot is adtam a véleményemnek, s abban a cikkben javasoltam, érdemes lenne megfontolni egy országos fesztivál elindítását. Mivel akkoriban még létezett szakmai társaság, az ötletet tett követte, s már 1999 késő őszére meghirdették az első évfolyamot, méghozzá a keleti végekre, Királyhelmecre, hogy azt a régiót is bekapcsolják az országos vérkeringésbe.
Csak azzal nem számoltak, hogy jó magyar szokás szerint épp háborúban állt egymással a városka polgármestere és a művelődési ház igazgatója, így a csoportok gyertyafény mellett, nagykabátban abszolválták az előadásaikat. Nos, a tanulságokat levonván, a Pódium úgy döntött, még egyszer nem kér ebből a fogvacogtató romantikából, a következő évben, vagyis 2000-ben már Szepsiben és Buzitán rendezte meg a fesztivált.
A két helyszín nem volt véletlen, ugyanis a szepsi művelődési központ színpada nem alkalmas tömegeket felvonultató előadások színrevitelére. S mint kiderült, ezúttal végre jó döntés született, Szepsi és Buzira jó házigazdának bizonyult (volt egy év, amikor Jászó vállata át a házigazdai szerepet), a Csemadok Kassa-Környéke Területi Választmánya titkára, Boda Ferenc és lelkes csapata (később Zborai Imre), valamint Buzita azóta is folyamatosan regnáló polgármestere, Mohňansky József szívügyüknek érezték a fesztivált. S ahogy illett, szép lassan kiépült a rendezvény teljes struktúrája, lett a fesztiválnak logója és szignálja (Hornyák Marek), lett fesztivállapja, Lakoma címmel, amelyet a kezdetekkor Czene Tamás és Bárány János szerkesztettek, tőlük jó pár évre Kozsár Zsuzsa és csapata ette át a tisztet, aki tavaly szintén átadta a stafétabotot Gaboda Lászlónak.
Kozsár Zsuzsának köszönhető a fesztivál internetes oldalának a létrehozása is, amelyen minden lényeges infó ott van, így az is, amit én most kifelejtettem. De a hagyományos fesztiváldíjak mellett létrehoztak egy életműdíjat is, amely előbb Mics Károly ipolynyéki tanár-színjátszó nevét viselte, míg jelenleg a fesztivál névadójának, Egressy Béninek a nevét. De létrehozták a legígéretesebb tehetség díját is, amelyet a tragikusan fiatalon elhunyt nemesócsai színjátszóról neveztek el.
A fesztivál idővel kinőtte eredeti kereteit, s a falusi színjátszók és esztrádcsoportok mellett diákcsoportok és városi színjátszók is beneveztek, és a szervezők úgy döntöttek, hogy nevet változtatnak, s a fesztivál felvette az egykori szepsi kántortanító, a Szózat, s több Erkel-opera szövegkönyvírójának, Egressy Béninek a nevét. Sőt nemcsak felvette, hanem Ferenc György jóvoltából még a szobrát is felállították a városka főterén.
25 év nagy idő egy ember, de egy fesztivál életében is. Meghatározó élmények kötnek a fesztiválhoz, de voltak évek, amikor kissé elhidegültünk egy időre egymástól. Így utólag nézve, valószínűleg mindkettőnknek jót tett az időszakos távolságtartás. Ott voltam szem- és fültanúként azon a bizonyos királyhelmeci fagyoskodáson, s ott az első szepsi próbálkozáson is, amikor a betegség miatt távol maradó Fabó Tibor helyett Dusza István egyből kinevezett zsűrielnöknek. Később inkább elmentem kisinasnak Boda Feri mellé, s bizony, azokban az években az előadások zömét nem is láttam emiatt.
Voltak nagy találkozások, jó volt tehetséges fiatalokkal együtt dolgozni. Közülük is hadd emeljem ki a királyhelmeci Dino Benjamint, aki egyik évben a fesztivál házigazdájaként működött közre, s ma a Vígszínház egyik üdvöskéje.
Szóval hosszasan sorolhatnám a meghatározó élményeket, de nem szeretnék senkit sem megsérteni azzal, hogy kihagyom, így már csak annyit tennék hozzá, hogy a kezdetben bizony még sokkal több csoport működött s jelentkezett, mint manapság, s évekig jártuk Havasi Péter kollégámmal és néha Boda Ferivel az egyes bejelentkezett csoportok előadásait Királyhelmecről Füleken át Jókáig és Nagyfödémesig, ahol a Szentgyörgyi Fesztivál egyfajta előválogatója is lett az Egressynek.
S hogy milyen fontos közösségteremtő ereje is van egy-egy ilyen csoportnak,itt és most kiemelném a csécsieket és a makranciakat, ahol már legfeljebb konyhanyelvi szinten beszélik a magyart, de előadásaik mégis egy többet akaró magyar közösséget mutatnak fel évről évre.
De eszembe jutnak a jókaiak, ahol az egykori polgármester, Farkas Imre nemcsak támogatta a színjátszókat, de ő maga járt elől a jó példával. Ahogy a vezekényi polgármester is, ahol a társulatra írnak saját darabokat, mert ;így is lehet.
Mégis egyre inkább csökkennek a pozitív példák. Az utóbbi években meghatározó csoportok (Nána, Királyhelmec, Losonc, Ebed, Sókszelőce és mások) sora szűntek meg, mások kénytelenek beérni egy-két személyes darabokkal, s akadnak olyanok is, akik nem igénylik, hogy részt vegyenek a közösségépítésben.,
Közösségünk teljesen atomjaira hullt, a jelenlegi támogatási rendszernek „köszönhetően” „aligfős” haszon káeftéknek áll a zászló, illetve a pénz, míg a hagyományos nagy múltú rendezvényeinket teljesen leépítették. A szervezők évek óta csak nagy-nagy késéssel jutnak hozzá a megítélt támogatásaikhoz, s bár a nyakunkon a jubileumi fesztivál, a megítélt, egyébként folyamatosan csökkenő támogatásnak még se híre-se hamva.
A fesztiválok szervezőgárdája is kiöregedett és megfáradt, utánpótlásnak látható nyoma pedig nincs. Az idei évfolyamra már lasszóval kellett vadászni a még létező csoportokra (de ugyanez volt a helyzet a Jókai Napokon is).
25. Egressy Fesztivál mindenképpen lesz, de hogy lesz-e jövőre is, arra már nem mernék mérget venni. Az biztos, hogy a szervezők az idei rendezvény végén meghirdetik a 26. évfolyamot. A többi már a színjátszókon és a támogatáson múlik.
